Lovagrend az ókori Rómában. vö. equites, lovagok.

A régebbi ókortörténeti kutatás (egészen Hillig bezárólag általában kereskedő és pénzarisztokráciát látott benne, szembeállítva az ordo senatorius-szal mint földbirtokos arisztokráciával. Mára ezt a felfogást alapvetően kétségbe vonták.

Az ordo equester megjelölés eleve utal rá, hogy itt elsősorban nem társadalmi. főleg nem „osztálykategóriáról" van szó, hanem alapvetően jogi státust jelent. Régebben a lovagokat azért kezelték üzletemberekként, mert azonosították őket apublicani-val, az adóbérlőkkel és a negotiatores-szal, a kereskedőkkel. Valójában azonban az equites nem azonosak a publicani-val, az utóbbiak legföljebb a rend legbefolyásosabb tagjai voltak.

A negotiator-ok sem mind voltak lovagok, s a szó a köztársaság végén egyébként sem jelöl általában kereskedőt, hanem minden olyan személyre vonatkozik, akinek számottevő tőkéi voltak valamibe befektetve, pl. akár földbirtokba. Így, bár a lovagok egy jó része valóban érdekelt volt a kereskedelmi és pénzügyletekben, jelentőségük e téren nem múlta felül a senator-okét, mert a legnagyobb pénzügyi tranzakciókat végül is anobilitas legrangosabb tagjai bonyolították le, vö. Crassus, Pompeius, Caesar stb. Az ordo equester ezért lényegében ugyanolyan privilegizált vagyonos réteg volt, akárcsak a senatus tagjai, csak a lovagok jogi státusa valamennyire különbözött az övéktől.

A primi ordines közül az ordo equester volt a második, mely számszerűen ugyan jóval felülmúlta a senator-i rendet, mégis az egész szabad római társadalomnak egy kis hányadát képezte. Az ordo equester pusztán az equites equo publico-ból állt, vagyis olyanokból, akiknek eredetileg az állam biztosította a lovat, ami természetesen nem volt azonos a lovasként mozgósítható népességgel.
A lovagi minősítésnek nem volt egy automatikusan alkalmazható formája, s egy külön adlectio sem bizonyítható e rendbe, mégis a 18 lovagi centuria felállítása jól mutatja, hogy az ordo equester-be történő besorolás alapvetően acensus jogi keretei között történt.

A Kr. e. 2. sz. végétől kezdve a senator-okon és a katonai tribunusokon kívül (az utóbbiak maguk is lovagi eredetűek voltak) az összes equites-t is megillette a ius anuli aurei, vagyis az arany gyűrű viselésének a joga. Ez is mutatja más kiváltságok mellett, hogy volt egyfajta dignitas equestris, amit alátámasztanak a lovagok olyan megtisztelő jelzői is, mint a splendidus, az illustris, a bonus és az optimus. Ez a megkülönböztetett helyzet érthetővé teszi, hogy az és az ordo senatorius közt, mint a római városállam két kiváltságos rendje között nem volt elválaszthatatlan határ, hanem szoros érintkezés állt fent, amit a köztük lévő mobilitás és a házassági kapcsolatok is jeleznek.
Köztük az aktivitás területén állt fent elsősorban különbség, mert míg a senatori rend tagjai állami magistratus-okat kellett, hogy viseljenek, addig a gloria-nak ez az útja el volt zárva a lovagok elől, akik bizonyos vezető katonai posztokat tölthettek be, bizonyos időszakban kizárólag, máskor részben, ők adták a iudices-t, feleltek az adiudicatio-ért, a locatio-ért, ők lehettek az állammal kötött bérleti szerződésekért a jótállók, vö. praedes,mancipes.
Minthogy ez utóbbi biztosítéka a földbirtok volt, ez is mutatja, hogy egyes equites tekintélyes földbirtokkal rendelkeztek, míg mások szerényebbel, ahogy arra a 400 000 (esetleg 300 000, vö. tribuni aerarii) HS minimális census utal, amelyből csak egy kisebb birtokra futotta, publica-ra, negotia-ra semmiképp.

A szövetséges háború után az ordo equester létszáma ugyan erősen megnőhetett, de a szabad itáliai lakosságon belül a becslések szerint nem tehettek ki 5%-nál többet.