A császárné mesterkedése révén 42-ben halálra ítélték mostohaapját - anyja harmadik férjét -, Appius Silanust. Messalina cinkosa a felszabadított Narcissus volt. Mindketten, látszólag egymástól teljesen függetlenül, elmesélték Claudiusnak baljós álmukat: Silanust látták, amint megöli az uralkodót. Természetesen az álmukon kívül más, éppúgy a levegőből vett koholmányok is szerepeltek. Hogy valójában miért gyűlölte ennyire Messalina Silanust, nem lenne megfejteni. A férfi halála miatt hosszú évekre meg szakadt a kapcsolat anya es lánya közt. Messalinát csak az utolsó perceiben kereste fel Domitia Lepida.

Ugyanebben a 42-es évben a császárnénak és a szabadosnak pompás tere nyílt az érvényesülésre. Felfedeztek egy igazi, tényleges összeesküvést! Scribonianus dalmát helytartó, néhány szenátort is bevonva, lázadást szított Rómában. Meg akarták dönteni a rendszert, és visszaállítani a régi köztársaságot. Ezek az emberek azonban fantaszták voltak és vaskalaposok. Mikor a dalmát légiók katonái megtudták a vezér szándékát, azonnal elpártoltak tőle: nem harcolnak a császár ellen! Az összeesküvésbe keveret személyek egy része öngyilkos lett, sok gyanúsítottat megkínoztak és lenyakaztak.

A politikai szervezkedésnek és lázongásnak nagyon súlyos következményei voltak. Claudius végérvényesen megutálta a szenátori rendet, meg gyanakvóbbá vált, csak a feleségében és felszabadítottjaiban bízott. A mindenható császárné vérszemet kapott, és a palotát bordellyá züllesztette. Férjének ezt senki nem merte elárulni. A praetoriánusok praefectusa, aki Messalina szemében nem volt elég lojális, ezért életével fizetett. Komor hallgatás leplezte az asszony mind nyíltabb és gyalázatosabb gaztetteit.

A rémült Seneca lázasan kereste a menekülés útját. De mit tehetett Korzikán, elvágva a világtól, sziklák és a tenger foglyaként? Csak írói tehetsége maradt meg neki. Épp ez idő tájt történt, hogy a császári szabados, Polybius fivére meghalt. Seneca ismerte Polybiust, mert az érdeklődött az irodalom iránt. Latinra fordította Homéroszt és görögre - Vergiliust. Az uralkodó használatára végzett tudományos kutatásokat irányította. A száműzött jónak látta, ha e befolyásos férfiú figyelmébe ajánlja magát, s egyúttal tanúságot tesz a császár iránti odaadásáról. Mindezt beleírta a terjedelmes levélbe, melyben részvétét nyilvánította, es vigasztalni próbálta Polybiust a fájdalmas veszteség miatt. A levélben ilyen szavak is voltak:
”Valahányszor kibuggyannak a könnyeid, mindig a császárra függeszd szemed: könnyeid felszáradnak e felséges és dicső istenség színe előtt; tündöklése szemed lenyűgözi és ellenállhatatlanul önmagára kapcsolja majd, úgy, hogy rajta kívül nem is láthat semmi mást. Őt szemléled éjjel és nappal, tőle soha el nem szakad lelked: rá kell tehát gondolnod, és a vaksors ellen őt kell szólítanod.
Nem a legnagyobb vigasztalás - e már az is néked, ha csak rágondolhatsz es láthatod? Bár sokáig éltetnék őt az istenek s istennők, a földkerekség javára! Az isteni Augustus-hoz legyenek méltók tettei, és szárnyalja túl az életkorát! Amíg a halandók közt időz, ne érezze soha, hogy családjában is van halandó! (...) Csak nagy sokára következzék el az a nap, és csak unokáink érjék meg, amelyen őt nemzetsége az égbe iktatja.
Vaksors, engedd, hogy a régóta beteg es sorvadozó emberiséget kigyógyítsa; engedd, hogy mindent helyreállítson és rendbe hozzon, amit az örült császárelőd romba döntött! Ragyogjon örökké ez a csillag, amely kigyulladt a mélyre zuhant es sötétbe süppedő világ felett!”

