A) Rómában az szorosan összeforrott az u imperium-mal (ill. részben a potestas-szal), s ezért a királyság időszakában maga a rex, a köztársaság idején a magistratus-ok egy része rendelkezett a iurisdictio képességével, főleg a legfőbb hivatalnokok. Előbb a consul-ok, ill. a tribuni consulare potestate hatásköre volt, majd amikor a Kr. e. 4. sz.-ban bekövetkezett a ki egyezés a plebeius-okkal, az igazságszolgáltatást a collega minor-ra, a praetor-ra bízták, bár talán nem teljes mértékben. Az eljárások egészen megszokott módon a régi szokásnak megfelelően a legis actiones formájában zajlottak le.

A praetor peregrinus feladata az volt, hogy a rómaiak és az idegenek, ill. az idegenek között szolgáltassanak jogot. Ez utóbbi kevésbé archaikus módon történt, megalapozta a későbbi szabványpereket, amelyek a praetor urbanus előtti eljárásokat is átalakították. Az aediles curules a feladatkörükkel állt kapcsolatban, vö. cura urbis, ill. cura annonae. Elvben a praetor hatásköre a Rómához csatolt egész itáliai területre vonatkozott, mégis a római expanzió miatt a praetor hatalma képviseletére személyeket bízott meg, ezek a praefecti iure dicundo.
Kr. e. 124-től egyes praefectus-okat a comitia választotta meg Rómában. A szövetséges háború után az önkormányzattal bíró városokban a helyi gyűlésektől megválasztott duoviri, ill.. quattuor viri iure dicundo látták el az igazságszolgáltatást. Mindezek a tisztségviselők nem feltétlenül rendelkeztek alapos jogi tudással, s ezért büntető eljárásokban talán már a Kr. e. 3- sz.-tól egy consilium segítette a munkájukat, melyek szerepet játszhattak a Kr. e. 2. sz.-ban a quaestiones perpetuae létrejöttében.

A quaestio kezdetben ad hoc felállított bíróság volt, amelyet a senatus vagy a nép hívott életre egy magistratus vezetésével, s döntése ellen nem lehetett fellebbezni, vö. appellatio ad populum. Az első quaes-tio perpetua-t Kr. e. 149-ben állította fel Piso Frugi zsarolási ügyekben ( de repetundis), majd más területeken is (de ambitu, de peculatu, de maiestate, de falso, de vi) létesültek ilyenek. Ezekben a nyomozás és a bizonyítékok előtárása a felperes vagy prosecutor feladata volt, de az esküdtszék megválasztásában a vádlott is élhetett az elutasítás jogával. E törvényszékek kezdetben senator-okból álltak, Kr. e. 120-80 között lovagokból, 70-től viszont vegyes összetételűek voltak (senatorok, lovagok, tribunii aerarii).

A szavazás az esküdtszék részéről táblácskákkal történt, amelyekre betűk voltak írva: C(ondemno), A(bsoluo), N(on) L(iquet). - Irodalom: Kunkel, W.: Untersuchungen zur Entwicklung des römischen Kriminaluerfahrens in uor-sullanischer Zeit. München, 1962. - Jones, A. H. M.: The Criminal Courts of the Roman Republic and Principate. Oxford, 1972.


