Messalina, mikor már megcsömörlött a könnyű házasságtörésektől, addig ismeretlen kéjelgéseknek adta magát. Ekkor Silius is, akár végzettől rendelt esztelenségében, akár mivel úgy gondolta, hogy a fenyegető veszedelmek ellen legjobb orvosság maga a veszedelem, egyre inkább sürgette, hogy vessenek véget a titkolózásnak. Odáig csak nem jutottak, hogy a császár megöregedését kivárják: amíg bűntelenek, tervezgetéseik is ártatlanok, de ha bűnük nyilvánvalóvá válik, csak vakmerőségükben reménykedhetnek. Vannak társaik, akik ugyanattól rettegnek. Ő maga nőtlen, gyermektelen, hajlandó Messalinát feleségül venni, Britannicust pedig örökbe fogadni; így Messalinának a hatalma változatlan maradna, sőt még biztonság is járulna hozzá, ha sikerül megelőzniük Claudiust, aki elővigyázatlan a cselvetésekkel szemben, de annál könnyebben gyullad haragra. Szavait Messalina közömbösen fogadta, nem mintha szerette volna férjét, hanem attól tartott, hogy ha Silius a hatalom polcára kerülne, esetleg megvetné a házasságtörő asszonyt és a bűnös tettet; amelyet a veszély pillanataiban helyesnek tartott, később majd valódi értéke szerint becsülné.
A házasságkötést mindenesetre nagyon kívánta a botrány nagysága miatt, amiben szemérmetlen paráznák mindennél nagyobb gyönyörűségüket találják. Nem is várt tehát tovább, csak amíg Claudius egy áldozat bemutatása végett Ostiába utazott, és akkor teljes ünnepélyességgel megülték az esküvőt.
Jól tudom, mesébe illőnek fog feltűnni, hogy olyan városban, amely mindent tud és semmit el nem hallgat, akárkiben ily nagyfokú nemtörődömség lakozhatott, sőt hogy egy kijelölt konzul a császár feleségével előre bejelentett időben, hiteles tanúk közreműködésével, mintegy gyermekek világra hozása céljából házassági szerződést köthetett, továbbá, hogy az asszony végighallgatta a szertartásnál jelenlevő személyek igéit, majd ájtatosan áldozott az isteneknek, azután pedig helyet foglalt a vendégek társaságában, csókolództak, ölelkeztek; és betetőzésül a nászéjszakát úgy töltötték, mint törvényes házastársak. S ezt nem én találtam ki olvasóim elképesztésére, hanem csak azt adom elő, amit az idősebbek hitelesen megtudtak és megírtak.
Tehát az uralkodó háza népén borzalom vált úrrá.
Leghangosabban azok méltatlankodtak, akik a hatalmat a kezükben tartották, és akiknek változás esetén okuk lett volna a félelemre, de most már nem bizalmas beszélgetések közben, hanem nyíltan, hogy amíg egy színész gazolt bele a császár házaséletébe, gyalázat történt ugyan, de veszedelemtől mégsem kellett tartani; most azonban egy előkelő férfi távolabbi reményeinek megvalósítására készül, tetszetős külsejével, szellemi képességeivel és közeli konzulságával, mert senki előtt nem lehet titok, hogy ez után házasságkötés után mi következik. Kétségtelenül aggódhattak is, ha arra gondoltak, hogy a félszeg Claudius mennyire rabja feleségének, és hogy Messalina parancsára hány embert végeztek ki mar. Másrészről viszont éppen a császár jellembeli gyengesége miatt bízhattak abban, hogy ha a gyalázatos bűn révén ők kerekednek felül, könnyen elítéltethetik Messalinát, még mielőtt a bűnvádi eljárást lefolytatják. A döntés azon fordul meg, hogy a védekezést meghallgatják-e és Messalina bűnvallomása talál-e süket fülekre.
