Az itáliai városokban élő szabad születésű szegény gyermekek nevelésére és iskoláztatására állami pénzből létesített alapítvány.

Létrehozásának az emberiességi motivumokon túl - bár az idevágó forrásokban nem történik utalás rá - a kutatás indirekt módon egy másodlagos célt is tulajdonít: az itáliai kis- és középparasztság kedvezményes hitelekkel való ellátását, így adósságterheinek csökkentését és birtokai korszerűsítésének elősegítését.
Az alimentatio ötlete a vidéki származása révén Itália problémáit jól ismerő Nerva császártól származott, rövid uralkodása alatt azonban csupán tervének egyes elemei valósulhattak meg; az alimentatio egész Itáliát átfogó, hosszú távon működőképes rendszerré történő kiépítésére utóda, Traianus alatt került sor.
Hasonló célokat szolgáló magánalapítványok már a nevezett császárok előtt is léteztek; az új elem elképzeléseikben az állami és városi szerepvállalás erősítése volt. A kincstár a város számára pénzösszeget folyósított, amelyet a város olyan kedvezményes kamatozású hitelek folyósítására fordított, melyet a kis és középparasztság igényelhetett. A felvehető kölcsön nagyságát a földbirtok értékének meghatározott százalékában maximálták.

Miként az az alimentatio részleteit is dokumentáló CIL XI 1147, 1149, 1151, és CIL IX 1405 sz. feliratból kiderül, Veleia városában a folyósított kölcsönök összege a birtokok értékének 3,2 és 12,2% között mozgott, átlagosan az érték 8%-ának megfelelő összeg volt, a rosszabb minőségű földekkel rendelkező Ligures Baebianiban pedig 2,94 és 10% között, s átlagosan 7,6% volt. A felvett hitel után fizetendő kamatláb az előbbi városban 5%, az utóbbiban pedig csupán 2,5% volt.
A hitelek esedékes törlesztő részletei visszakerültek a kincstárba, a kamatok azonban egy külön alapba folytak, ahonnan az alimentatios jegyzékbe felvett gyermekek, a pueri et puellae alimentaroi számára a város ellátást, alimenta-t folyósított. A jogosultság korhatára a házasodási szokásoknak és a nemekkel szembeni eltérő társadalmi elvárásoknak megfelelően különböző volt: Veleiában pl. ez a fiúknál a 18 lányok esetében a 14. életév volt. Hasonló okok miatt eltért nemenként az ellátásként járó összeg nagysága is: a törvényes fiúk havonta 16, a házasságon kívül születettek 12 sestertius-t kaptak, míg lányok esetében ez az összeg 12, ill. 10 sestertius volt (CIL XI 1147).

Összehasonlításképp: a legrosszabbul fizetett napszámosok bére az 1. században 0,5 sestertius között mozgott, tehát összeg szerint nagyjából ugyanennyi vagy valamivel több volt. Egy auxiliáris gyalogos évi zsoldja ebben az időben - az általánosan elfogadott számítások szerint szerint évi 100 denarius, azaz 400 sestertius, tehát valamivel több mint napi 1 sestertius volt, de még ez is elegendő volt a megfelelő testi erőt biztosító, egészséges - az ókorban viszonylag drága húst is magában foglaló - táplálkozáshoz.
A támogatás összegei tehát tisztességesnek tűnnek, nem tudjuk azonban, hogy ezek Itália-szerte általánosan érvényesek voltak-e. A városok gazdasági helyzetében és társadalmi struktúrájában meglévő jelentős különbségek, a kölcsönt igénybe vevők eltérő száma és birtoknagysága, s ebből fakadóan a rendelkezésre álló -s keretek városonként eltérő nagysága, az ellátásra jogosultak eltérő száma, továbbá az alimentatio egyéb területein, pl. a hitelfeltételekben meglévő eltérő szabályozások inkább amellett szólnak, hogy az alimenta nagyságának tekintetében sem létezett általános érvényű norma.

