Cselekedetek, tettek, ill. ezek naplószerű rögzítése, mely a császárkorban mindenekelőtt az imperatores intézkedéseit foglalta össze, azokat, amelyeket példa értékűnek és ezért követendőnek tekintettek.

Az acta hagyománya azonban a res publica libera időszakára megy vissza, amikor a magistratusoknak meg kellett esküdniük Róma korábbi és fennálló törvényeinek tiszteletben tartására, amelyek mint valami precedens egyfajta alkotmányként voltak felfoghatók egy olyan rendszer számára, amelynek valójában nem volt alaptörvénye.

A császárkorban az acta a constitutiones principis-t foglalta magában, ám ahogy erősödött a principatus monarchikus hatalmi jellege a Kr. u. 1. sz. második felétől, úgy kezdték ezt a megjelölést egyre gyakrabban alkalmazni az élő császár rendelkezéseire is, bár egy rossz és népszerűtlen uralkodó acta-it természetszerűleg kizárhatták az esküből. Így pl. nem kellett megesküdni Tiberius, Caligula (a forrásokban többnyire: Gaius), Galba, Otho, Vitellius, Domi-tianus vagy éppen Caracalla acta-ira. Ez volt a rescissio actorum, vagyis a császári intézkedések megsemmisítése, ami azonban nem jelentette azt, hogy az említett uralkodók jó intézkedéseit ne tekintették volna érvényesnek, s az eskü ne vonatkozott volna ezek tiszteletben tartására.