Callistus, akiről Gaius Caesar meggyilkolásával kapcsolatban már szólottam, valamint Narcissus, Appius Silanus gyilkosa, végül pedig Pallas, aki ebben az időben tündökölt hatalma csúcspontján, először azzal próbálkoztak, hogy nem sikerülne-e titkos fenyegetéseikkel elidegeníteni Messalinát szeretőjétől, Siliustól, miközben minden egyébről hallgattak. Mivel attól tartottak, hogy végül maguk idézik fejükre a vészt, csakhamar felhagytak terveikkel, Pallas a gyávasága miatt, Callistus pedig azért, mivel az előző udvar titkait is ismerte, és tudta, hogy a hatalmat biztosabban meg lehet tartani óvatossággal, mint erőszakos eszközökkel. Narcissus azonban kitartott, éppen csak nagyon vigyázott, hogy egyetlen szóval se járulja el Messalinának a vádat és a vádlót, és feszült figyelemmel várta az alkalmat. Mivel a császár ostiai időzése hosszabbra nyúlt, két nőt - akikkel már régebben viszonya volt - bőkezű ajándékokkal, ígéretekkel és annak a reménynek a megcsillogtatásával, hogy Messalina eltaszítása esetén nekik is nagyobb befolyásuk lenne, rávett arra, hogy vállalják a feljelentői szerepet.
Végül is Calpurnia (ez volt az egyik nőnek a neve), mikor négyszemközt maradtak, a császár lába elé borult és hangosan kezdett kiáltozni, hogy Messalina feleségül ment Siliushoz; majd Cleopatrától, aki ott volt és csak erre várt, megkérdezte, nem hallott-e ő is a dologról; igenlő válaszára pedig azt kérte a császártól, hogy hívassa el Narcissust. Ez bocsánatért esedezik eddigi mulasztásaiért, hogy a Titiusokat, Vettiusokat, Plautiusokat elhallgatta előtte; most sincs szándékában a házasságtörést jelenteni, még kevésbé azt tanácsolni, hogy követelje vissza a házát, szolgáit és magas méltóságának egyéb külső díszeit. Csak élvezze Silius mindezt, de adja vissza feleségét és tépje szét a házassági szerződést. „Vagy tudsz róla - kérdezte -, hogy elvált tőled? Mert a nép, a szenátus és a katonaság látta Silius menyegzőjét, és ha nem intézkedel sürgősen, az új férj lesz a város ura.”
Ekkor Claudius sorra hívatja legbefolyásosabb barátait: először Turraniust, a gabonaellátás vezetőjét, majd Lusius Getát, a testőrcsapatok parancsnokát kérdezi ki. Ezeknek vallomása után a többiek versenyt hangoskodnak körülötte, hogy menjen a praetorianusok táborába, erősíttesse meg a testőrcsapatokat, előbb személyének biztonságával törődjék, és csak azután a bosszúállással. A nagyjából egybehangzó források szerint olyan félelem vett erőt Claudiuson, hogy többször is megkérdezte: ő-e a birodalom ura, és Silius magánszemély-e. Messalina pedig talán sohasem volt ennyire féktelen, ennyire kicsapongó: a szép ászi időben nagyszabású szüreti ünnepélyt rendezett palotájában. Csavarták a préseket, a kádak kicsordultak; közben pedig vadállatbőrökbe öltözött nők táncoltak körbe-körbe, mintha áldozatot mutattak volna be, vagy a bor istenének őrjöngése szállotta volna meg őket.
Maga Messalina kibontott hajjal rázta a thyrsust, mellette a repkénnyel megkoszorúzott Silius: mindketten cothurnusban, hátravetett fejjel, körülöttük pedig pajzán tánckar tombolt. Állítólag Vettius Valens ittasságában felkapaszkodott egy nagyon Magas fára, és mikor megkérdezték tőle, hogy mit lát felülről, azt felelte, hogy szörnyű vihart Ostia felől; már akár csakugyan mutatkoztak a vihar jelei, akár pedig véletlenül ejtett szavait magyarázták utólag jövendölésnek.
Közben most már nem kósza hírek, hanem mindenünnen futárok érkeznek, és elmondják, hogy Claudius mindenről tudomást szerzett és már jön is, hogy bosszút álljon. Tehát Messalina visszavonul a Lucullus-parkba, Silius pedig, hogy félelmét leplezze, hivatali ügyeinek intézésére indul.
Miközben a többiek szerteszéledtek, a megjelenő centuriók akár az utcákon, akár rejtekhelyeiken találják a bűnösöket, bilincsekbe verik. Messalina, bár a váratlan csapás őt is megzavarta, mégsem hagyta magát, hanem szilárdan eltökélte, hogy férje elé siet. Régebben már nemegyszer az mentette meg, hogy Claudius rátekintett. Britannicusért és Octaviáért is küldött, hogy siessenek atyjuk üdvözlésére. Vibidiát, a legidősebb Vesta-szüzet is kérte, járuljon a főpap-császár elé és eszközölje ki bűnbocsánatát. Ő maga mindössze három személy kíséretében - hirtelen ennyire magára maradt - gyalog sietett végig a városon, és egy kerti hulladékok szállítására használt kocsin tért rá az Ostia felé vezető útra. Nem volt ember, aki szánta volna, oly erősen élt mindenkiben förtelmes bűneinek emléke.
