A rómaiaknál hivatkozás a felsőbb hatóságra, fellebbezés a közgyűlésre, később a fejedelemhez. Erről a királyság idejében nem lehet szó, minthogy olyan intézmény a regia potestas-szal ellenkezett volna.
Az, a mely a Horatius mondában lép elénk, nem a király ítéletét, hanem a király fölhatalmazásából bíráskodó bizottságét viszi a polgárság ítélőszéke elé.
Ezt a megfellebbezhetetlen királyi ítélő hatalmat gyakorolták még az első consulok is azokkal szemben, a kik a királyság visszaállítására összeesküvést szőttek. Csak a lex Valeria Poplicolae (Kr. e. 509) mondotta, ki ne quis magistratus civem Romanum adversus provocationem necaret neve verberaret.

Ezentúl a consulok nem mondhattak ki s hajthattak végre többé halálos ítéletet a városban s attól 1000 lépésnyire. Csupán a dictaturában támadt még föl időnkint ama korlátolatlan királyi hatalom, míg valószínűleg a Kr. e. 300. évben kelt lex Valeria azt is alá nem vetette a provocatio-nak, a mely jogát a római polgárnak mindjárt a decemviratus megszüntetése után két törvény, a lex Valeria Horatia és a lex Duilia, mind a kettő a Kr. e. 449. évből, megerősítette a leges Porciae (Kr. e. 198, 195, 184) azonkívül ki is terjesztették.

A polgár élete felől a köztársaság alkotmány szerint csak a populus mint comitiatus maximus rendelkezhetett. A dictatori hatalmon kívül csakis az államszervező és rendező hatalmak (decemviri legibus scribundis, Sulla és Caeasar mint dictatores s a tresviri reipublicae constituendae) állottak fölötte valamennyi törvénynek, tehát azon törvényeknek is, a melyeken a p. alakult.

A provocatio mint polgárnak hivatkozása az összes polgárság (populus) közgyűlési döntő ítéletére a főmagistratus ítéletétől, természetesen kizárta a nőket, minthogy azok manus vagy patria potestas alatt voltak. Eleinte csak Roma városára s annak az első mérföldkőig terjedő környékére szorítkozott; de az egyik lex Porcia a katonai szolgálatban (militiae) elkövetett vétségeket is a városi hatóság bíráskodásának vetette alá.

Provocatio csakis a főbenjáró bíráskodás és a magistratusi büntetőjog ellenében volt alkalmazható, vallási vétségek ellen nem s magistratusi coercitio ellen is csak olyan ítéletekkel szemben, a melyek a bírság törvényes mértékét meghaladták. Testi büntetés ellen a polgárt talán már a lex Valeria (Kr.e. 300), de a leges Porciae bizonyára védték avval, hogy számkivetéssel fenyegették az olyan magistratust, a ki római polgárt megvesszőztetni és kivégeztetni merészelne.

A quaestiones perpetuae behozatala után azon vétségekben, a melyeknek elbírálása hozzájuk tartozott, nem volt helye az ítéleteket. Augustus egy ismeretlen időben kelt törvénye vis publicának minősítette, ha valamely imperimmal fölruházott magistratus a polgárt fölebbezése daczára kivégezteti vagy megbéklyózza.

A császárkorban, mikor a császár személyében egyesült a nemzetfenség, megszűnt a közgyűléshez való fellebbezés. Valamennyi magistratus ítélete előtt vagy ellen nyújthatott a császár védelmet vagy kegyelmet; rajta kívül az ő nevében a consularis-senatori törvényszék s a praefectus praetorio, ill. praef. urbi elé volt helye provocatio-nak, a mely most már összeolvadt az appellatio fogalmával.

Hasonlóképen nyújtott orvoslást a császárkor a vesztegetésből vagy pártszempontból hozott igazságtalan esküdtszéki ítéletek ellen is, a melyek egyébként ki voltak véve a fellebbezés lehetősége alól.