szó szerint hirdetmény, átvitt értelemben rendelet.

A római, magistratusok éves jellegéből következett, hogy az előző év tisztségviselői által kihirdetett szabályok nem kötötték a rákövetkező év hivatalviselőit. Ebből adódott, hogy minden egyes év praetor urbanus-a közzétette a maga saját edictumában azokat a jogi szabályokat, amelyeket követni kívánt. Ugyanez érvényes a provinciák helytartóinak, a proconsuloknak és a propraetoroknak az edictumaira is. Természetesen lehetőség volt az előző szövegek tényleges felhasználására is. Mindez közelről sem vethető össze egy modern értelemben vett törvénykönyvvel.
A ius praetorium különbözött a törvények és a régi szokások által kialakított polgárjogtól, valójában autonóm normák együtteséről volt szó. Továbbá: míg a ius civile csak a római polgárokra vonatkozott, a praetori jog nemcsak számukra volt fenntartva, azaz sokkal szélesebb körre alkalmazták, még ha időben korlátozva volt is.

A köztársasági magistratusokhoz hasonlóan a korai császárság római tisztségviselői is kiadhattak egy a hivatali évükre érvényes perpetuum-ot, mind értelmezve, mind módosítva a törvényeket. Ezt a kiváltságukat Hadrianus szüntette meg, kodifikálva az edictum-okat, amelyek ettől kezdve állandóakká és kötelező érvényűekké váltak, és megváltoztatásuk csak császári rendelettel volt lehetséges. A császári törvényhozás az okon keresztül valósult meg a legkülönfélébb kérdésekben, s a decretum-okkal, valamint a rescriptumokkal együtt alkották a constitutio-kat.