Az ellátás pénzben történt, egy a Róma városihoz hasonló gabonaellátás, - frumentatio Itália-szerte nagyon költséges és nehezen megoldható lett volna. A fővárosban azonban, ahol ez már jó ideje kiépült, nem hoztak létre alimentatio-ós alapítványt, hanem Traianustól kezdve 5000 gyerek is felvételt nyert a rendszeres gabonaellátásra jogosultak jegyzékére.
Feltűnő, hogy lányok neve a fiúkéhoz képest összehasonlíthatatlanul ritkábban fordul elő a ránk-maradt alimentatio-s listákon (Veleiában pl. 246 fiúval szemben csupán 35 leány). Ennek hátterében nem valamiféle nemek közötti diszkrimináció húzódott meg: az ellátást ugyanis családonként csak egy-két gyermek után lehetett kérelmezni, a fiúk számára folyósított összeg pedig magasabb volt, így amíg a kérelmezők tehették, a fiaik, és nem a leányaik számára kérték a támogatást.

A jogosultságot a város alimentatio-val megbízott tisztségviselője bírálta el, s ő döntött a megüresedő helyek betöltéséről is. Hadrianus uralkodásának végétől kezdve már külön erre a célra választott quaestores alimentarii intézték a városokban az alimentatio-s ügyeket. Ritkán ezek munkáját segítő beosztottak is felbukkannak a forrásokban: pl egy ügyintéző, actor alimentorum, községi rabszolgák, serei alimentarii stb. Magának a rendszernek a kiépítését, majd működésének ellenőrzését magas rangú, szenátori rendű császári tisztségviselők, a praefecti alimen-torum végezték. Ezeknek alimentatio-val kapcsolatos megbízatása gyakran valamelyik itáliai főút felügyeletével, cura viarum-mal kapcsolódott egybe, s így az Itáliában az alimentatio - központi koordinálására és ellenőrzésére kialakított hat - s kerület nem tömbszerűen, régiónként, hanem az egyes főutak mentén szerveződött.
Az ellenőrzés fontos volt, mivel a rendszerbe invesztált összegek nagysága - a Veleiában folyósított kölcsönök összege pl. 1 044 000 sestertius, az ellátásra fordítható éves keret pedig 52 200 ses-tertius volt - és az előnyös s ráadásul minden egyes alkalommal egyéni mérlegelés tárgyát is képező hitelfeltételek korrupcióra és sikkasztásra csábíthattak. Az alimentatio-k kiterjedésével és továbbfejlődésével Marcus Aurelius uralkodásától kezdve már lovagrendű procuratores alimentorum (vagy más néven procuratores ad alimenta) is segítették a praefectusok munkáját.

A Traianus és utódai: Antoninus Pius és Marcus Aurelius által kiépített rendszer méretei figyelemre méltók: eddig 53 itáliai városban igazolható császári alimentatio-s intézmények működése; az általuk ellátott gyermekek számát már Traianus alatt mintegy 100 000-150 000-re becsüli a kutatás.
A császári gondoskodás Itáliára korlátozódott, s nem terjedt ki a provinciákra. Ennek oka talán nem annyira Itália további privilegizálásának szándékában, hanem az eltérő tulajdonformákban keresendő: a hitelfedezetet biztosítása pl. zálogjogot csak az itáliában lehetséges korlátlan földmagántulajdonra dominium ex iure Quiritium-ra lehetett bejegyezni. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy az a néhány provinciabéli város, amelyre a császári -k kiterjedtek (Athén, az egyiptomi Antonoopolis) ius Italicum-mal rendelkezett. A rendszer mindaddig működött, amíg a birodalom gazdasági helyzete stabil volt. Pénzügyi nehézségek már a Kr. u. 2. század végén is jelentkeztek, Pertinax császár azonban konszolidálta az alimentatio-s rendszert.

A 3. század súlyos krízisének időszakát - más pénzügyekben érintett intézményekhez hasonlóan - azonban már nem élte túl. Ennek ellenére a régi intézmények megszűnése korántsem jelentette azt, hogy a későbbi korok császárai teljesen lemondtak volna a szegénysorsú gyermekek támogatásáról. Nagy Constantinus megváltozott formában, s más fedezettel újraélesztette az alimentatio folyósítását és nem csak Itáliában, hanem a hetet a városban vagy követeket küldhetett, jogosult volt állami elszállásolásra és állami vendéglátásra. A Rómával jóval szorosabb viszonyban álló, segítségnyújtási kötelezettséggel terhelt szövetségeseket