Eredetileg a latin szövetségeseknek Rómában biztosított jogait jelentette.

A római polgárjognak Itáliára való kiterjesztésével azonban véglegesen megszűnt köze lenni a latin néphez, s tisztán jogi kategória volt, amelyet a provinciák egyes városainak - nem egyszer egész provinciáknak (vö. C. Iulius Caesar Gallia Cisalpinának, Sicilia-nak, a Flavius császárok Hispaniának), ill. peregrinus jogállású személyeknek adományoztak.
A latin jog egyaránt jelölte tehát a város alkotmányos jogállását, és az egyén polgárjogi helyzetét. A latin jog öröklődött. Ahhoz, hogy valaki egy-egy latin jogú városban polgárjogot szerezhessen, egyéb feltételek mellett, minimum latin jogúnak kellett lennie. A latin jogúak a római polgárokkal szemben ugyanazokkal a jogokkal rendelkeztek, mint a régi latinok, a ius migrationis azonban, ami a Római polgárjog megszerzési lehetőségének a latin jogba beépített egyfajta automatizmusát jelentette - úgy alakult át, hogy a latin jogú városok magistratusai (ill. családtagjaik) hivatali évük letelte után jutalomképp megkapták a római polgárjogot, a civitas Romana-t. A privilegizáltak körét később egyes városokban kibővítették.

A latin jogú város tehát municipális alkotmánnyal rendelkező autonom várost jelentett - 1. a hispaniai Salpensa (a mai Utera közelében), Malaca (Malaga), Irni municipiumai, s az ugyancsak hispaniai, Caesar alapította colonia Genetiva Iulia/Urso (ma Osuna) feliratokon, terjedelmes töredékekben fennmaradt alaptörvényeit, a civitas Latina pedig egyfajta köztes – s legalábbis a polgárság egy része, a municipális arisztokrácia számára átmeneti - állapotot a peregrinus jogállás és a római polgárjog között. A latin jogúak, akik eredetileg peregrinus, ám szabadon született birodalomlakók voltak. nem tévesztendők össze a volt rabszolgák egy sajátos csoportjával, az un. Latini Iuniani-val.