a gör. kataphraktos befedett, betakart szóból. Lovas katonák nehézpáncélzata, mely sodrony- vagy pikkelytechnikával készült.

Eleinte csak a lovas törzsét, később már a végtagokat. sőt, akár a lovat is beborította. A rómaiak először a harmadik Mithridates-elleni háború idején, az armeniai Tigranes seregében (Plut Lucultus 28), majd ezt követően parthus és az ugyancsak iráni eredetű szarmata ellenfeleiknél találkoztak catafracta-ba öltözött lovassággal. Mindegyik népnél elsősorban a nemesség védőfegyverzete volt.
A szarmaták páncélzatának, mely vaslemezekből vagy szívós fakéregből készült, és az ellenséges fegyverek számára áthatolhatatlan volt, Tacitus is külön figyelmet szentelt (hist. 1,79). A hosszú lándzsával (contus), csatabárddal és íjjal felfegyverzett, catafracta-ba öltözött, és könnyűlovas íjászokkal támogatott támadó lovascsapatnak nehezen lehetett ellenállni. Hátránya volt azonban a súlya, mely a harcost lassú mozgásúvá, ló nélkül pedig mozgásképtelenné és kiszolgáltatottá tette.
Római ábrázolásokon először a Kr. u. 2. század elején, Traianus oszlopán és az - ugyancsak a dák háborúban aratott győzelem emlékére felállított - Adamklissi (Tropaeum Traiani) emlékművön, a dákokkal szövetséges szarmatákat ábrázoló jelenetekben, ill. képeken jelennek meg teljes, lovast és lovat egyaránt beborító pikkelypáncélba öltözött harcosok.

A római hadseregben a fémből készült sisak (cassis, galea) és mellvért (lorica) nem volt ismeretlen, de az utóbbinak egy könnyű, rövid, csak a felső törzset védő fajtáját használták, és az is csak a Kr. u. 1. századtól kezdett általánossá válni. A catafracta-ba öltöztetett lovasok először Vespasianus seregében bukkannak fel, ezek azonban egyelőre még csak római zsoldba fogadott szarmaták voltak.
Meghonosított fegyvernemmé a catafracta, majd csak Hadrianus uralkodása alatt váltak (ala Gallorum et Pannoniorum catafractata, CIL XI 5632). Ennek szükségességét a megelőző évek parthus és szarmata háborúinak tapasztalatai, valamint a Dacia tartomány létrehozásával az al-dunai határszakaszon kialakult új helyzet: egy kettős szarmata (jazyg és roxolán) front, s az erre nehezedő erős nyomás egyaránt indokolták. A catafractarius alakulatok száma és jelentősége az erős, nehézpáncélos lovassággal bíró népekkel állandósult háborúk következtében a 3. századtól megnövekedett.

A késő antikvitás hadseregében a központi alakulatokban: a comitatenses csapatok vexillatio-iban (Not. dign. Or. 5, 34, 6, 35-36, 7, 25, 8, 29) és a tartományi seregekben egyaránt jelen voltak (Egyiptomban egyala: Or. 31, 52, Scythiában egy cuneus: Or. 39, 16, Britanniában egy numerus (Not. dign. Oc. 7, 200). Szerepének növekedésével párhuzamosan a páncélos lovasság differenciálódott is: a változatlanul catafractarius-oknak nevezett alakulatok mellett megjelentek az Ammianus Marcellius által csillogó ércszobrokhoz hasonlított, teljes páncélzatúclibanarius-ok.