eredetileg a magánszférában találkozunk procurator-okkal, akik rabszolgák vagy felszabadítottak voltak, rendszerint valamilyen gazdasági természetű irányító munkát végeztek, jószágigazgatók, intézők voltak.

Az első princepsek is alkalmazzák őket a császári vagyon igazgatására, részben a szokásoknak megfelelően, a magánvagyonuk (patrimonium kezelésére), részben, a császári provinciák pénzügyi igazgatására, ahol itt ugyanúgy a császár személyes megbízottjai voltak, mint a senatori rendű helytartók, alegati Augusti pro praetore.
Vitatott, hogy az irányításuk alá tartozó személyzet felett kaptak-e bíráskodási jogot Claudius császártól: ez alkotmányos szempontból egy felszabadított rabszolga esetében - nem rendelkezik a ius honrummal - mindenképpen felemás helyzet lett volna.
A közvélemény erős nyomásának hatására a felelős irányító funkciókból a császárok fokozatosan visszavonták felszabadított rabszolgáikat, így a procurator-i posztok, amelyek a császári magánvagyon és a fiscus gyarapodásának egyre nagyobb számban keletkeztek, a lovagrendűek számára fenntartottakká váltak. Hadrianus uralkodásától kezdve a procurator-i posztoknak - a betöltendő állás fontosságától, és az érte járó javadalmazás nagyságától függően négy kategóriája alakult ki, ezeket lásd sexagenarii centenarii, uducenarii, trecenarii.

A császári szolgálat valamennyi lovagi posztja besorolódott ebbe a rendszerbe. Felelős állást töltöttek be a császári tartományok procurator-ai, akik a tartományi kincstárat kezelték, - provincia esetében ráadásul nem is működött - mellettük legatus Augusti pro praetore, tehát ők voltak a tartomány helytartói. Ebbe a rendszerbe sorolódtak be a központi császári irodák vezetői, az a rationibus, a libellis, a studiis, a memoria stb.

A procurator-i állás betöltésének a feltétele a lovagi katonai szolgálat militia equestris teljesítése volt.