De a császár is legalább ennyire bizonytalankodott, mivel Getában, a testőrség parancsnokában nemigen lehetett megbízni: egyként könnyen hajlamos volt nemcsak a jóra, hanem a rosszra is. Tehát Narcissus - egyetértésben azokkal, akik ugyanettől tartottak, - erősködik, hogy az uralkodói hatalom biztosítására csak az a lehetőség kínálkozik, ha a testőrség főparancsnokságát erre az egy napra valamelyik szabadosára ruházza; ő hajlandó. volna vállalni. De hogy a császár Rómába menet Lucius Vitellius és Largus Caecina befolyása alatt meg ne gondolja magát, felkéredzkedett ugyanabba a kocsiba, és fel is vették.
Később sokat beszéltek arról, hogy a császár ellentmondó kitörései közepette, amikor hol felesége bűneit ostorozta, hol pedig házaséletük emléke es gyermekeinek serdületlen kora jutott az eszébe, Vitellius csak ezt hajtogatta: „Micsoda szörnyűség! Micsoda gonosztett!”
Hiába próbálta Narcissus rávenni, hogy magyarázza meg talányos szavait és mondja meg nyíltan az igazságot, mégsem vett ki belőle egyebet, csak kétértelmű válaszokat, amelyeket így is, úgy is lehetett magyarázni. Példáját követte Largus Caecina is. Amikor Messalina feltűnt, már messziről kezdett kiáltozni, hogy hallgassa meg Octavia és Britannicus anyját. De közbevágott a vádló és Siliusszal kötött házasságot hangoztatta, ugyanakkor átnyújtott egy iratot, amely Messalina kicsapongásait ismertette, hogy a császár tekintetét elterelje.
Nemsokára, mikor beért a városba, elébe vezették volna közös gyermekeiket, ha Narcissus el nem távolította volna őket onnan. Viszont nem tudta távol tartani Vibidiát, aki feddő szavakkal követelte, ne végeztesse ki feleségét anélkül, hogy módot ne adna neki a védekezésre. Tehát azt felelte neki, hogy a császár meg fogja hallgatni Messalinát és lesz módja a vád megcáfolására, de Vibidia most távozzék és végezze vesta-szűzi kötelességeit. Különös volt, hogy Claudius minderre csak hallgatott. Vitellius mintha semmiről sem tudott volna. Mindenki egy felszabadított rabszolgának engedelmeskedett.
Narcissus felnyittatja a házasságtörő házát és odavezetteti az uralkodót. Mindjárt a bejárat mellett megmutatja Silius apjának a képmását, amelyet a szenátus-határozat ellenére sem tüntetett el; azután a Neróknak és Drususoknak ősi kincseit, amelyek az erkölcstelenség jutalma gyanánt vándoroltak oda. Amikor Claudius haragra gerjedt és fenyegetőzni kezdett, a táborba kísérte, ahol a katonaság gyűlést tartott. Itt először Narcissus szólalt fel, majd a császár tartott rövid beszédet, mert nagyon is jogos fájdalmának kiteregetésében akadályozta a szégyenérzet.
A csapatok kiáltozását ettől fogva nem lehetett lecsillapítani: követelték a bűnösök megnevezését és megbüntetését. Silius, mikor odahurcolták az emelvény elé, nem is próbált védekezni vagy időt nyerni, hanem ő maga kérte, hogy minél előbb végezzenek vele. Hasonló elszántsággal vállalták a halált jónevű római lovagok is. A bűnrészesek közül Titius Proculust, akire Silius Messalina védelmét bízta, s aki önként tett vallomást, azután Vettius Valenst, aki mindent bevallott, valamint Pompeius Urbicust és Saufeius Trogust, Claudius parancsára kivégezték. Ugyancsak halálbüntetéssel sújtották Decrius Calpurnianust, a tűzőrség parancsnokát, Sulpicius Rufust, a játékok felügyelőjét és Iuncus Vergilianus szenátort.
