Nevét a nagy fedetlen szállítószekérről, a clabula-ról kapta, és a teherpostát, ill. állami teherszállítást jelentette a késő antikvitásban.

További cursus honorum: hivatali pályafutás, karrier. A honor-t, azaz méltóságot betöltők rendelkeztek ilyennel, ennek megfelelően a cursus clabularius-nak három fajtája volt:


1. Senatori

Az állami tisztségek betöltésének egymás utáni rendjét eredetileg törvények nem, csupán a szokásjog szabályozta. Eredetileg nem volt a tisztségviselésnek sem alsó korhatára, sem a tisztségek betöltésének meghatározott rendje. Minél előkelőbb és befolyásosabb volt egy család, annál kevesebb előzetes vesződség, nem ritkán csupán egyetlen alacsonyabb tisztség betöltése után jutottak tagjai a legnagyobb hatalmat jelentő és legrangosabbnak szá
mító consul-i tisztségbe. Ennek megis métlésére azonban már csak 10 év eltelte után kerülhetett sor.
A második pun háború idején egyesek a szükség miatt, mások a háború idején radikalizálódott plebs nyomása következtében, a folytatólagosan egymást követő vagy „szabálytalanul" megismételt hivatalviselés (consulatus) révén, nemkívánatosnak tartott hatalomra és befolyásra tettek szert, ezért a nobilitas már a háborús nyomás enyhülésének kezdetén. Kr. e. 208/207-ben szükségét érezte a magistratusi hatalom írásos formában is nyomatékosított újraszabályozásának.
A rendelkezés, melyről nem tudjuk, milyen törvényalkotó fórumon született, a „patrictus-i" tisztségek között egy „hivatalmentes" évet írt elő, a consulatus másodszori betöltésével kapcsolatban pedig visszatért a második pun háború előtti szabályozáshoz, melynek értelmében a tisztségre újból csak tíz év elteltével lehetett pályázni.
Kr. e. 197-ben, ez esetben sem tudjuk, hogy egy népgyűlési vagy esetleg egy senatus-i határozat a consulatus betöltésének előfeltételéül szabta a praetura betöltését, s emellett a két tisztség közötti egy hivatalmentes év követelményét a patriciusi és plebeius-i tisztségek viszonylatára is kiterjesztette.

Kr. e. 180-ban a Villius néptribunus javaslatára elfogadott törvény megszabta a magasabb tisztségek betöltésének alsó korhatárát is: a praetura-hoz 40, a consulatus-hoz 43 életévet írt elő. A két tisztség között előírt intervallum így két évre növekedett. A legalacsonyabb tisztséghez, a quaestura-hoz a törvény nem alsó korhatárt, hanem tíz szolgálati évet írt elő, vagyis az equites, lovasok/lovagok katonai szolgálatát. Ez utóbbi lehet, hogy nem is új rendelkezés volt, és békeidőben csupán az évi rendes sorozásokon való megjelenést jelentette. Ezek a rendelkezések a késő köztársaság koráig érvényben maradtak.
Az alacsonyabb tisztségek betöltésének szabályozására majd csak Sulla közigazgatási reformja keretében került sor. Ekkor a quaestura előzetes betöltése a praetura feltételévé vált, és betöltésének a 30. életév lett az alsó korhatára. A többi, alacsonyabb magistratus betöltésével kapcsolatban - Sullának a tribunus plebis-t súlyosan korlátozó, halála után azonban érvénytelenített rendelkezésétől eltekintve - bizonyos, hogy nem létezett kötelező érvényű előírás, a quaestura pl. nem volt feltétele az aedilitas-nak.


Sulla további intézkedései:

Itália és a provincia-k igazgatásának szétválasztása, a magasabb magistratusok: praetor-ok és consul-ok tevékenységének Itáliára való korlátozása s a tartományok igazgatásának következetes módon pro-magistratus-okra: propraetor-okra, proconsul-okra bízása az addigi, elvileg már három esztendő alatt abszolválható teljes karriert az előírt korhatárokkal, intervallumokkal és a magistratusokhoz közvetlenül csatlakozó helytartóságokkal minimálisan 15 évre (a Sulla által a patriciusoknak a praetura-hoz és consulatus-hoz adott két év korkedvezménnyel 13 évre) húzta szét. Tovább növelte ezt 5-tel, a consulatus és a proconsulatus közé kötelezően beiktatott intervallummal az 52-ben hozott lex Pompeia de provinciis.

