Házasság. A törvényes házasság, matrimonium iustum, másképp iustae nuptiae

A római jog szerint ennek feltételei voltak: 1.) Mindkét félnek római polgárnak kellett lennie vagy ha ez az egyiknél hiányzott, legalább a conubium-mal, vagyis a törvényes házasságkötés jogával rendelkeznie kellett (latin jog, diploma militare).
Conubium-mal rendelkező személyek sem köthettek azonban házasságot, ha serdületlenek (lányoknál a 12., fiúknál a 14. életévig, Dig. 12, 4, 8; 23, 1, 9; 23, 2, 4; 24, 1, 32, 27), ha szellemi fogyatékosok (Ulp. 5, 2; Dig. 1, 6, 8 pr.) vagy kasztráltak (Dig. 23, 3, 39, 1; Dig. 28, 2, 6, praef.) voltak, matrimonium egy spado, magtalan azonban igen vö. Kaser, M., RPR, 1971, 314, 28. jegyz.). Tilos volt továbbá a házasság, ha a házasulandók közeli rokonságban álltak egymással.

A vérfertőzés (incestum) eredetileg a 6. fokig, később, eltekintve a Claudius császár házasságát unokahúgával, Agrippinával lehetővé tevő senatus consultum-tól, a 4. fokig számított, s az adoptálókra, gyámokra, sógorokra, mostohákra (Gai., inst. 1, 58-64), sőt az apa élettársára, concubina-jára is vonatkozott (Cod. lust. 5, 4, 4 a 228).
Nem engedélyezték a törvényes házasságot nagy rendi különbségek esetében sem: így a senatorokét vagy utódaikét feszabadított személyekkel (Dig. 23, 1, 16; 23, 2, 16 pr; 23, 2, 23) vagy deklasszáltakkal (Dig. 3, 2, 1 listát is ad). Egyetlen szabadon született (in-genuus) sem köthetett törvényes házasságot becstelen, rossz hírű (infamis) személyekkel: házasságtörőkkel (Dig. 3, 2, ; 23, 2, 43), elítéltekkel (Dig. 3, 2, 1; Ulp. 13, 2), színészekkel és ezek gyermekeivel (Dig. 3, 2, 1; 23, 2, 44), kerítőkkel, utódaikkal és felszabadítottjaikkal (Ulp. 13, 1; Dig. 3, 2, 1), prostituáltakkal és ezek utódaival (Dig. 23, 2, 43 pr. 5; 48, 5, 14, 2), fogadósokkal, fogadóban szolgálókkal és ezek utódaival (Cod. Theod. 4, 6, 3 = Cod. Iust. 5, 27, 1).
Nem volt lehetséges a házasság liber-tus-oknak a patrona-jukkal (Kr. u. 196 után, Cod. lust. 5, 4, 3) vagy patronus-uk női hozzátartozóival (Cod. Iust. 5, 4, 3). A hadsereg ütőképességének megőrzése és kezelhetősége érdekében császári rendelet tiltotta, hogy a hivatásos katonák szolgálati idejük alatt megházasodjanak (Gai.. inst. 1, 57; Dig. 23, 2, 35), s a hadseregbe való belépésükkor a már megkötött házasságuk is hatályát vesztette. Septimius Severus oldotta fel a tilalmat (Hérod., 3, 8, 5).

Politikai okok miatt tiltották a különböző katonai és polgári funkciót betöltő személyeknek és fiaiknak, hogy az állomáshelyükül szolgáló provinciában született vagy ott élő nővel házasságot kössenek (Dig. 23, 2, 57; Paul., sent., 2, 19, 10-11: 2, 20, 2). Vallási okokból I. Theodosius (388) a zsidókkal való házasságot tiltotta meg (Cod. Theod. 9, 7, 5). 2.) A házasság azáltal vált törvényessé, hogy az érintett felek házasságkötési szándékukat (affectio maritalis) kinyilvánították. Hatósági közreműködésre, vallási vagy a késő antikvitásban egyházi megerősítésre ehhez nem volt szükség.

A római jog a házasságkötési ceremóniákat (nuptiae coemptio, confarreatio) is ilyen szándéknyilvánításként fogta fel, de nem ezek alapozták meg magát a házasságot. A törvényes házasságnak két történetileg kialakult fajtája létezett: a) az ún. manus-os házasság: amikor a feleség a házasságkötést követően a férj (vagy annak apja) hatalma alá került (conventio in manum), vagyona és későbbi szerzeményei a férj tulajdonába kerültek.
Eredetileg a matrimonium és a manus elválaszthatatlanul együtt járt, és csak később alakult ki a házasság másik fajtája, b) a manus nélküli házasság, melyben a feleség a korábbi atyai hatalomtól (patria potestas) való függését vagy sui iuris, azaz önjogú státuszát és saját vagyonát változatlanul megőrizte.

