földbirtok, telek, de az indoeurópai párhuzamokkal rendelkező szó alapjelentése: valami alja, feneke, majd alap, vö. görög: pyndax, pythmén, szanszkrit: budhnáh.

Gyakran értelmezik olyan birtokként, amelyen főleg rabszolgákat alkalmaztak munkaerőként, megkülönböztetve a kisparcelláktól, ahol inkább colonus-ok tevékenykedtek volna. Tény, hogy a nagybirtok jelölésére szolgáló kifejezés alatt, fundium a latifundi-ból származik, ám ez a megjelölés igazából csak a császárkorban jelenik meg, s egyáltalán nem biztos, hogy az id. Plinius erre az időszakra érvényes szavait, hogy ti. latifundia Italiam perdidere (n. h., 18, 35), valójában már a köztársaság végére is vonatkoztatni lehet, ahogy főleg régebben tették.
E periódusban igazából még nagyon sokféle birtokméretről tudunk: míg a Kr. e. 2. sz. elején Gallia cisalpinában létrehozott coloniakban elég nagyok voltak a juttatott föld területek (Aquileia: 50-140 iugerum 181, Liv. 39, 55), addig a Gracchusoktól kezdve már csak 10-30 iugerum-nyiak. Mivel a kisméretű földek nem mindig látszanak biztosítani egy-egy család eltartását, ezért már sokan joggal feltételezték, hogy mindehhez még közös legelőhasználat is járult.

Mindenesetre a köztársaság végén a kisbirtok egyáltalán nem tűnt el Itáliából. Kr. e. 63-ban arról hallunk, hogy Campania földjét a plebs optima et modestissima művelte meg, bár lehet, hogy itt az utalás bérlőkre történik (Cic. De leg. ágr. 2, 84). Varro azonban egyértelműen számon tartja a földjén saját családjával dolgozó szegény szabad tulajdonost (r. r., 1, 17, 2), bár e birtok stabilitását ma elég különbözőképpen ítélik meg az egyes tudósok, s kétségtelen, hogy közülük számosan elvándorolni kényszerültek a nagy városokba igyekezve (Sall., Iug. 41).
Ugyanakkor Cato a közepes (100-240 iugerum), Varro a még nagyobb birtokokat is egyértelműen regisztrálja, amelyek többnyire, villa-gazdaságok több ágazattal, bár ezek némelyike egyre jobban specializálódik. Ekkoriban a „nagybirtokos"-nak - a legeltető gazdaságot leszámítva - hatalmas mennyiségű földje számos ilyen más-más helyen fekvő középgazdaságból adódott össze, mint pl. Cicero 13 millió HS-ra becsült összes földbirtoka. A minimális lovagi census-sal rendelkezők földjét azonban csak 400 iugerum-ra becsülhetjük

Az ager publicus-ból az állam assignatio-jával kijelölt fundus-ok később is megőrizték az első birtokos nevét, függetlenül a tulajdonosváltozásoktól, ami a helynevekben Olasz- és Franciaországban mind a mai napig tovább él, vö. Bassano Bassianus, Flavigny Flaviacus.

A császárkorban elterjedő igazi „egy tagban lévő" nagybirtokok a jövedelmezőség tekintetében gondokkal küszködtek, főleg talán azért, mert a nagy rabszolgaállomány ellenőrzése túlságosan sokat felemésztett a termelékenységből.