A harmadik, ki a római történetet görög nyelven írta meg C. Acilius Glabrio, kiről csak annyit tudunk, hogy Róma városán, a második pún háború tizenhatodik évében Cn. Servilius Caepio és C. Servilius Geminus consulok idejében tartományi quaestor volt; a néptribuni tisztet pedig Róma városának 557. évében C. Cornelius Cothegus és Q. Minutius Rufus consulok idejében viselte és senatori méltósággal is fel volt ruházva, mely minőségben a három tagból u. m. Carneades, Diogenes és Critolaus bölcsészekből álló követséget a tanácsba vezette és tolmácsuk volt, mi Róma városának 599-dik évében P. Scipio és M. Marcellus consulok idejében történt.
Művében tárgyalta a római történelmet kezdetétől fogva, miről Cicero, Livius, Plutarcbus és többen tanúskodnak; mely dolgok leírásával végzi be történelmét, meghatározni nem lehet, annyi kitűnik Liviusból, hogy még a második pún háború után, 560. évben történt dolgokat említ.

Görög nyelven írt évkönyveit (annales) mint azokat Livius nevezi, valami Claudius nevű, különben ismeretlen író fordítja le latin nyelvre; e fordítást használta maga Livius, a mint azt két helyen említi, melyek egyikén felhozza, hogy Glabrio az ellenség számát nagyobbra teszi, mint Piso, sőt mint Valerius Antias, ki a számokban túlzás által vált híressé. Az eredeti művet használták Cicero, Dionysius, Plutarchus.

Azon körülménynek, hogy Acilius adatai több tekintetben eltérnek más római írók adataitól, köszönhető, hogy némely töredékei fennmaradtak. Ami hitelességét és adatoknak kritikai megrostálás utáni közlését illeti, arról a fennmaradt töredékek után kétkedni lehet.


Bartal A.


Acilius Glabrio megöletése

Acilius Glabrio a 91. évnek Traianus-szal (később császár) együtt konzulja volt; tehát a legelőkelőbb származású és méltóságú római férfi. Róla Dió Cassius azt mondja, hogy ugyanazokról vádolták, mint a többi megölteket és még másról is. Már pedig láttuk azt, hogy T. FI. Clemenst és társait keresztény vallásuk miatt ölték meg. Ugyanezt kell tehát állítanunk Acilius Glabrióról is, akire vonatkozólag Suetonius azt mondja: Acilius Glabriót is másokkal együtt számkivetésükben kivégeztette, mint olyat, aki a dolgok új rendjéről tervezgetett (Rerum novarum molitor). Mindez pedig szépen alkalmazható Glabrio kereszténységére, ha meggondoljuk, hogy pogány ember ír róla ilyet, aki különben a kereszténységet nem ismeri.

Ezenkívül a császár még más miatt is neheztelt Acilius Glabrióra. Dió Cassius ugyanis azt engedi következtetni, hogy e jeles embert a császár féltékenysége és irigysége vitte a halálba. Acilius Glabrio, úgy látszik, nagy testi erejű és jó nyilazó vadász lehetett. Azért Domitianus meghívta ót Albánóba és ott egy ünnepélyen egy oroszlán elé állította, amellyel meg kellett vívnia. De Acilius Glabrio oly ügyes volt, hogy az oroszlán őt nemcsak nem bánthatta, hanem ellenkezőleg, bátor és biztos lövéssel leterítette. A betegesen irigy császárt ez az ügyesség annyira bántotta, hogy emiatt kivégeztette. (Hist. Rom. 67, 14.)

Mindezek csak szép összevetések és csak következtetések voltak ennek az előkelő férfiúnak kereszténységére. Ma azonban, amikor a Szent Priscilla katakombában megtalálták az Aciliusok közös temetkezési fülkéjét és a föliratokból határozottan kivehető e családnak kereszténysége, föltétien bizonyossággal kell állítanunk, hogy Acilius Glabrio keresztény hite miatt halt meg. A pogány íróknak elszólásai tehát: újdonságok tervezője, istentelen, zsidó vallás felé hajló, tulajdonképpen e nagy férfiúnak kereszténységét rejtik magukban.