„paráznaság”, „házasságtörés”.

A rómaiaknál crimen-nek, bűncselekménynek számított, azaz a büntetőjog keretébe tartozott. Az adulterium-ot férjes asszony követhette el házastársával szemben, vagy bármilyen férfi, amennyiben férjes asszonnyal létesített intim kapcsolatot. A férfit mindig a más feleségével elkövetett adulterium-ért ítélték el. az ezenközben a saját feleségével szemben elkövetett hűtlensége nem számított adulterium-nak, így az asszonya a rajta esett sérelemért semmiféle jogorvoslatban nem részesülhetett.
A korai időszakban az még a nemzetségi ügyek közé tartozott. A kivizsgálása és a büntetése - az elfogultság és önkényesség kizárása végett egy családtagokból, rokonokból álló tanács ellenőrzése alatt, s a censor esetleges vélemény-nyilvánításának a lehetőségével - a pater familias illetékességébe tartozott.
A vétkes asszonyt kitaszíthatták, a csábítón bosszút állhattak. Tettenérés esetén a megcsalt férj vagy a nő szégyenbehozott apja az elkövetőket büntetlenül megölhette. Az bűntette a családi keretek között történő elrendezés gyakorlatának változatlan továbbélése mellett az állam büntetőjogi kompetenciájának a kiszélesedésével valamikor a Kr. e. 4. század második felében már nyilvános eljárás tárgyává is lett. Széles közönség elé egy-egy ilyen ügy azonban csak akkor került, ha a bevádoltak az aedilis-ek által kiszabott pénzbüntetés ellen a népgyűléshez fellebbeztek.

Hosszú távra szólóan meghatározó volt Augustus törvénye, a Lex Julia de adulteriis coercendis, amely a princeps átfogó restaurációs programjába illeszkedett, és a köztársaságkor végére megenyhült gyakorlattal szemben ismét a régi szigorú eljárásokat támasztotta fel. Ettől kezdve egy külön bíróság, quaestio perpetua szakosodott az adulterium-mal kapcsolatos ügyekre. Büntetendő cselekménnyé vált a házasságtörést elősegítő cselekmény, a kerítés (lenocinium) is. Adulterium-nak viszont már csak a csalás szándékával elkövetett tett számított, a botlás vagy az akaraton kívül elkövetett vétek nem.
A törvény fontos alapelve volt, hogy a férjnek és az apának az ügy kivizsgálására, a megbocsátás mérlegelésére, sőt, még az erős felindulásból elhamarkodottan hozott döntés korrigálására is lehetőséget biztosított. Hűtlen asszony ellen csak 60 nappal a férj általi eltaszíttatás és a házasság hét tanú előtt történő felbontása után lehetett nyilvánosan vádat emelni.
A későbbiek folyamán ezt a kivárási időt tovább növelték: Constantinus alatt már fél év volt. Megölnie a férjnek már csak a csábító férfit (azt is csak korlátozott esetekben) lehetett. Az asszony apja mindkét bűnelkövetővel szemben megőrizte az élet és halál feletti döntés jogát, megölnie őket azonban már csak kivételezés nélkül, együttesen volt szabad. Minden konzervativizmusa ellenére a törvénynek volt egy nagy pozitívuma is: lehetővé tette, hogy a családok belső konfliktusai, ameddig azt maguk képesek kezelni, a nyilvánosság kizárásával oldódhassanak meg. Ez persze a gyakorlatban elsősorban a társadalom alsóbb rétegeinél jóval szabadosabb életet élő előkelő rendűek magánéletének a védelmét jelentette.

A nyilvános eljárás során meghozott ítélet vagy halálbüntetés, vagy a vádlott személyi jogi státuszának visszaminősítése (capitis deminutio) és a vele együtt járó száműzetés volt. Az előbbit meglehetősen ritkán alkalmazták. A főbüntetést kiegészítette az elítélt hozományának (dos) és vagyonának részleges elkobzása, továbbá a becstelenséggel, „infamia-val való megbélyegzés és az intestabilitas: az elítélt nem köthetett többé házasságot, és nem örökölhetett. Iustinianus idejében nők esetében a száműzetést kolostorba zárás váltotta fel.