A római polgárjoggal együtt járó családi tekintély, pontosabban: a családfő, vö. pater familias, hatalma, amelyet a család valamennyi tagja fölött teljességében élvezett.

A római családban férfiági leszármazás volt, és minden felnőtt férfi polgár, akinek már nem volt élő férfi felmenője, pater familias volt. Ennek megfelelően egy római megmaradt a pater familias hatalmában, még ha érett korban volt is már, és is volt saját gyereke. Az ilyenek törvényesen nem voltak felelősséggel tartozó személyek.
Eredetileg csak a pater familias lehetett teljes értékű jogi személy (sui iuris), később azonban megtalálták azokat a módozatokat, hogy az in potestate lévő fiúk emancipálódhassanak, s maguk is sui iuris lehessenek még a patria potestas halála előtt. A patria potestas-nak nemcsak az élőkre kiterjedő hatásköre volt, hanem a dologi természetű vonatkozásokra is érvényes volt (dominium).

Elvben az antikvitás végéig érvényben volt a pater familias-nak az a joga, hogy a nem kívánt gyermeket kitehette, de a valóságban a patria potestas-t igen erősen korlátozták. Az ún. manus-házassággal az asszony kikerült saját pater familias-a hatalma alól, és férje pater familias-ának patria potestas-a hatalma alá került. Mivel azonban ez örökösödési nehézséget okozott, a köztársaság végétől egyre jobban elterjedt a manus-tól mentes házasság, amelynek alapján az asszony nem került teljesen férje vagy annak pater familias-a hatalma alá.

Augustus adulterium-mal kapcsolatos törvénye különleges jogokat adott a pater familias-nak. A patria potestas bizonyos szerepe a késő antikvitásban is megmaradt, még Iustinianus alatt is.