A honos vagy honor méltóság, tekintély szóból. Ezt a gyűjtőfogalmat a büntetőjog vezette be a 2. sz. vége felé, amely mindig is kettős mércét alkalmazott, csak míg a korai császárkorban a különböző büntetési tételeket attól függően szabta meg, hogy az elítélt római polgár-e avagy idegen, ekkortájttól már a birodalomlakók társadalmi rangját vette figyelembe.
Szemben az alacsonyrendűekkel, a humiliores-szel vagy másképpen tenuiores-szel, akik az állammal és városukkal szemben egyaránt ingyenes közmunkákra (munus) voltak kötelezve, és akikre a törvény a maga teljes szigorával lesújtott, a honestiores, akik hatalommal, befolyással, és megbecsüléssel járó állami, ill. városi tisztségeket, honores-t töltöttek be, akik a római társadalom három vezető rendjébe, az ordo senatorius-ba, az ordo equester-be és az ordo decurionum-ba, továbbá a veteránok csoportjába tartoztak, s akik számos privilegiummal rendelkeztek, többek között a a munusok alól is mentességet, immunitas-t élveztek, ugyanazon tettek elkövetése esetén enyhébb büntetésben részesültek: mentesültek a testi fenyítés, a kényszermunka és más megalázó büntetések alól, halál kiszabása helyett száműzték őket.

A köztársaság korában kialakult és a principatus korábbi időszakában még érvényesülő törvények és normák nem tették lehetővé a polgárok ilyen megkülönböztetését. Az újfajta gyakorlat a császári bíráskodás általános érvényre jutásával állt összefüggésben, a rendkívüli ma-gistratusi bíráskodás eljárását (cognitio extra ordinem) alkalmazó császári bíróságokat ugyanis sem a törvények, sem a szokásos eljárásjog nem kötötte, így tetszés szerint szabott ki büntetéseket.

A bonestiores-nak a humiliores-tól való gyakorlati megkülönböztetése előbb-utóbb a büntetőjogban is lecsapódott. Az első megkülönböztető törvények Hadrianus és Antoninus Pius alatt születtek.