Nálunk megszokottabb nevén a veto joga, vagyis, hogy Rómában egy tisztségviselő felléphetett hivataltársával, ill. egy alacsonyabb rangúval szemben vagy néptribunusként egy állami magistratus döntése ellen.

Az Intercessio valójában egy negatív, tagadó vélemény érvényesítését jelentette. Ilyen esetben voltaképpen a status quo érdekében történt a fellépés. Az Intercessio-val nem lehetett élni a dictator ellenében, hiszen neki mindenkivel szemben felsőbb hatalma volt, s nem volt valódi collega-ja.
A tribunus plebis-ek intercessio-joga némiképp különbözött a többi tisztség viselőjétől, mert személyük sacrosanctitas-ából fakadt, ami lehetővé tette számukra, hogy a szó szoros értelmében közbelépjenek egy magistratus zsarnoki fellépésével szemben, amit azonban kiküszöbölhetett a megelőzés.
Ugyanígy megakadályozhatták a választásokat, a törvényhozást, a senatus határozatait és a dictator kivételével a magistratusok intézkedéseit. Ez az eljárás a késő köztársaság idején is igen fontos szerepet kapott a politikai életben, a harc egyik fontos eszköze lett, mert nem sikerült teljesen integrálni a tulajdonképpeni magistratus-i rendszerbe.

Sulla keményen korlátozta az intercessio-t is, ám Pompeius helyreállította (Kr. e. 70). Caesar 49-ben azt állította, hogy részben a néptribunusok jogainak védelmében szállt síkra a polgárháború kezdetén.