Történelmi terület Itáliában a Tirrén-tenger partján, s ókori határai csak részben egyeznek meg a mai Lazióéval.

Az antik források egyfajta használható gyakorlati megkülönböztetést tesznek Latium vetus (= a régi Latium) és Latium adiectum vagy novum (a megnagyobbított vagy új Latium) között. Az előbbi az a vidék volt, amelyen az ősi latinok éltek. Ennek határai északnyugaton a Tiberis és az Anio folyói voltak, keleten és délen pedig az a vonal, amely Praenestétől Antiumig húzódott. Latium vetus fölé a vulkanikus mons Albanus magasodott, ahol Iuppiter Latiarisnak, a latinok védő istenségének volt kultuszhelye. Latium novum magába foglalta a hernicusok, a volscusok és az auruncusok földjét is, és délkeleten egészen Campania határaiig terjeszkedett.
Augustus adiectum-ot egyesítette Campaniával és így jött létre a 11 itáliai regio közül az első. Latium földrajzilag elsősorban egy partmenti síkságból állt, amire a feltehető etimológia is utal, mert a név összefügghet a latus oldal, part szóval. Ehhez az Appenninek felől a tenger felé tartó hegynyúlványok kapcsolódtak.

A Kr. e. 6. sz. tájékán termékeny területnek számított, amely viszonylag nagyszámú népességet tartott el. Az első települések a jól védhető és a maláriaveszélynek kevésbé kitett dombokon jöttek létre.