Lakos.

Nem az összes városban lakót, hanem csupán a lakosság egyik kategóriáját jelentette jogi szempontból, azokat, akik helyi polgárjoggal (civitas) nem rendelkeztek, de tartósan a városban éltek vagy ahhoz kötődtek, és a városi tanács határozata alapján felvételt nyertek az incola-k közé. Az incolatus elnyerésének feltétele Hadrianus császár rendelkezése értelmében a városban meglévő domicilium: ház vagy földbirtok volt (Cod. Iust. 10, 40, 7), átutazók, nyaralók, a városban tanulók nem tartoztak az incola-k közé.

Az incola-k a város teljes jogú polgáraihoz (civis, aki lehetett municeps vagy colonus) képest csökkent jogokkal rendelkeztek: szavazati joguk ugyan volt, de létszámuktól függetlenül valamennyien csupán egy városi curia-ba lettek besorolva, s nem voltak a tisztségekre sem megválaszthatók. Ezzel szemben teljesíteniük kellett a város javára az incolatus-ból fakadó közmunka- és egyéb kötelezettségeket (vö. . munus), s mivel a szülővárosukkal, ill. polgárjoguk (civitas) helyszínével a kapcsolatuk jogi értelemben nem szakadt meg, ott is eleget kellett tenniük a polgárságukból fakadó kötelezettségeknek.

A Kr. u. 1-2. század gazdasági stabilitásának időszakában viszonylag gyakori volt az ilyen kettős kötődésű ember: pl. kereskedők, akiknek több városban is üzletei voltak, veteránok, akik számára vonzóbb volt egykori állomáshelyük, mint a szolgálat fejében osztott föld, olyanok, akik más városban élő rokonaiktól örököltek vagy akik egyszerűen csak a jobb boldogulást remélve kerestek új hazát.
Jelentős teherré a kettős viszony a Severus kortól kezdett válni, amikor a munus-ok rendszere, mind az államnak, mind a városnak lerovandó kötelezettségek terén erőteljesen kiépült. Mivel azonban a városi polgárok tisztségviselési kedve is erőteljesen lelanyhult, s a pályázókban rendszeresen hiány mutatkozott, a városok engedményeket tettek az incola-knak, és közülük azok, akik biztos anyagi háttérrel rendelkeztek, a városi vezetésben is pozícióba juthattak.