ballisztikus fegyver, elnevezése a gör. katapeltés pajzsátszakító szóból származott, amely egyaránt jelentett kővetőt (katapeltés lithobolos, ill. k. petrobolos), ill. nyílvetőt (katapeltés oxybelés).

A római hadseregben hosszú ideig az íjak, nyilak kilövésére szolgáló fegyvert, tehát az oxybelés-t értették alatta. Előzményét az egyszerű gastraphetés (csípőíj) jelentette. Általában 50 m-rel toldotta meg egy közönséges, 150-200 m-re hordó katonai íj hatótávolságát, gondos kivitelezés esetén azonban megközelíthette a 300-350 m-t is. A már állványra erősített íjszerkezet volt, kifeszítése kézi karos csörlővel történt. Fejlettebb konstrukciót jelentettek a torziós erőkarral működő változataik, hatótávolságuk 300-400 m körül volt.

A Kr. u. 4. században jelentéscsere következett be a ballisztikus fegyvereknél: a catapulta ekkortól már kővetőt, míg a ballista íjvetőt jelentett. A ballisztikus fegyverek átalakulására és a római hadseregben játszott szerepükre vonatkozó információkat