B) A császárkor kezdetén a köztársaságkori gyakorlat folytatódott. A magánjogi ügyek egy bizonyos értékhatárig az önkormányzati szervek illetékességébe tartoztak, ezen túl Itáliában alapvetően a praetorok. ill. az általuk kiküldött praefecti, a . provinciákban a helytartók voltak az illetékesek. Az idegen jogállásúak peregrini egymás közötti ügyei magánjogi kérdésekben, egy bizonyos értékhatárig, hasonlóképp a saját városuk, ill. törzsük igazságszolgáltató intézményeinek illetékességébe tartoztak, ahol a saját törvényeik, ill. szokásaik alapján hozták meg az ítéletet.
A nagyobb horderejű ügyek, továbbá a különböző törzsek ill. városok közötti jogviták és természetesen a büntető ügyek fontosabbjai (főbenjáró bűnök, felségsértés, de bizonyos közönséges bűntények is, továbbá a rámai hatóságok és a bennszülöttek között kimerülő viták: pl. igazgatási kérdések, adóviták), a helytartóhoz tartoztak. Római polgárok és bennszülöttek közös ügyeinél a rámai polgároknak joguk volt megválasztat a joghatóságot, s ők rendszerint a rómait választották. A princeps igazságszolgáltatási jogköre a magához vont magistratus-i megbízatások részkompetenciáját jelentő kisebb-nagyobb terjedelmű bíráskodási jogkörökből adódott össze:
Rómában és Itáliában a consulatus-ából, a curatori felhatalmazásaiból stb., Itálián kívül pedig a kiterjedt helytartói jogköréből (imperium proconsulare). Mivel a hozzá tartozó ügyek összvolumene minden más joghatóság illetékességét meghaladta, így a császári bíráskodás rövidesen a többi igazságszolgáltató intézmény fölé nőtt: vagy fokozatosan kisajátította azok kompetenciáját vagy azok fellebbviteli intézményévé vált.
A bírói hatalom császári kézben való koncentrálódási folyamata különösen a büntetőügyek területén volt látványosan gyors. Kezdetben a senatus-szal konkurálva a senator-ok felett, később már minden, a császári igazgatásban alkalmazott tisztségviselő fölött, majd, ahogy fokozatosan a senatus-i provinciák is ellenőrzése alá kerültek, büntetőbíráskodását is kiterjesztette ezek fölé, s büntetőügyekben a császár lett az illetékes.

A császári bíráskodással egy új elem is megjelent az igazságszolgáltatás rendszerében: a fellebbezés (apellatio). Ez természetes módon következett abból, hogy a császár bírói jogai gyakorlását a hozzá tartozó ügyek sokasága miatt nagyrészt másokra ruházta - a provinciákban az általa kinevezett helytartókra és a melléjük segítségül adott legati iuridici-re, Itáliában a büntetőügyeket Róma 100 mérföldes határáig a praefectus urbi-ra és a praefectus uigilum-ra, ezen túl a praefectus praetorio-ra, a polgári peres eljárásokat pedig a 2. sz.-tól 4 iuridici-re, s maga csak akkor avatkozott az ügyekbe, ha az érintettek valami formai hiba miatt nem voltak megelégedve az ítélettel.
Nagy nyomás nehezedett azonban rá Itália és a senatusi provinciák jogszolgáltatás terén nem hozzá tartozó lakói részéről is, akik maguk is szerettek volna élni a fellebbezés lehetőségével, s ennek hatására végül az egész birodalom területére kiterjedően egy bonyolult, s bizonyos részeiben többfokozatú fellebbezési rendszer épült ki, melynek legfelső foka a császár volt, az ítéleteket azonban a császárt megszemélyesítő praefectus praetorio hozta, aki jogtudós volt. A császári bíráskodás hatókörének kiterjedésével átalakult a perrend, ennek okai a következők: a peres eljárásokban Róma városában és Itáliában a praetor-ok voltak illetékesek.

A császárt csak az ún. magistratus-i bíráskodás illette meg, a szakterületein belüli ügyekben. Ez formáját tekintve egy rendkívülinek számító egyszerűsített eljárás volt. melyet sem a perrendtartásra. sem az ítéletekre vonatkozó szabályok és törvények nem kötöttek (cognitio extra ordinem). A császár igazságszolgáltatási jogkörének expanziója első menetben még nem a praetor-i jogkörök kisajátításával, hanem a formális perben nem érvényesíthető ügyek magához vonásával kezdődött - megbízási díjakkal, honoráriumokkal, letéti díjakkal kapcsolatos ügyek -, melyekre szintén a cognitio-s eljárást alkalmazta.
Ugyancsak ezt az eljárást alkalmazták a császári provinciákban is. s végül a cognitio extra ordinaria Itáliában is kiszorította a formális praetor-i eljárást, amelyet végezetül 342-ben be is tiltottak. A per két szakaszra bontása megszűnt, s az eljárás egyetlen, császár által kinevezett bíró (vagy bíráskodási jogkörrel felruházott tisztségviselő) előtt zajlott. Mivel az ítéleteket nem kötötték a törvények, visszatért a halálbüntetés, és az ítéletek kiszabásánál fokozatosan megszűnt a polgárok egyenlő elbírálása, s egy kettős, a honestiores-t és a humiliores-t megkülönböztető mérce érvényesült.