A cursus clabularius meghosszabbítását a birodalom megnövekedett adminisztrációs feladatai, és részben a választási visszaélések (ambitus) visszaszorítására irányuló törekvések motiválták. Ha valaki dicsőségre (gloria), tekintélyre (auctoritas) és méltóságra (dignitas) vágyott, kötelezően több tisztséget kellett, hogy vállaljon, ill. ezeket a köztes időszakokban önként a praetura és consulatus (vagyis a már komoly hatalmat és mindenekelőtt anyagi kompenzációs lehetőségeket is jelentő tisztségek) megszerzését előkészítendő - további kisebb-nagyobb funkciókkal ki is egészíthette.
A senatus-i tagság - a testületbe való felvételre rendszerint még valamelyik kisebb hivatal után került sor -, ill. a papi funkciók gyakorlása a tisztségviseléssel párhuzamos volt. A császárkorban a - a vigintiviratus valamelyik tisztségével, a 25. életév betöltése után kezdődött. Ez minden évben 20 senatori ifjú közéleti pályáján való elindulását jelentette. Ezt követte egy év katonai szolgálat, tisztként, tribunus laticlavius-ként egy legio-nál, majd következtek a hagyományos magistratus-ok, melyek közé a principatus kezdetén létrehozott újabb tisztségek és a császári szolgálat posztjai tagolódhattak be. Az utóbbiak vállalása nem volt kötelező, ám a tényleges hatalom és a nagyobb dicsőség ezekhez kapcsolódott.

Tovább növekedett a praetura jelentősége, mely számos funkciónak feltétele volt: pl. a császárkorban megszülető legioparancsnokságnak (legatus legío-nis). Praetori rangúakkal töltötték be a „fegyvermentes" (provinciae inermes) vagy egylégiós tartományok helytartóságát (legati Augusti pro praetore a császári, proconsules a senatusi tartományokban), s elengedhetetlen feltétele volt a consulatus-nak is. Ezt követték a rangosabb helytartóságok a többlégiós császári tartományokban (legati Augusti pro praetore) vagy a két, senatushoz tartozó consularis tartományban, Asiaban és Africaban.
A megbízatás a senatusi tartományokban egy, a császáriakban átlagosan 3 évig tartott. Az utóbbiakban a kíhívás volt nagyobb, s rendszerint több kormányzói poszton való megmérettetés után a legrátermettebbeket, s legmegbízhatóbbakat nevezték ki a stratégiailag legfontosabb császári provinciák élére az asiai és africai proconsulatus-nak pedig a presztízse. Ez utóbbiak voltak ugyanis a principatus kezdetén a császár „helytartósága" mellett megmaradt önálló parancsnokságok, melyek elvileg a császáréval azonos jogúak (s annak nem alárendeltek) voltak, ezért betöltésükre rendszerint a legatusi posztok után került sor, és a cursus clabularius csúcsát jelentették.

A 3. századi katonai anarchia időszakában a karrierekben jóval kevesebb szabályszerűség érvényesült. Gallienus reformjával a senatori rendet jórészt kiiktatták a katonai vezetésből, s ennek következtében az a politikai hatalomból is kiszorult.


2. Lovagi

A köztársaság időszakában a lovagok és a senatorok a census szempontjából ugyanabba a kategóriába, azequites 18 centuriájába tartortak, ahová Livius szerint a 400 000 sestertiusnál nagyobb vagyonnal rendelkező római polgárokat sorolták. Nevüket a számukra előírt lovaskatonai szolgálat után kapták. Senatorrá az lett közülük, aki a kötelező katonai szolgálata letelte után közéleti szereplésre vállalkozott, s a választásokon való megmérettetés során képes volt az erre való felhatalmazást polgártársaitól elnyerni, majd ezt követően magistra-tusát úgy ellátni, hogy a censor-ok a senatus névjegyzékének elkövetkező összeállítása során őt méltónak ítéljék a senatus-i tagságra.
Az equites cursus clabularius-a elvileg tehát a senatori cursus clabularius-mal volt azonos. Mivel azonban Róma társadalmi rendje erősen arisztokratikus volt, ahol a politikai funkcióra való kiválasztásban a származásnak, az öröklött vagyonnak és a vezető családok társadalmi befolyásának döntő szerepe volt, a senator-ok Róma leggazdagabb rétegén belül kezdettől fogva bizonyos fokig elkülönült elitet alkottak, s a hatalom jelvényeinek (insignia) viselésével az elkülönültségüket látható módon hangsúlyozták is.
A senatus-nak a kívülről jövőkkel, az ún. homo novus-okkal szembeni befogadó készsége az idők folyamán változott, ám sohasem volt teljesen zárt testület; a második pun háborút követően azonban az erre való hajlandósága felerősödött.

A Kr. e. 2. század utolsó évtizedeire már határozott érdekellentétek alakultak ki a senator-ok és a politikában részt nem vevő lovagok között. Az equitesnek jogi értelemben is két elkülönült renddé, ,,ordo senatorius-szá és ordo equester-ré válása a szándékában akkor még a senatorok érdekei ellen irányuló, a vállalkozásokkal bizonyos mértékű összeférhetetlenséget kimondó lex Claudia-val kezdődött (Kr. e. 218), és lényegében Augustus alatt, egy a senatorok számára érvényes magasabb census meghatározásával és alex reddendorum equorum-mal, az equites-hez való tartozás látványos megszüntetésével, az állami lónak a senator-ok által történő visszaszolgáltatásával zárult. Fiaik senatori rendhez való tartozásának kimondására egyesek szerint már Augustus, mások szerint majd csak Caligula alatt került sor.

