A római közföld

Az ager publicus valójában a római nép tulajdonában lévő föld volt, amely felett az állam gyakorolta az adminisztrációt, s megkülönböztetendő az ager Romanus-tól, mely utóbbi kategória a Róma szuverenitása alá eső területet jelöli, s alkalmas volt magán kisajátításra. Eredete valójában elég homályos, de igen korai időtől kellett lennie közföldnek. Folyamatos gyarapítása a hódítás révén történt, minthogy a rómaiak a legyőzött itáliai közösségek földterületének egy jelentős részét kisajátították maguknak. E föld egy részét parcellákban szétosztották a római polgároknak (ager datus adsignatus), mint pl. Veii városa esetében, míg a messzebb fekvő és ellenséges területeken új alapítású közösségeket hoztak létre: pl.: colonia-kat.
A maradék ager publicus túlnyomó része azonban köztulajdonban maradt és elméletileg római polgároknak adták bérbe megművelés és legeltetés céljára, a valóságban azonban legnagyobb részüket gazdag földbirtokosok foglalták el, akik saját birtokaikhoz csatolták ezeket a területeket. A plebs számára ez lett az egyik fő kérdés, s ezért harcot indított az újra felosztásért, ill. annak a korlátozása érdekében, hogy magánszemély mekkora földet okkupálhasson.
A Licinius és Sextius-féle törvények Kr. e. 367-ben állítólag 500iugerum (kb. 140 ha) határt szabtak meg. bár egyesek kétségbe vonják, hogy a 4. sz.-i törvény valóban ezt írta volna elő. s úgy gondolják, hogy itt a gracchusi idők történeti visszavetítéséről van inkább szó.

Későbbi törvények a legeltethető állatok számát is korlátozták. Az említett szabályozásokat azonban gyakran nem tartották meg, főleg a II. pun háború után, amikor sok fellázadt várost szintén területvesztéssel sújtottak, és amikor a rabszolga munkaerő is megnőtt a birtokokon. Ez részben Dél-Itáliára volt érvényes, s együtt járt az állami járandóságok erélytelen behajtásával. Részben ez a helyzet húzódott meg Ti. Gracchus reformjainak hátterében, aki megkísérelte vagy visszaállítani vagy éppenséggel felállítani a közföldekre vonatkozó korlátozásokat, s megpróbálkozott a megmaradt ager publicus újra felosztásával.
A konfliktus azért mélyülhetett polgárháborúvá, mert Kr. e. 133-ban az államnak nem volt elegendő szabad közföldje, s a - 1ex Sempronia heves ellenállást váltott ki, mivel a földek haszonélvezői - okkal vagy ok nélkül - úgy vélték, hogy a területekre vonatkozó jogaik elévülhetetlenek. A probléma nagyon bonyolult volt, s megvoltak a maga jogi, földrajzi és gazdasági valamint demográfiai vetületei.
A köztulajdon fenntartásáért és adminisztrációjáért valójában a , magistratus-ok és a senatus feleltek: a censor-ok naprakész leltárral rendelkeztek róla, a quaestor-ok rendelet esetén egy részét elidegeníthették, s a censor-ok kiaknázását is szabályozták. Bár a köztulajdoni parcellák tiszta és egyszerű eladása mindig lehetséges volt, ez mégis rosszul volt szabályozva, mert a magistratus-nak meg kellett őriznie a köztulajdont, azt nem csökkenthette. Az ager publicus eladott része természetesen mégis magánjellegűvé lett. Ezt a grommatici vagy agrimensores, a földmérők szakszerűen ager quaestortus-nak nevezik.

A köztulajdon elidegenítése nem csak eladással történhetett, hanem ingyenesen is: adsignatio-val, divisio-val, az állammal szembeni követelés megtérítésével, vö. trientabula (itt a 210-es kölcsön jegyzőinek 200-ban zálogba adott latiumi közföldekről van szó, amelyekre vonatkozóan azonban az állam megőrizte tulajdonjogát iugerum-onként egy as illetékért (Liv31, 13, 9).
Máskor szolgalom volt a kikötés, mint pl. a viasi vicani esetében, akik a közutak mentén laktak, s a közföld ellenében kötelesek voltak a közút fenntartására (Cato, agr. 2, 2). Miközben Itáliában a közföldek fokozatosan eltűntek, elméletileg a provinciákban minden föld a római nép vagy a császár tulajdona volt, bár gyakorlatilag ez is mindinkább az állandó birtokosok kezébe ment át.