Szó szerint a végső senatus consultum, senatusi határozat, a szükségállapot kinyilvánítása, mozgósítás (tumultus) nélkül, rövidítve SCu.

Szövege feltehetőleg így hangzott: videant consules, ne quid res publica detrimenti capiat, azaz: ügyeljenek rá a consulok, hogy az állam semmiféle kárt ne szenvedjen!

Ezzel a consulok mintegy dictator-i hatalmat kaptak, amellyel a mozgósítás után fegyverbe hívhatták a polgárokat (vő. Plut., C. Gracch. 18; Liv., per. 69). A senatus consultum ultimum alkalmazása Herdonius, sőt még Ti. Gracchus ellen sem lehet hiteles, mert először C. Gracchus ellen használhatták, később (Kr. e. 100) Appuleius Saturninus és Servilius Glaucia ellen; 77-ben Lepidus; 63-ban Catilina; 62-ben Metellus Nepos és Caesar; 52-ben Clodius és Milo; 49-ben ismét Caesar; 48-ban Caelius Rufus; 47-ben Dolabella; 43-ban M. Antonius, majd Octavianus, végül 40-ben Salvidienus Rufus ellen.

A felsorolás is mutatja, hogy főleg optimaták éltek vele, részben a néptribunusi hatalommal szemben, részben azért, hogy elkerüljék valamiféle személyi hatalom létrejöttét, miközben a populares többnyire vitatták jogszerűségét, bár amikor ők jutottak hatalomra, maguk is éltek vele. A senatus consultum ultimum mindenesetre a hatalom koncentrációjának egy új módszerét jelentette, amely egy új típusú kormányzat lehetőségeit vetítette előre.