Azok a császárok, akiket elődjük adoptio, azaz „örökbefogadás” útján jelölt az utódlásra.
Az eljáráshoz a mintát az első császár, Augustus szolgáltatta, aki úgy tette a maga évtizedeken át gondosan felépített, monarchikus hatalmát tartós, a saját személyétől is függetlenül működő, állandó intézménnyé, hogy azt adoptált mostohafiára, Tiberiusra hagyományozta.
A hatalomátörökítés általa alkalmazott eljárása lényegében három mozzanatból állt: ebből kettő - egyfelől az, hogy az utódját a saját családján belül jelölte ki, másfelől az, hogy (nem lévén fiú utóda) az örökösről adoptálás útján gondoskodott -, teljes mértékben megfelelt a politikai szerepek nemzetségen belüli öröklődéséről vallott római közfelfogásnak és a gens-ek hagyományos önfenntartási gyakorlatának.
Az adoptálás révén Tiberius lett az elsőszámú örököse Augustus óriási vagyonának, valamint kiterjedt clienturájának, s így a császár, a princeps mindenki másénál szélesebb társadalmi befolyásának. Ez mintegy predesztinálta őt annak politikai örökségére is. A harmadik mozzanat, a princeps hatalmi-politikai funkciójának átörökítése azonban már nehezebb és bonyolultabb dolog volt. Egyrészt nem Augustuson, hanem külső tényezőkön múlott, mivel a hatalom gyakorlása az új rendszerben is a hagyományos módon: a néptől vagy a senatus-tól meghatározott időre (és nem élethossziglanra) kapott felhatalmazások útján történt, azaz a hatalom forrása és a szuverenitás letéteményese nem a princeps, hanem változatlanul asenatus és a római nép (senatus populusque Romanus) volt.
A kiszemelt utód a római állam legitim tisztségviselőjévé csak ezen intézmények jóváhagyásával válhatott, s ezért az utódlásnak a senatus-sal való megegyezésen kellett alapulnia, és az érvényes formaságok betartásával kellett megtörténnie. Másrészt a princeps hatalma nem egységes és osztatlan, hanem összetett volt: különböző magistratus-okból vagy magistratus-i eredetű kompetenciákból és személyes érdemek alapján, kitüntetésként elnyert különféle privilégiumokból állt, ami meglehetősen körülményessé tette a funkciójának átörökítését.
A megoldást az adoptálással immáron a princeps atyai hatalma (patria potestas) alá került Tiberiusnak a császári hatalom két legfontosabb alkotmányos pillérével, az imperium proconsulare-val és a tribunicia potestas-szal történő, senatus általi felruházása jelentette. Az előbbi a hadsereg feletti rendelkezés, az utóbbi - többek között - a törvényelőterjesztés jogát biztosította számára a hatalomátörökítés kritikus, Augustus halálát közvetlenül követő időszakában.
A hosszú, Kr. u. 4-ben, az adoptálással kezdődő eljárás majd csak Augustus halálát követően, a Kr. u. 14. szept. 17-én tartott senatus-i ülésen ért véget egy senatus-i határozattal, amely az új princeps-et a már meglévő hatásköreiben egyszer s mindenkorra, élethossziglan megerősítette, és a már meglévő hatásköreit további, a gördülékeny kormányzás szempontjából elengedhetetlenül szükséges és az elődje által már birtokolt kompetenciákkal ruházta fel.
Az adoptálás mint a hatalomátörökítési mechanizmus kiegészítő eljárása részben elvi, részben gyakorlati okok folytán fontos szerepet játszott a római császárság első korszakának, a principatus-nak a történetében. A hosszú és véres polgárháború végén a köztársaság politikai elitjével kötött kompromisszum eredményeként legális formát öltő egyszemélyi uralom, a principatus ideológiája a monarchikus hatalmat az első: a legjobb, a legrátermettebb, a legalkalmasabb polgár, latinul a princeps mindenki számára üdvös, a pártérdekeket elnyomó dominanciájaként igyekezett elfogadtatni, olyan rendszerként, melyben a hatalomgyakorlás a princeps és a senatus kölcsönös egyetértésén alapszik és az ő kölcsönös együttműködésük eredményeként valósul meg. Ez az álláspont kizárta az utódlás vérségi-elsőszülöttségi alapon történő szabályozásának vagy bármifajta utódlási automatizmus kialakításának a lehetőségét, és a senatus számára a kérdésbe való beleszólásra - a kiszemelt utód tisztségekkel való formális megerősítésén túl - elvileg további lehetőségeket is adott, még ha a princeps hatalmi túlsúlya folytán egy teljesen a senatus illetékességébe tartozó, szabad princepsválasztásnak nem is volt realitása.
Az örökös személyét így - az alkalmasság esetleges mérlegelése után - a császár választotta ki, és ha az nem vér szerinti leszármazottja volt, hanem a távolabbi rokonságából vagy a senatori rend soraiból került ki, adoptálással jelölte utódlásra. Ez akár egy szélesebb körű, de legalábbis a mérvadó senator-i körökkel való egyeztetéssel is együtt járhatott. Folyamatosan adoptálással történt a hatalomátörökítés - mivel az egymást követő császároknak sorozatban nem volt fiú utóda - a zsarnokká lett és összeesküvés áldozatává vált Domitianus örökébe lépő senator, Nerva (Kr. u. 96) uralkodásától kezdve egészen Marcus Aureliusig, aki viszont már a saját fiát, Commodust hagyta hátra örökösül (Caesar-rá emelésére 166-ban, Augustus-szá, társcsászárrá nyilvánítására 177-ben került sor, s 180-ban vette át a hatalmat).
Ezt a bő félévszázados korszakot, amelyet kiegyensúlyozott kormányzás, valamint a császár és a senatus között fennálló többé-kevésbé harmonikus viszony jellemez, a történészek az adoptált császárok, az ókori szerzők pedig a jó császárok korának szokták nevezni.