logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Galeria Valeria

A 293-tól 311-ig uralkodó Galerius császár második és egyben utolsó felesége. Augusta címe volt.



Apja, Diocletianus császár és anyja, Prisca legkésőbb 280 körül házasodhattak össze, ha már 293-ban férjhez mehetett Galeriushoz. A férfi Serdica, a mai Szófia közelében született. Fiatalon állítólag pásztor volt.
Katonaként gyorsan emelkedett a ranglétrán. Diocletianushoz kötődött, aki 293-ban caesari rangra emelte, rábízva a Duna menti és a keleti provinciák irányítását. Galeriusnak el kellett válnia első feleségétől, akinek a nevét sem tudjuk, bár leánya született tőle, Valeria Maximilla. Feleségül vette viszont Diocletianus leányát, Valeriát.

Amikor Diocletianus 303-ban letette a bíbort, Galerius az ő helyére került mint augustus, Caesarnak pedig unokatestvérét, Maximinus Daiát nevezte ki. Ugyanebben az évben Valeria megkapta az augusta címet, tehát valódi császárné lett. Ebből a szempontból felülmúlta anyját, aki semmiféle titulust nem kapott.
Fennmaradtak Valeria tiszteletére készült feliratok, pénzeket is vertek az arcképével. Az egyik pénzsorozat hátoldalán Venus istennő látható, valamint a Veneri victrici (A győzelmes Venusnak) felirat. Talán Venus istennő valóban jelentett valami többet ebben a formában, hiszen Galerius szép gesztust engedett meg magának a feleségével szemben: Pannonia tartományból, a mai Magyarország területéből leválasztott egy külön provinciát, és a Valeria nevet adta neki. A házasság azonban gyermektelen maradt.

Az asszony kárpótolta férjét, adoptálva az ágyastárs, Candidiana fiát. A fiú 305-ben 9 éves volt, midőn eljegyezték Maximinus Daia még fiatalabb lányával, bár közeli unokatestvérek voltak. Minderről azonban a politika döntött, elsősorban a társuralkodók közti családi kapcsolatok erősítése miatt. A valóság azonban egyhamar megmutatta, milyen kicsi jelentőséggel bírt mindez.
311 májusában Galerius meghalt Serdicában, rémes kínok között, vélhetően rákban. Lactantius a maga kis munkájában, amelynek címe A keresztényüldözők haláláról, élvezettel írja le utolsó napjai kínszenvedését. A történetíró szemében Galeriuson az sem segített, hogy sikerült kiadnia egy türelmi rendeletet, két évvel Constantinus császár híres, mediolanumi ediktuma (milánói ediktum) előtt. Lactantius véleménye szerint meg kellett szenvednie a bűnéért, amit az Isten népére mért csapással követett el.

A haldokló császár feleségét és fiát barátjának és uralkodótársának, Liciniusnak a gondjaira bízta. Ó a Duna menti provinciák uralkodója volt, de Galerius halála után közvetlenül más balkáni provinciákat is elfoglalt. Valeria azonban valamiért nem bízott benne. Valószínűleg anyjával együtt Keletre költözött, Maximinus Daiához, aki eközben elfoglalta egész Kis-Ázsiát. Ettől kezdve minden tragikusra fordult. Lactantius ezt így mutatja be: „Valeria úgy vélte, hogy Maximinus Daia fennhatósága alatt biztonságban lesz, miután annak már volt felesége. Ám az átkozott bestia azonnal a vágy hatalmába került.
Bár az asszony fekete ruhát viselt, és a gyász ideje sem telt még el, embereket küldött hozzá, hogy feleségül kérje. Készen állt, hogy eldobja feleségét, ha Valeria egyetértését megszerzi. Ez azonban úgy válaszolt neki, ahogy válaszolnia illett. Elsősorban tehát, hogy nem beszélhet esküvőről, gyászt viselvén, és miután férje hamvai még ki sem hűltek. Ezenkívül, hogy a férfi istentelenül lép fel, eldobván hű feleségét - ami bizonyára őt magát is várná a jövőben. Végül pedig hallatlan dolog lenne, ha az ő nevét viselő hölgy, az ő státusában új férjet választana a példák és szokások ellenében. Átadták a férfinak a merész üzenetet, akinek vágya azonnal dühbe és gyűlöletbe csapott át. ítéletet adott ki az asszony ellen, elvette vagyonát, társait, az eunuchokat kínvallatással ölte meg, őt magát pedig anyjával együtt számkivetésre ítélte. Nem is egyetlen, meghatározott helyre, hanem gonoszul átköltöztette őt ide, majd oda, barátnőit pedig állítólagos paráznaságért halálra ítélte.
Valeriának titokban sikerült értesítenie Diocletianust szerencsétlen sorsáról. A volt császár követek útján kérte, hogy adják ki neki lányát, de hiába. Sokszor könyörgött ezért, rokona útján is, aki katonaember volt, magas összeköttetésekkel. Ő is üres kézzel tért vissza. A legrosszabb még ezután következett, mégpedig Maximinus halála után.

313 tavaszán ez csatát vesztett Licinius ellen Hadrianopolis mellett, néhány hónappal később pedig meghalt a kis-ázsiai Tarsus városában, állítólag rémes kínok között, amit Lactantius ugyancsak nagy örömmel ír le. A győztes Licinius úgy gondolta, hogy családja politikai jövőjét biztosítania kell a Maximinusszal kapcsolatos összes személy eltávolításával. Megölték hát nyolcéves kisfiát és még fiatalabb lányát, Candidianus jegyesét, valamint anyjukat; ez utóbbit a syriai Orontes folyóba ölték.
Ebben a helyzetben őszintén csodálnunk kell Valeria bátorságát és őszinte kötődését nevelt fiához, Candidianushoz. Igyekezett közelről felügyelni a sorsát. Álöltözetben részese volt Licinius kíséretének, aki már a kis-ázsiai Nicomediában járt. Itt élt Candidianus, kezdetben tisztelettel körülvéve és nem gyanítva semmi rosszat, ám hamarosan megölték. Erre a hírre Valeria elszökött.
Anyjával együtt, közönséges öltözékben bujkált különböző provinciákban 15 hónapon át. Végül mindkettőjüket a mai Szalonikiban ejtették foglyul. Halálra ítélték őket; a nyilvános kivégzőhelyre a velük együtt érző tömeg sorai közt mentek. Mindkettőnek fejét vették és testüket a tengerbe dobták. Ebben az esetben Lactantius mutatott némi együttérzést, nem említve, hogy a büntetés a hit elhagyása miatt érte őket az üldöztetések alatt.

Ez valószínűleg 315-ben történt; lehetséges, hogy Diocletianus ekkor még mindig élt.


Forrás:
Aleksander Krawczuk - Római császárnék
Fordította Dávid Csaba
ISBN 978 963 267 024 9