Caius Plinius Secundus Minor - ismertebb nevén ifjabb Plinius
61/62, Nvum Comum [ma Como] -112, Bithünia
Író.
Apja, Lucius Caecilius Cilo korai halála után anyai nagybátyja, az idősebb Plinius adoptálta, s ezzel feljogosította a Plinius név viselésére. Iskoláit Comumban kezdte, majd Rómában folytatta Nicetes Sacerdosnál és Quintilianusnál.
Tanulmányai befejezése után ügyvédi pályára lépett. Nagybátyja, valamint a consulviselt Frontinus és Corellius Rufus révén kapcsolatba került a Flaviusok Rómájának vezető rétegével. Hivatalnoki pályája az ő segítségükkel ívelt magasba: volt quaestor (89–90), néptribunus (91), praetor (93–94), consul (100), augur (103), proconsuli jogkörű helytartó Bithyniában (110–112), feltehetőleg itt hunyt el.
Irodalmi működését költőként kezdte, 14 évesen görög nyelven egy tragédiát írt, később kiadott egy verseskötetet. Bírósági beszédeiből is legalább hetet kiadott, e művei azonban nem maradtak fenn. Ránk maradt viszont Panegyricus-a (Dicsőítő beszéd), amelyben consulságáért mondott köszönetet Traianusnak. Halhatatlanságát tíz könyvből álló levélgyűjteményének köszönheti. Az 1-9. könyv többnyire magánleveleket tartalmaz, a 10. pedig Traianusszal váltott levelezését. Az előbbiek 96-108 között keletkeztek, az utóbbi 110-112 között.
Leveleinek forrásértéke felbecsülhetetlen, változatos témái Traianus korának enciklopédiáját nyújtják, a 10. könyv pedig hű tükörképe Traianus uralkodói módszerének és a provinciák kormányzásának. A levelek közt sok első kézből származó dokumentum található, például Pompeii pusztulásának leírása, a keresztényekkel szembeni bánásmód leírása, megemlékezések kortárs költőkről stb.
Plinius a levélírást irodalmi tevékenységnek tekintette, különös gondot fordított a mindenkori témához legjobban illő stílusra. A későbbi századokban is rendkívül népszerű volt: idézi Tertullianus, Symmachus, Apollinaris Sidonius.