rabszolga

Az ókori Rómában bizonyos időszakban a rabszolgaság intézménye igen kiterjedt volt. A servus bár személy volt, gazdája tulajdona volt, akinek abszolút engedelmességgel tartozott. Tulajdonképpen nem voltak jogai, lévén, hogy az eszköztár, a felszerelés részeként fogták fel, amely azonban történetesen élő.
A birodalom területének fegyveres megszerzése és kiépítése, akárcsak a hosszú évekig megfékezetlen kalózkodás ellátta Itáliát viszonylag nem túl drága rabszolgával. A nagy hódító háborúk hadifoglyainak százai és ezrei lettek rabszolgák, bár az is igaz, hogy sok foglyot hamarosan kiváltottak, és még a rabszolgák sorsa sem volt feltétlenül egy életre szóló, mert a megváltást vagy a felszabadítást természetesnek tekintették (familia).

A köztársaság utolsó századában sem apadtak el a rabszolgaság forrásai, ahogy azt pl. Caesar galliai hadjáratai is tanúsítják. Ekkori számuk ugyan pontosan nem ismert, de feltételezhető, hogy a korabeli, a Rubicóig terjedő Itália lakosságának több mint 20%-át a servus tette ki, azaz 2 millióval vagy még többel számolhatunk, mert egyesek akár a népesség felét is készek rabszolgának venni.
Minden emberi foglalkozási körben alkalmaztak ekkor servust, kivéve a hadsereget és a politikát, bár éppen a polgárháborúkban, ill. a köztársaság súlyos válsága idején még ettől is eltekintettek (Catilina, Clodius, Domitius Ahenobarbus - az utóbbi a Caesar és Pompeius közti polgárháborúban).

Az egyes rabszolgák közt foglalkoztatási körüket tekintve igen nagy különbségek voltak, vö. familia urbana, familia rustica. A fizikai munkát folytatók általában igen nehéz körülmények közt dolgoztak, mint pl. a bányákban, a földművelésben alkalmazottak, ám lényegesen jobb helyzetben voltak a szellemi tevékenységet folytatók, ill. a cselédségben alkalmazottak, mint amilyenek az orvosok, a tanítók, a könyvelők, a könyvtárosok, a törvényszolgák, a felügyelők, a titkárok voltak vagy éppen egyes igényes kézműves mesterséget űzök, mint az aranyművesek stb.. de kereskedőkkel is találkozunk a servusok között.
Az ilyen rabszolgának peculiuma is lehetett, vagyis birtokolhatott valamit, ami más tulajdonában volt, s ez lehetett föld, műhely, bolt, árukészlet, pénz, sőt servus is. Mindennek a kezelésével járó nyereségből valamennyit megtarthatott, félre tehetett, ami később lehetőséget kínált a megváltásra, felszabadítás kieszközlésére, vö. libertus/libertinus.

A servus látszólag egységes jogi státusa tehát valójában igen differenciált szociális kategóriákat foglalt magában, ami megnehezíti, hogy az ókori római társadalmat mint valami pár excellence „rabszolgatartó társadalmat” foguk fel.