A) A köztársaság és a principatus időszaka:
Az adóknak többféle fajtája létezett, s ezeket csak némi egyszerűsítéssel lehet a mi egyenes és közvetett adófogalmainkkal leírni.

a.) Egyenes adók: fej- és (vagy) földadó:
A római polgárok a személyük vagy földtulajdonuk utáni rendszeres adózást - régi nevén a stipendium fizetését - polgárságukkal összeegyeztethetetlennek tartották, ezért ilyen adók Itáliában a köztársaság időszakában nem léteztek.
Az államnak természetesen időnként szüksége volt állampolgárai anyagi hozzájárulásaira is, ilyenkor a senatus tributum-ot vetett ki, amit azonban nem adóként, hanem hozzájárulásként, a polgároktól szükséghelyzetben kívánt egyfajta kölcsönként fogtak fel, amit, ha úgy adódik, később az állam vissza fog téríteni.

A nagyszabású hódítások során szerzett zsákmány feleslegessé tette ezt a bevételi forrást, ezért Kr. e. 167-től a tributum-ot - eltekintve néhány kritikus időszaktól - már nem vették igénybe. A köztársaság végére ez a gyakorlati adómentesség az itáliai polgárok megszilárdult privilégiumává, szabadságuk egyik lényegi kifejezőjévé vált, mely őket az alávetettségükből kifolyólag adóköteles provincialakóktól megkülönböztette, és minden kísérletet, mely ennek a helyzetnek a felszámolására irányult, a szabadságuk ellen irányuló merényletnek, s alávetésükre irányuló lépésnek tekintettek. Itália római polgárainak a tributum fizetése alóli mentessége egészen Diocletianus császár adó-és közigazgatási reformjáig fennmaradt.

A tartományok lakói egyenes adót fizettek. Ennek neve eredetileg stipendium volt. Caesartól kezdve, a kivetés és behajtás módjának megváltozása miatt, az új tartományokban ugyanezt az adófajtát már tributum-nak nevezték, míg a régi, senatusi provinciákban a régebbi, stipendium elnevezés a császárkorban is megőrződött.
A tributum két elemből állt: a tributum soli-ból, azaz a földadóból, melyet a tartományi földek Itáliától eltérő alkotmányjogi helyzetéből következően a tartományi föld állami föld (ager publicus) volta miatt kellett fizetni, és a tributum capitis-ból, mely a tartománylakók személyi alávetettségéből következő fejadó volt. Ez utóbbit hellenisztikus mintára Augustus vezette be Kr. e. 30-ban, Egyiptomban. Később más provinciákban, pl. Hispaniában, Achaiában, Macedoniában is rendszeresítették, arról azonban nincs tudomásunk, hogy általánosan fizetendő adófajta lett volna.

A tartományokban élő római polgároknak természetesen nem kellett fejadót fizetni, a földadó lerovásának kötelezettsége alól azonban csak akkor mentesültek, ha városuknak erre vonatkozóan adómentességi kiváltsága volt (ius Italicum, civitates liberae et immunes).
A földadó nagyságát vagy terményhányadban határozták meg (decuma, azaz tized, pl. Sziciliában), s akkor az évente változott, vagy rögzített összegben, s akkor az több éven át azonos maradt. A fejadó az adózó vagyoni helyzetétől független volt, minden bennszülött tartománylakó egyenlő összeget fizetett.


b.) Közvetett adók:
illetékek, vámok, összefoglaló nevükön vectigalia: eltekintve az ager publicus használatáért fizetendő vectigal-tól, a köztársaság időszakában ebben az adókategóriában csak az ötszázalékos rabszolga-felszabadítási adó, a vicesima libertatis létezett.
Augustus kezdeményezésére, nem csekély ellenállás után került bevezetésre az ötszázalékos örökösödési adó vicesima hereditatium), az egyszázalékos forgalmi adó (centesima rerum venalium) - ez utóbbi kulcsát később Tiberius, majd Caligula félszázalékosra csökkentette, így neve ducentesima auctionum lett -, valamint a forgalmi adónak egy magasabb, 4%-os adókulcs alá eső fajtája, a rabszolgaeladás után fizetett adóvicesima quinta venalium mancipiorum). Az előbbi kettő egy külön, a kezelésükre létrehozott kincstárba, az aerarium militare-ba folyt, és a továbbiakban a veteránok végkielégítéséhez szükséges pénzalapot képezte.

A rabszolgaeladás után fizetendő forgalmi adó a régi kincstárba, a senatus-i kezelésben lévő aerarium Saturni-ba került, egy elkülönített alapba, és a Róma városi tűzoltóság, a y cohortes vigilum működtetéséhez szükséges kiadásokat fedezte. Mindhárom kifejezetten a római polgárokra kirótt adónem volt. Később új adók is felbukkannak, pl. Marcus Aurelius vezette be a vectigal gladiatorium-ot. A vectigalia kategóriájába tartozott a vámilleték is, (külső, belső, kikötői vagy útvámok), ennek neve portorium volt. Ezt a birodalomba való belépéskor vagy a belső vámkerületek határának átlépésekor az áru szállítója volt köteles leróni.
A vectigalia behajtása a köztársaság idején, sőt, még a császárkor első időszakában is adóbérleti rendszerben, magánszemélyek vagy társaságok (conductores, societates) vállalkozásai formájában történt. Az örökösödési és forgalmi adók esetében Traianus uralkodásáig követhető nyomon forrásokkal a bérleti rendszer működése, ezt követően a császár által kinevezett procurator-ok irányította apparátus vette át a behajtást. A vám esetében Commodus uralkodása alatt került sor az állami kezelésbe vételre és a procurator-i rendszer kiépítésére.



B) A Kr. u. 3. század anarchikus állapotai és a felgyorsuló infláció közepette az adórendszer is összeomlott. Az egymással a hatalomért küzdő hadseregcsoportok az értékét vesztett pénzzel nem tudtak mit kezdeni, s ezért áttértek az adó természetben történő behajtására, s ha az nem bizonyult elegendőnek, rekvirálásokkal egészítették ki.
Az így előtérbe került, természetben behajtott adófajtát annona-nak nevezték. Ez alapvetően a hadseregellátást és az állami tisztségviselők megélhetését biztosító, általánosan szedett annona militaris-ból állt, s csak később egészült ki a nagyvárosok: Róma és Constantinopolis ellátását szolgáló annona civica-val, melyet azonban nem az összes tartományban, hanem csupán Egyiptomban és Africában vetettek ki ráadásként.
Diocletianus az annona-t (széles körben használt másik neve a kivetés módszere után a iugatio-capitatio) a birodalom fő adónemévé tette; az állami bevételek naturalizálódása majdnem teljessé vált: a pénzben szedett adók összértéke egyes számítások szerint nem érte el a behajtott adók értékének még az 5%-át sem.

A naturaliák behajtása a megváltozott hatáskörű ,praefectus praetorio-k illetékességébe tartozott, míg a pénzben fizetett adók a comes sacrarum largitionum-hoz folytak be. A pénz értékének stabilizálódásával a 4. század végétől lehetségessé vált az adó egy részének pénzben való lerovása. Az 5. század közepén 1 annona 4 solidus-sal volt egyenértékű. A lakosság pénzfizetési hajlandósága a kívánatosnál nagyobb volt, s ez ellátási zavarokat okozott, emellett a megfelelő ellenőrző rendszer hiánya miatt a pénzkezelés rendszeres visszaélések forrása volt, ezért a császárok inkább az adó természetbeni fizetéséhez ragaszkodtak.