csatasor, hadrend, az ütközetre felállított hadsereg alakzata, ill. az ütközetre készen álló hadsereg (exercitus).

A küszöbönálló csata olyan konkrét körülményein túl, mint pl. az ellenséges sereg ereje, felszereltsége, arcvonalának szélessége, terepadottságok stb. döntően mindig az adott korban érvényes harcászati szokások határozták meg a formáját. E szokások változása - a korai idők kötött, merev formáitól a késői köztársaság kötöttségeket elvető és az egyéni megoldásokat előnyben részesítő, improvizatív elemeket sem nélkülöző formái felé - nagyon határozott tendenciát mutat.
Mindezek mellett Róma a hadműveletek és harcászat terén az ellenfeleihez képest minden korban sajátos, egyéni arculattal is bírt. A csatarendre vonatkozó első, hiteles információnk meglehetősen késői időből, a Kr. e. 2. sz. derekáról, Polybiostól származik, aki szerint a római hadsereg önálló szervezeti és hadműveleti egysége, a legio három nehézfegyverzetű részből: hastati-ból (1200 fő), pincipes-ből (1200 fő) és triarii-ból (600 fő), továbbá könnyűfegyverzetűekből, velites-ből (1200 fő) állt, melyeket a besorozott katonák életkora, vagyoni helyzete és fegyverzete alapján alakítottak ki.

A legio-nak egy viszonylag késői állapotát tükrözi, amikor a nehéz fegyverzetű részek századai, centuria-i kettesével nagyobb taktikai egységekbe, ún. manipulus-okba voltak összevonva (3 x 20 centuria 3 x 10 manipulus-ba). Nem nehéz azonban a leírásból a manipulus-beosztást (Kr. e. 4. sz.) megelőző, koraköztársaság-kori állapotokra visszakövetkeztetni.
A nehézfegyverzetűeket csata esetén egymás mögött sorakoztatták fel, a fegyverzetüknek megfelelő hármas mélységi tagolású csatarendben, ordo-ban: elöl a hasta-val felszerelt fiatal harcosok századait, centuria-it, mögéjük a tapasztalt katonáknak számító principesét, ezek mögé pedig a többnyire tartalékot képező idősebbekét, a triarii-ét.

A nehézfegyverzetűek csatasorai elé állították fel a lakosság szegény rétegéből sorozott könnyűfegyverzetűeket. Az utóbbiak dárdáinak elhajítása vezette be az ütközetet. Feladatuk az ellenség sorainak fellazítása volt. Visszavonulásuk után a nehézfegyverzetűek centuria-i zárt csatasorokba tömörülve, phalanx formájában harcoltak.
A legiohoz tartozó, 18 centuria-t alkotó 300 lovasnak (equites) alárendelt szerepe volt. A Kr. e. 4. század folyamán végrehajtott reform eredményeként kialakított új taktikai egység, a manipulus rugalmasabbá és mozgékonyabbá tette az ütközet során a legiót.

A három ordo változatlanul egymás mögött helyezkedett el, azonban mindegyik manipulusokra tagolódott, amelyek között a csatarendbe történő újfajta, sakktáblaszerű felállásnál helyet hagytak ki. Ez lehetővé tette a harc során a fáradó egységek számára a tartalékban várakozó egységek közé való rendezett visszahátrálást vagy épp ellenkezőleg: a hátul álló sorok előrenyomulását s így az arcvonal megerősítését vagy cseréjét, ugyanakkor az arcvonal zárhatósága is megmaradt, amire csata közben változatlanul szükség volt. Az önálló manőverezési képességgel is rendelkező egységek a zárt phalanx-hoz képest sikeresebben harcoltak tagolt terepen is.
Polybios korának harcoló hadserege normális körülmények között a kétlegiós consul-i hadsereg volt, mely jelentős szövetséges haderővel is kiegészült (socii, foederati; auxilia, ala, cohors). A normális, ebben az időben is a régi elveket követte: középen állították fel a legiokat, ezek oldalára került a szövetséges gyalogság, a szárnyakon (alae, másképpen sinistra acies „balszárny”, dextra acies „jobbszárny”) pedig a lovasságot helyezték el: egyiken a rómait, másikon a szövetségesek alakulatait: azaz a hadsereg legértékesebb részét középre koncentrálták, s a cél az ütközetben az ellenség centrumának a megsemmisítése volt. A lovasság, mely még a szövetségesekkel megerősítve sem képviselt jelentős erőt, alárendelt szerepet kapott: feladata a gyalogság támogatása, ill. oldalról való fedezése, s a menekülők üldözése volt.

A római hadseregnek ez a fogyatékossága a második pun háborúban (Kr. e. 218-201). a kitűnő hispaniai és mauretaniai lovassággal rendelkező, és a csatákban a döntést a szárnyakra helyező Hanniballal szemben lett nyilvánvaló. A két elgondolás találkozásának és egymással szembeni megmérettetésének klasszikus esete a rómaiak számára katasztrofális vereséget jelentő cannae-i csata (Kr. e. 216) volt. Ezt követően már a római győzelmek is többnyire a szárnyakon születtek. A három ordo három azonos számú manipulus-ának összevonásával, Marius reformja során kialakított új taktikai egység, a cohors nagyobb csapáserőt képviselt, ugyanakkor a fegyverzete is homogénné vált, s a hangsúly a kézitusára helyeződött át.
Caesar korára a csatarend kötöttsége már teljesen fellazult, a hadvezérek nem a kialakult formaságoknak megfelelően állították fel a csatához a seregüket, hanem szabad belátásuk szerint simplex-be, duplex-be, szükség esetén triplex-be (egyszeres, kétszeres, háromszoros -ba), sőt, ezeket kombinálva. Acies triplex esetén az első csatasorban 4, a másodikban és harmadikban 3-3 cohors állt fel legionként egymás mellé sakktáblaszerűen (Caesb. c. 1, 83, 3).
Egy vonuló hadseregnek, azaz menetoszlopnak, latinul agmen-nek a veszélyhelyzetben felvett alakzata az agmen quadratum és az acies közel ugyanazt jelentette, hiszen az előbbiből egyetlen „jobbra vagy balra át-tal csatarendet lehetett kialakítani, ezért itt a szóhasználat is gyakran összemosódott (vö. Caesb. G. 4, 14: triplex acies-ben, gyors menetben megtett 8 római mérföld a rajtaütés előtt).