Évek múltán Seneca nagyon szégyellte ezt a kis írást. A lapos hízelgés valóban nem válik írójának dicsőségére. A legrosszabb azonban az volt, hogy megalázkodása teljesen hiábavalónak bizonyult. Polybius, még ha el is olvasta a Vigasztalás-t, nem gondolt arra, hogy szerzőjét megjutalmazza.
Három vagy négy évvel később olyan hír érkezett Rómából, mely Senecát a rettegés mélyére taszította: Polybios magára haragította Messalinát, kegyvesztetté lett, elköltözött az élők sorából! Hogy reszkethetett a bukott nagyság balszerencsés talpnyalója! Szerencsére Rómában senki se jutott eszébe, hogy Korzikán egy Polybiushoz nagyon ragaszkodó szív dobog.

A 47-es év nemcsak a felszabadított halála miatt rögződött a rómaiak emlékezetébe; mellesleg ezt a tényt sem elégedetten fogadták, mint a gőg es felfuvalkodottság igazságos büntetését. Ámde ebben az évben pusztult el a nagy tekintélyű szenátor, kétszeres consul és gazdag úr - Valerius Asiaticus is. Magára haragította a császárt, és Messalinát nem kevésbé. Ez utóbbinak az keltette fel a figyelmét, hogy a férfi Poppaea Sabinával, a korabeli római társaság állítólag legszebb hölgyével tartott fenn viszonyt.
Már maga az asszony szépsége elegendő lett volna ahhoz, hogy felkeltse Messalina gyűlölködését, ám Poppaea ráadásul elmerészelte hódítani Mnestert, a császárné egyik szeretőjét! A féltékeny uralkodónő arra a következtetésre jutott, ha Asiaticust eltéteti láb alól, egy füst alatt vetélytársnőjét is vesztébe sodorhatja. Ezenfelül szerette volna megkaparintani Asiaticus pompás kertjeit, melyek hajdan Lucullus birtokában voltak; az új tulajdonos a kerteket kibővítve és széppé varázsolva megteremtette Róma legcsodálatosabb magánparkját.

Hamarosan akadt egy készséges besúgó, aki figyelmeztette a császárt, hogy Asiaticus részéről cselszövés fenyegeti. Ez nagyon valószínűnek hangzott, hiszen a férfi már részt vett a Caligula elleni összeesküvésben is, továbbá köztudomású volt, hogy miután a dél-galliai Viennából származik, széles körű kapcsolatai vannak egész Galliában és a rajnai hadak közt.
Asiaticust a Nápolyi-öböl partjain lévő villájában letartóztatták, és vasra verve Rómába hurcolták. Kihallgatása a császár magánlakosztályában folyt le. Suillius volt a vádló - ugyanaz a szenátor, aki hat évvel azelőtt Messalina felbujtására hivatalosan vádat emelt Seneca és Livilla ellen. A tárgyaláson, mint a császár tanácsadója, Lucius Vitellius is részt vett.

Különös ember volt ez. Tiberius uralkodása alatt ő töltötte be Szíriában a helytartói tisztet. Remek szervező és hadvezér hírében állt. Örményországból kiszorította a parthusokat. Királyuk kénytelen volt meghódolni a római légiók sasai előtt. Júdea belügyeibe is beavatkozott, akárcsak később Ummidius Quadratus. Mikor Pontius Pilatus procurator lemészárolta a szamaritánusokat, Vitellius ráparancsolt, hogy utazzék Rómába, és személyesen tisztázza magát a császár előtt.
Egyáltalán, jóindulattal viseltetett a zsidók iránt. Mivel Jeruzsálem lakói pazar fogadtatásban részesítették, a császár jóváhagyásával visszaadta a városnak azt a csodálatos, felbecsülhetetlen értékű főpapi öltözéket, melyet mindaddig római őrizet alatt a templom melletti Antonius-erődben tartottak. A zsidók eddig minden ünnepük előtt átvették római kézből a papi ruhát és rögtön utána visszaszolgáltatták. Mindkét fél gondosan ellenőriz a pecséteket. Római elképzelés szerint ennek a megalázó kölcsönzésnek engedelmességre kell kényszerítenie az önfejű népet.