Mnester volt az egyetlen, aki gondolkodóba ejtette. Ruháját megszaggatva kiáltozott, úgy kérte, hogy nézze rajta a megvesszőzés nyomait; emlékezzék vissza arra az utasítására, amellyel kötelezte, hogy Messalina minden parancsát hajtsa végre; míg másokat bőkezű adomány, vagy kecsegtető ígéret sodort a bűnbe, őt a kényszerűség; ha Silius megkaparintotta volna a főhatalmat, neki kellett volna először elpusztulnia.
Claudius erre meghatódott és már hajlott a könyörületességre, de szabadosai meggyőzték arról, hogy ha már annyi híres embert kivégeztetett, ezt a színészt nem szabad kímélnie; nem számít, hogy jószántából, vagy kényszerből követett-e el ily nagy bűnt. Nem engedélyezte Traulus Montanus római lovag felmentését sem. Ez erkölcsös életű, csak éppen feltűnően szép ifjú volt: Messalina magához hívatta, de egy éjszaka után el is kergette, mivel buja természete nemcsak a megkívánásban mutatkozott meg, hanem a megunásban is. Suillius Caesoninusnak és Plautius Lateranusnak viszont megkegyelmezett: az utóbbinak nagybátyja kimagasló érdemeire való tekintettel, Caesoninus pedig erkölcsi fogyatékosságának köszönhette megmenekülését, mint aki azon az undorító tömegünnepélyen női szerepet játszott.
Közben Messalina Lucullus parkjában azzal foglalkozott, hogyan tudná meghosszabbítani életét. Kérvényt szerkesztett, mert még mindig élt benne valami remény, sőt indulat; ennyire fennhéjázó maradt utolsó pillanatáig. És ha Narcissus nem siettette volna kivégzését, a vész a vádlóra hárult volna vissza. Mert Claudius, miután hazatért és a megszokottól eltérő időben megebédelt, bortól felhevült állapotban azt az üzenetet küldette a szerencsétlennek (mert állítólag ezt a szót használta), hogy másnap jelenjen meg ügye tárgyalásán. Amikor ezt hallották, és attól lehetett tartani, hogy a császár haragja megenyhül, szerelme felébred, és ha haboznak, a közbeeső éjszaka még házaséletük emlékeit is felidézi, Narcissus tettre határozza el magát, és az éppen szolgálatban levő centuniók parancsnokának meghagyja, hogy azonnal hajtsa végre a halálos ítéletet, így parancsolja a császár. A kivégzés ellenőrzésére és siettetésére a szabadon bocsátott Euodust adja melléjük.
Euodus rohanvást siet előre a kertbe és ott találja az asszonyt a földre omolva. Mellette ült anyja, Lepida, aki leányával, míg hatalma teljében pompázott, nem fért össze, de a végső szükség órájában megszánta és azt tanácsolta neki, hogy ne várja meg gyilkosát: életének már úgyis vége; nincs hátra más, mint az, hogy becsülettel hatjon. De ebben az élvezetektől megrontott lélekben már nem volt semmi tisztesség. Hiábavaló könnyekkel és siránkozással próbálkozott, amikor a kivégzésére küldöttek erőszakkal betörték a kaput. A tribunus szótlanul állott, a felszabadított rabszolga viszont szolgához méltó gyalázkodással rontott rá.
Csak ekkor ismerte fel sorsát és tőrt ragadott a kezébe. Miközben reszkető kézzel eredménytelenül illesztgette nyakához meg melléhez; a tribunus egyetlen döféssel keresztülszúrta. Holttestét otthagyták az anyjának. Claudius még ebédnél ült, amikor jelentették neki, hogy Messalina meghalt; nem mondták meg, hogy öngyilkos lett-e, vagy más végzett vele, de nem is kérdezte, hanem italt kért és a megszokott módon folytatta az étkezést. A következő napok folyamán sem adta jelét gyűlöletnek, örömnek, haragnak, szomorúságnak vagy akármiféle emberi érzésnek; sem akkor, amikor a vádlók örvendezését látta, sem amikor gyermekeinek gyászát. A szenátus segített neki a feledésben, amikor azt a határozatot hozta, hogy Messalina nevét és képmásait mint a magán-, mint a középületekről el kell tüntetni. Narcissusnak megadta a quaestori címet, ami sehogy sem elégítette ki hiúságát, hiszen jóval különbnek érezte magát Pallasnál és Callistusnál.
(Tac. ann. XI 26-38.)