A lovagok számára közfunkciót a köztársaság időszakában (bíráskodásit, de ennek politikai jelentősége volt) C. Cracchus nagy vihart kavart törvénye adott, önálló, rendspecifikus lovagi cursus clabularius-ról azonban csak az első princeps-től, Augustustól kezdve beszélhetünk, aki - oly módon, hogy számukra külön tisztségeket teremtett - bevonta őket az állam irányításába. Claudius császár alatt a senatorihoz képest megváltozott. hosszabbá és több fokozatúvá vált az állami tisztségviselés feltételét jelentő katonai szolgálatuk (militia equestris).
A kezdetben számukra létrehozott néhány tisztség: a praefectus frumenti dandi, a prae-fectus vigilum, a praefectus annonae, a praefectus Aegypti és a praefectus praetorio kifejezetten bizalmi poszt volt. A lovagi tisztségek száma a procuratori funkciók lovagivá válásával s a császári igazgatás kiépülésével az 1-2. század folyamán folyamatosan növekedett.
Tipikus alkalmazási területük a gazdasági, ill. a pénzügy és az igazságszolgáltatás volt, de az igazgatás középszintű vezetői funkcióiban szinte mindenütt megtaláljuk őket. A magasabb katonai parancsnoki posztok senatorok számára voltak fenntartva: hadsereg élére lovagokat csak rendkívüli megbízatásban (pro legato, dux, agentes vices presides) neveztek ki.

A 2. századtól a császári központban is ők váltották fel a libertus származású vezetőket, Traianustól kezdve pedig egyes tartományokban (provinciae inermes) helytartói feladatkört is kaptak. A 2. századtól a lovagi posztokat három procuratori fizetési és egyben rangosztályba sorolták, ezeket sexagenatii, centenarii, - ducenaríi, később ezek a trecenarii-vel egészültek ki.
Egy-egy fizetési osztályon belül egymás után több tisztséget is betöltöttek (az azonos kategóriába sorolt tisztségek között is létezett bizonyos fokú hierarchia), mielőtt egy magasabba léptették volna elő őket.
A legrangosabb hivatalok a principatus időszakában az egyiptomi helytartóság és a Róma városi praefectura-k voltak, a lovagi karrier csúcsát a praefectus praetorio tiszte jelentette. A lovagi és a senatori funkciók egymással nem voltak kombinálhatók. A császárnak mint a censor-i hatalom birtokosának azonban joga volt az arra érdemesnek tartott lovagokat adlectio-val a senatus-ba felvennie. Ettől kezdve az illető cursus clabularius-a senator-ként, attól a tisztségtől folytatódott, amelyiknek a rangjába a császár besorolta.


3. Municipális

A városi önkormányzati szervek a római állami intézmény mintájára épültek fel, így a municipális tisztségviselők cursus clabularius-a is a klasszikus római magistratus-ok cursus clabularius-át követte: abban a városban, amelyikben volt quaestura, azzal kezdődött, majd az aedilitas-szal s végül a „polgármesterség"-gel, a - duumviratus-szal folytatódott. Úgy tűnik, hogy bár számos magistratus feliraton megörökített karrierje mindkét kisebb tisztséget tartalmazza, csak az egyik betöltése volt a feltétele a polgármesterségnek.
A minden ötödik évben választott duoviri quinquennales a volt duumuir-ek, duumviralicii közül kerültek ki.
Az elöljárók tanácsba (ordo decurionum) való felvételére többnyire még a tisztségviselés előtt sor került; a tisztségviselés útján évente újonnan elindulók kis száma (2-4) ugyanis nem is tette lehetővé, hogy az ordo 100 főnyi tagságát kizárólag exmagistratusokból állítsák össze.

Azokat a városi elöljárókat, akik a municipális karrier minden állomását végigjárták, a feliratokon időnként omnibus honoribus functus-nak is nevezik. A papi tisztségek (pontifex, augur, lamen, haruspex) az adminisztratív karriertől rendszerint függetlenek voltak (vö. CIL IX 338, Canusium), bár ez alól az afrikai tartományok kivételnek látszanak (vö. album decurionum, CIL VIII 2403 = 17903, Timgad.).
Ritka, elsősorban a dunai tartományokban, ott is mindenekelőtt Daciában, továbbá Afrikában előforduló jelenség volt - mivel a tisztségviselés helyi polgárjoghoz volt kötve, amivel egy-egy személy elvileg csak egy városban rendelkezhetett - a két, sőt néhány esetben több városban abszolvált municipális karrier. Ezek egy részénél bizonyosnak tűnik, hogy nem egymás utáni, vagyis lakóhely-változtatásból adódó, hanem egymással párhuzamos -okról van szó.
Az ilyen személyek rendszerint magas társadalmi státuszúak, többnyire a birodalmi karrier iránt kevésbé érdeklődő lovagok voltak, akik több városban is földbirtokkal vagy üzleti érdekeltséggel, s ebből fakadóan ingatlannal rendelkeztek.

A késő antikvitásban a városi tisztségviselés kényszerré vált, ennek részleteit azonban a - curialis-ok feliratállításának visszaszorulása miatt már nem ismerjük.