Vitellius Jeruzsálemben értesült Tiberius haláliról és Caligula trónra lépéséről. Az új uralkodó hamarosan visszarendelte az érdemekben oly gazdag helytartót, nem volt ínyére annak túlzott népszerűsége. Vitellius Rómába menve szentül meg volt róla győződve, hogy életének már befellegzett. Ennek ellenére nem mulasztotta el, hogy magával vigyen Szíriából néhány különleges fügefa- és pisztácia dugványt. Neki köszönhető e gyümölcsök meghonosítása egész Itáliában.

Az energikus hadvezér és helytartó, aki hosszú évekig erős kézzel irányította a Kelet ügyeit, mihelyt visszaérkezett a fővárosba, nyomorúságos hízelgővé és alázatos rabszolgává vedlett át. Ebben a helyzetben ez az átalakulás intelligenciájáról tanúskodott. Egy hasonló rangban lévő ember számára ez volt a menekülés egyetlen útja. Vitellius volt az első, aki szokásba hozta, hogy Caligula színe előtt isteneket megillető szertartások közepette szabad csak megjelenni. Természetesen a tébolyodottal való érintkezésben más nehézségek is adódtak, s ilyenkor a találékonyság volt az egyetlen menedék.

Egy alkalommal Caligula úgy képzelte, hogy a Holdistennővel társalog. Hirtelen Vitelliushoz fordult:
- Látod az istennőt?
Mire a nagyúr, aki előtt még nemrég népek és hadak reszkettek, áhítatos félelemmel földre sütötte a szemét, és egész testében remegve, alig hallhatóan suttogta:
- Csak ti, istenek láthatjátok egymást!
Aki nem tudott magából ilyen gyors és talpraesett választ kicsiholni - az életével fizetett.

Egyszer a magas Jupiter-szobor mellett állva Caligula megkérdezte Apellest, a híres színészt:
- Ki a nagyobb? Én, vagy ez az isten?
Apelles egy pillanatig habozott. Ennyi elég volt. Korbácsütések alatt, kínpadra vonva végezte, Caligula pedig nem fukarkodott a dicsérettel:
- Még jajgatva is milyen gyönyörű hangod van!

Mikor Claudius lépett a trónra, Vitelliusra jobb idők köszöntötték. Az uralkodónak szüksége volt jó tisztviselőkre es tanácsadókra. A tapasztalt helytartót rögtön bevonta a munkába, megajándékozta bizalmával, szinte uralkodótársává tette. Bizonyos veszély azonban itt is leselkedett Vitelliusra, nevezetesen, hogy esetleg magára vonja Messalina gyanúját s netán haragját.
A férfi azonban erre is talált megoldást. Addig könyörgött a császárnénak, míg az neki ajándékozta jobb lábára való egyik szandálját. Ezt a szandált Vitellius ettől kezdve mindig magánál hordta tógája redői közt, néha elővette, és áhítattal megcsókolta. A két legbefolyásosabb felszabadítottat, Narcissust és Pallast más módon tisztelte: aranyszobraikat saját házi istenségei közt helyezte el.

47-ben., mikor sor került az Asiaticus feletti bíráskodásra, Vitellius harmadízben töltötte be a consuli tisztet. A tárgyalás lefolyásáról senki sem tudott semmit, mert a vádlott és a tanúk kihallgatása a legszigorúbb titokban történt. Azt beszélték, hogy Asiaticus nagy hatású védekezése után Messalina könnyes szemmel jött ki a szobából, ám továbbra is elveszejtésére törekedett. Valóban fennállhatott valamilyen cselszövés. Claudius, aki nem volt kegyetlen ember, meg később is szokatlan gyűlölettel emlegette Asiaticust.
A császár csupán Viteilius közbenjárására engedélyezte Asiaticusnak - tekintettel régebbi érdemeire -, hogy a halál nemét maga válassza meg. A büszke nagyúr férfi módra akart meghalni. Elvégezte szokott, kedvelt tornagyakorlatait, majd fürdőt vett, és nagy lelki nyugalommal lakmározott. Megnézte a teste elégetéséhez rakott máglyát, s más helyre tolatta, hogy a tűz ne tegyen kárt a terebélyes falombokban és ágakban. Mért ő is, akárcsak Passienus, a fák szerelmese volt. Csak ezek után nyittatta fel ereit az orvosokkal.

