logo

XVI Februarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Dominus et deus.

úr és isten.



A senatori rend a polgárháborúkat követően elfogadta ugyan az egyeduralmat, az uralkodót azonban csupán princepsnek tekintette, aki az állam vezetésére hivatott senator-ok között csupán első az egyenlők között, primus interpares. Hatalmának forrása, a szuverenitás változatlan letéteményese továbbra is a senatus és a római nép maradt. A principatus hivatalos ideológiája is e gondolat köré épült, s ez nyert kifejezést a két hatalmi tényező kompromisszuma újra megerősítésének kinyilatkoztatásában Vespasianus császár hatalomra kerülésekor a császár hatalmát szabályozó lex de imperio Vespasiani-ban is.
Az új dinasztiát alapító császár kisebbik fia, Domitianus azonban erősen autokrata személyiség volt, ráadásul pszichésen sérült, s a hatalmi mánia, később pedig már az üldözési mánia is fokozatosan eluralkodott rajta, s többek között elrendelte, hogy dominus et deus írásban és szóban egyaránt, még a hivatalos dokumentumokban is dominus et deus-nak szólítsák őt.

A megszólítás a görög theos kai kyrios megfelelője volt, s a késői Ptolemaios uralkodók használták. A követelés felháborodást keltett a senator-ok körében. Egyfelől ugyanis a dominus szó a rabszolgatartó tulajdonost, a rabszolgák urát jelentette, a domine uram megszólítás a rabszolgák által használt kifejezés volt. Domitianus kívánságában tehát implicite azt is magában foglalta, hogy a senatorokat szolgáknak tekinti, és elvárja, hogy ezt ők - a megalázó kifejezés használatával - maguk is nyilvánosan elismerjék. Másfelől élő istennek tekinteni az uralkodót - ahogyan ezt egyes hellenisztikus monarchiákban szokás volt - a római gondolkodás számára teljesen idegen, s mint Caligula császár sorsa már korábban mutatta, teljességgel elfogadhatatlan volt. Iulius Caesar óta szokás volt ugyan, hogy a princeps-et halála után, de csak akkor és csak abban az esetben, ha arra érdemesnek találtatott, senatus-i határozatra - tehát szabályszerűen meghozott adminisztratív döntés eredményeként - az istenek sorába emelték.

Az eljárás, a consecratio azonban csak akkor vált érvényessé, ha az istenek jelet küldtek arra vonatkozóan, hogy az elhunytat maguk közé befogadták. Ezt követően megszervezésre került az istenné lett uralkodó kultusza: esetleg külön papot, fiament is kapott, s rendszeresen áldozatot mutattak be neki - de sohasem nevezték deus-nak, hanem csupán divus-nak, isteninek.


.-