A feleség eltartása a férj kötelessége volt (akkor is, ha a nőnek saját vagyona volt), ezt megkönnyítendő a feleség a házasságba hozományt, dos-t vitt, amely a férj vagyonának részévé vált (Dig. 23, 3, 56. 1).
A válások szaporodása vetette fel a hozomány visszakövetelhetőségének kérdését (Ulp. 6, 5). A császárkorra hozományadási - és válás esetén – hozomány visszaadási kötelezettség alakult ki. Azt, hogy a házasfelek vagyona csalárd módon ne kerülhessen a sógorság kezére, egy a házasfelek közötti ajándékozást tiltó törvény biztosította. A házasfelek egymás után - a kétfajta házasság esetében eltérő módon - örököltek.

A törvényes házasságból törvényes utódok születtek. A gyermekek az apai hatalom (patria potestas) alatt álltak, nevüket apjuk után kapták gentilicium, tria nomina), az apjuk társadalmi állását követték, apjuk után - a császárkorban már anyjuk után is. vö. Ulp. 26, 7 - törvényesen örököltek.
A házasság a felek egyikének halálával vétet ért. Mivel azonban a rómaiak a házasságot közös elhatározáson nyugvó életközösségnek tekintették, ha ez az életközösség megszűnt, a házasságot is felbonthatónak ítélték. A válásra közös elhatározással dicortium) vagy valamelyik házasfél bejelentésére (repudium) egyaránt sor kerülhetett.

A manus nélküli házasság esetében a köztársaság időszakában ennél többre nem is volt szükség; közös megegyezéssel a császárkorban is végig akadálytalan volt a válás egyoldalú bontásnál azonban Augustus törvénye (Lex Iulia de adulterüs) a nyilatkozattételhez már 7 tanú jelenlétét kívánta. Mivel a házasságkötéshez hasonlóan a házasság felbontását sem hatóság monda ki a válóokoknak a késő antikvitásig nem létezett semmiféle hivatalos listája.

A házasság egyoldalú, indokolatlan felbontását a közvélemény mindazonáltal elítélte. Elfogadott indok volt a meddőség vagy a házasságtörés (adulterium). A nobilisas körében kötött házasságok az érdekszövetségek megszilárdítását is szolgálták, s a politizálás módszereinek változása a hazasodási szokásokat is átalakította: míg a köztársaság korábbi időszakában az les gensek között tartós, nemzedékeken át megújuló rokoni kapcsolatok léteztek, addig az utolsó évszázadban a rövid, alkalmi szövetségek gyakran meglepő fordulatokkal módosították egy-egy befolyásos személyiség rokonságát (pl. Iulius Caesar első felesége Cinna leánya, Cornelia volt, a második Cinna halálos ellenségének, Sullának az unokája, Pompeia volt).

A késő antikvitásban a kereszténység hatására jelentősen nehezítették a repudium-ot (az egyház egyenesen kiátkozással fenyegette a házastársától megválni akarót): a szándékot váló levélben kellett megindokolni, és csak a törvény által felsorolt, többször kiegészített váló okok - pl. a másik fél által el követett házasságtörés (adulterium, Cod. Theod. 3, 16, 1: Cod. tust. 5, 17, 8), csalás, gyilkosság, sírgyalázás, templomi rablás, hazaárulás, ha az egyik házastárs a másikat megverte, ha a férj impotens volt vagy a házba rossz nőszemélyt vitt, ha a feleség a férj jóváhagyása nélkül idegen férfit látogatott meg, ha házon kívül éjszakázott, ha engedély nélkül színházba vagy cirkuszba ment, stb.) fennállása esetén lehetett a házasságból joghátrány nélkül kilépni. Manusszal járó házasság esetében a manust is meg kellett szüntetni.

Amennyiben a házasfelek helyzetében olyan irányú változás következett be, hogy a törvényes házasság feltételeinek már nem tudtak megfelelni - a személyi-jogi helyzet megváltozása fogságba esés vagy polgárjogvesztés következtében - capitis deminutio, elmebetegség, infamia, katonai szolgálat stb.- meglévő házasságuk automatikusan törvénytelenné, matrimonium iniustum-má vált.

A házasság megszűnése után újra lehetett, sőt Augustus törvényei nyomán, lex lulia de maritandis ordinibus, (ex Papia Poppaea, ha valaki nem akarta, hogy az öröklésnél hátrányok érjék, bizonyos életkorban újra kellett házasodni.
Kisgyermekes özvegyek esetében két év türelmi időt adtak. I. Constantinus hatályon kívül helyezte ezeket a törvényeket, utódai alatt pedig már, a kereszténység hatására, az újraházasodásnál nehezítéseket, pl. különböző hosszúságú (a válásnál elmarasztaltak számára pl. 5 év) várakozási időt vezettek be. (Cod. Tust. 5, 17, 8).