Lucullus kertjei Messalina tulajdonába kerültek. Nem tudta, hogy saját halála helyének vált úrnőjévé. Asiaticus ügyének tárgyalása jóformán be sem fejeződött, mikor a császárné emberei berontottak Poppaea Sabinához. Csábító képet festettek előtte a rá váró tömlöc gyönyöreiről. A szép hölgy inkább saját kezűleg végzett magival. Árván hagyta első házasságából származó növendék lányát, aki anyja nevét viselte, es szépségben is vetekedett vele. A császár nem tudott Poppaea haláláról. Néhány nap múlva lakoma közben megkérdezte a férjét, miért nem hozta magával az asszonyt. A férfi kurtán és óvatosan így válaszolt:
- Meghalt, a sors rendelése folytán.

A szenátus határozata nyomán később halálra ítélték a fivéreket, akiknek háza állítólag Poppaea és Mnester, találkahelye volt; maga a színész azonban még békén élhetett. Messalina megszabadult vetélytársnőjétől, a színpad akkori bálványa az ő kizárólagos tulajdona lett. Mikor Seneca kopár szigetén hírét vette mindennek, reszketett az életéért. Ekkor kezdte írni értekezését, melynek a következő, sokat mondó címet adta: Az élet rövidségéről. De mennyivel nagyobb rettegésben teltek Agrippina napjai! Hiszen ott élt Rómában, az udvar közelében, az intrikák fészkének kellős közepén.
Húgát elvesztette. Messalina gyűlölete bármely pillanatban ellene fordulhatott. Ez annál valószínűbbnek látszott, mivel Agrippina fia növekedett, már tízéves lett. Messalina, mint előrelátó anya, szükség esetén bizonyára nem riadt volna vissza attól, hogy a császárihoz közel álló családokban fia esetleges vetélytársát eltegye láb alól.

Agrippina fia, Lucius Domitius pedig Claudius legközelebbi rokona volt. Teljes négy esztendővel idősebb az ő fiánál, Britannicusnál. Úgymond egyszer Messalina már ki is küldte poroszlóit, hogy a déli pihenő alatt fojtsák meg a fiúcskát. Csak a csoda mentette meg. Legalábbis ilyen hírek keringtek a nép közt, s Luciust általános rokonszenv övezte.
Ez az együttérzés kifejezésre is jutott a nagy ünnepségek alatt, melyeket ugyanebben a 47-es esztendőben Róma alapításának nyolcszázadik évfordulójára rendeztek. Az ünnepélyeket maga a császár irányította. Ez az év Lucius Domitius életének utolsó éve lehetett volna. A Circus Maximus-ban, a jubileumi ünnepségek keretében ún. lusus Troiae mulatságot tartottak: a legelőkelőbb családok fiai lóra ültek, és csapatokra osztva jelképes harcot vívtak egymással a hajdani trójai háború mintájára. Bár az igazat megvallva, Homérosz hősei harci szekereken küzdöttek.

Ekkor lépett először nyilvánosan a nép elé Lucius Domitius és Britannicus. Mindkét fiú pompás fegyverzetben vezette a maga csapatát. Agrippina fiát a nézők forróbban köszöntötték és tapsolták meg. Ez elég volt ahhoz, hogy Messalina kimondja rá a halálos ítéletet. Luciust csupán az mentette meg, hogy Polybius halála óta Messalina nem számíthatott már a felszabadítottakra.
Azok pedig, ha összefogtak, hatalmasabbak voltak nála. Hiszen a kulcsfontosságú ügyek egytől egyig az ő kezükben összpontosultak. Jelenleg attól féltek a szabadosok, hogy ők is társuk sorsára jutnak. Attól is tartottak, hogy Messalina megdöntheti a császárt, aki nélkül ők sem jelentenek, és valamelyik szeretőjét emelheti a helyére.

Ahogy Agrippina szétnézett ebben a helyzetben, hogy segíthetne neki és fiának, Pallasban vélte felfedezni a szövetségest. Ő volt a leghatalmasabb Narcissus mellett, ki tudja, nem volt-e nagyra vágyóbb is. A közvélemény a császár unokahúgát és pénzügyminiszterét összefűző gyengéd szálak akkor szövődtek. De nekik már fel sem kellett lépniük Messalina ellen. Vesztébe sodorta saját ostobasága és Narcissus rosszindulata.

48 őszén, mikor Domitia Lepida, az anya elvitte leánya, Messalina véres holttestét Lucullus és Asiaticus kertjeiből, Pallas és Agrippina már nekilátott a munkának.