A sok jelentésű agere ige melléknévi igenévi alakja és a res főnév összekapcsolásából - jelentése „államügyekben megbízatásban lévők”, „állami ügynökök”.

Az - a késő antikvitás császárainak hírhedetté vált, igen sok területen felhasznált, küldönc-, futár- esetleg ko-misszárfeladatokat ellátó ügynökei voltak, a Diocletianus császár által megszüntetett frumentarii utódai. Létezésükről I. Constantinus uralkodása idejétől vannak adataink. Bár sem nevüknek, sem alkalmazási területüknek nem volt köze a hadsereghez, katonák voltak, azonban nem a birodalmi hadsereg szervezetéhez, hanem a császári udvar személyzetéhez tartoztak. Testületük, schola-juk a testőrséghez, a scholae palatinae-hoz hasonlóan a magister officiorum felügyelete alatt állt, ezért magisteriani-nak is nevezték őket.

Közvetlen parancsnokuk egy princeps scholae volt. Sajátos helyzetükből következett, hogy mind az udvari tisztségviselőket, mind a katonákat megillető kiváltságokkal (bizonyos adók, munus-ok, tisztségek kötelező vállalása stb. alóli mentességgel) rendelkeztek, ezért tisztükre sokan pályáztak, és számuk gyorsan növekedett, olyannyira, hogy időnként egyes császárok tisztogatásokkal (az első nagyszabású Kr. u. 359-ben volt), létszámcsökkentésekkel és a felvételi követelmények megszigorításával, pl. ötéves próbaidő bevezetésével próbálták fékezni azt. Abból, hogy Kr. u. 430-ban a keletrómai császárságban II. Theodosius a testület létszámát 1174-ben maximálta (Cod. Theod. 6, 27, 23), majd Leo 1248-ban rögzítette (Cod. lust. 12, 20, 3) arra következtethetünk, hogy összességében több ezer lehetett a számuk.

Az agentes in rebus schola-ja a dominatus-kori katonai reformok nyomán átalakult lovasalakulatok strukturáját követve öt fizetési- és rangosztályra oszlott, ezek létszámarányait a Leo alatti szabályozásból ismerjük: 48 ducenarii-ból, 200 centenarii-ból, 250 bi-archi-ból, 300 circitores-ből és 450 közönséges equites-ből állt. (Cod. Iust. 12, 20, 30). Az előléptetés részben a szolgálati évek, részben a teljesítmény alapján történt. A szolgálati idejük 25 év volt. Az agentes in rebus alkották a magister ociorum irodájának személyzetét. Az általuk ellátott feladatok közé tartozott a császár leveleinek és parancsainak célba juttatása - ez alapján veredarii-nak, futároknak is nevezték néha őket.

A 4. sz. közepétől felügyeletük alá kerül a futárszolgálatuk során rendszeresen igénybe vett birodalmi posta, acursus publicus. E célból évente a legmagasabb rangú agentes in rebus-t küldték ki a provinciákba, egy-egy egész évre szóló megbízatással, ezeket praepositi cursus publici-nek, később pedig egyszerűen curiosi-nak nevezték. Az utóbbi elnevezés - mely kíváncsiskodókat, mások dolgait buzgón fürkészőket jelent, és a Hadrianus alatt létrehozott titkosrendőröket is így titulálták - a postafelügyelők mellékmegbízatása nyomán alakult ki. Ezeknek ugyanis nem csupán a cursus publicust igénybe vevők engedélyeit és rangját kellett ellenőrizniük a jogosulatlan igények kiszűrése céljából, hanem - a futárszolgálatot ellátó alacsonyabb rangú társaikhoz hasonlóan - minden, utazgatásaik során tapasztalt említésre méltó dolgot, különösen pedig a tudomásukra jutott büntetendő cselekményeket és gyanús dolgokat jelenteniük kellett az udvarnak (Cod. Theod. 6, 29, 1).

Ugyancsak rangidős agentes in rebus-t, ducenarius-okat küldtek ki egy-egy évre szóló megbízatással a vicariusok és a helytartók hivatalának vezetésére, a princeps officii tisztségébe. Feladatkörük nekik is kettős volt: irodafőnöki irányító-szervező munkájuk mellett felettesük és az irodaszemélyzet tevékenységéről és megbízhatóságáról kellett a császári udvart rendszeresen informálniuk.

Besúgói tevékenységük és az ehhez kapcsolódó visszaélések: provokációk, zsarolások, megvesztegetések miatt az - közutálat tárgyai voltak (Amm. 15, 3, 8; 16, 8, 3; 22, 7, 5) Iulianus császár emiatt 17 kivételével el is bocsátotta őket, később azonban szükségből újraszervezte a testületet - hatalmuk félelmetes volt. A széles körben elterjedt nézetekkel ellentétben azonban nem tekinthetjük őket titkosrendőröknek: nyomozati és letartóztatási jogkörük ugyanis nem volt, sőt, ezt a törvények számukra kifejezetten megtiltották (Cod. Theod. 6, 29, 1, 8).
E nagyon jellegzetes, állandó hatásköreik mellett a császár és a magister officiorum megbízásából mindenféle egyéb feladatot láttak el: állami üzemek, építkezések felügyeletét, követségek vezetését, magas rangú elítéltek kivégzését, az eretnekekre vonatkozó törvények végrehajtását, csapatáthelyezések irányítását stbés a szolgálati helyükül kijelölt tartományok helytartói is igénybe vehették a segítségüket, ha az ügy lebonyolításához magasabb rangú állami tisztségviselőre volt szükségük.

A principes ocii feladatkörével az - pályafutása véget ért: egy részük nyugállományba vonult, más részük a szolgálatból kikerülve magasabb megbízatásba, többnyire helytartói feladatkörbe vagy valamelyik praefectus praetorio vagypraefectus urbi officiumának vezetői (prin-ceps-i) posztjába került. Az agentes in rebus tevékenységét a császárok nagyra értékelték, ennek következtében rangjuk magas volt, és a korszak alatt folyamatosan emelkedett: a Kr. u. 4. sz. végén még csak a nyugállományba vonult principes, Iustinianus alatt azonban már az összes, aktív agentes in rebus is senatori rangú, clarissimus volt, nyugalomba vonulásakor pedig valamennyi spectabilis lett. Bizáncban a 8. században még létezett az - intézménye, sőt Theoderich, a keleti gót birodalom uralkodója is átvette Rómától azt.