1. Numa királyról sem tudjuk pontosan, hogy mikor élt, bár a családfákat a kezdetektől egészen az ő koráig pontosan számon tartották. De egy bizonyos Clodius Kronológiai vizsgálatok vagy ehhez hasonló című iratában azt állítja, hogy az ősrégi feljegyzések elvesztek, amikor a gallok elfoglalták Rómát, a most ismerteket pedig hamisan állították össze, mert kedvezni akartak azoknak, akik jogtalanul jutottak be a legelőkelőbb családokba. Többen cáfolják azt az állítást, amely szerint Numa Püthagorasz tanítványa volt; szerintük Numának egyrészt nem volt görög műveltsége, és csak tehetségével szerezte méltóságát; másrészt királyi neveltetését Püthagorasznál különb idegennek köszönhette. Ismét mások azt mondják, hogy Püthagorasz öt emberöltővel később élt Numánál, de létezett egy másik - spártai - Püthagorasz is, aki versenyfutásban győzött a tizenhatodik olümpiai versenyeken, s Numa ennek az olümpiasznak a harmadik évében került trónra. Ez a másik Püthagorasz itáliai utazásai közben állítólag megismerkedett Numával, és segített neki a város kormányzásában; neki köszönhető, hogy annyi spártai szokást vettek fel a rómaiak. Numa különben is sabin származású volt, és a sabinok azt állítják magukról, hogy spártai telepesek utódai. - Az időpontok pontos tisztázása mindenképpen nehéz dolog, különösen ha valaki az olümpiai győztesek neve alapján végzi a számításokat, mert az éliszi Hippiasz csak jó későn állította össze a névsort, és akkor sem hitelt érdemlő források alapján. Mindazt a feljegyzésre érdemes adatot, amelyet Numáról összegyűjtöttünk, most elmondjuk, kezdve ott, ahol a legcélszerűbbnek látszik.

2. Róma harminchét éve állt már fenn Romulus uralkodása alatt, amikor július 5-én, vagyis azon a napon, amelyet Nonae Capratinaenak neveznek, Romulus nyilvános áldozatot mutatott be a városon kívül az úgynevezett Kecske-mocsárnál, a senatus és a nép jelenlétében. Hirtelen félelmetes égiháború támadt, viharos szélvész tört ki és egy felhő szállt a földre. A megrémült sokaság szertefutott, Romulus pedig eltűnt szem elől, és soha többé nem látta senki sem élve, sem holtan.
A gyanú a patriciusokra terelődött, a nép körében híre terjedt, hogy azok a patriciusok ölték meg a királyt, akik már régen nehezen viselték a királyságot, hiszen Romulus keményen és zsarnoki módra bánt velük, és saját kezükbe akarták venni az uralmat. A patriciusok azzal igyekeztek elterelni magukról a gyanút, hogy istenként kezdték tisztelni Romulust, mondván, hogy nem halt meg, hanem jobb sors részese lett. Proclus, az egyik legtekintélyesebb patricius, meg is esküdött rá, hogy látta Romulust fegyveresen a mennybe szállni, s egy hang azt parancsolta, hogy ezután Quirinusnak nevezzék.
A városban újra lázongás és viszály tört ki, mert nem tudtak megegyezni az eljövendő király személyében. Nagy baj volt az is, hogy a régi és az újonnan érkezett polgárok nem olvadtak egybe, az egész nép háborgott, a patriciusok pedig féltékenykedtek egymásra a köztük fennálló származási különbségek miatt. Bár a királyság fenntartásában megegyeztek, nemcsak azon civódtak és vetélkedtek, hogy ki legyen a király, hanem azon is, hogy új vezérüket a rómaiak vagy a sabinok közül válasszák-e meg. Azok, akik Romulusszal együtt alapították a várost, elviselhetetlennek tartották, hogy a sabinok - bár egyenlő jogú polgárok lettek, és a földből is egyenlően részesültek - most uralkodni kívánnak felettük.
A sabinok viszont méltán kívánhatták, hogy rájuk kerüljön az uralkodás sora, hiszen amikor királyuk, Tatius meghalt, nem lázadtak fel Romulus ellen, hanem belenyugodtak, hogy egyedül uralkodjék. Azt sem mondhatta senki, hogy a sabinok mint gyengébb fél egyesültek a náluk erősebbekkel, sőt csatlakozásuk révén Róma lakosainak száma megnövekedett, s ezáltal nagyobb lett az állam ereje és tekintélye is. A vita ezek körül a kérdések körül folyt közöttük.
Hogy ez a civódás ne idézzen elő zűrzavart és fejetlenséget, és ne maradjon irányító nélkül az államügyek intézése, a százötven patricius úgy határozott, hogy a királyi méltóságot ők fogják viselni egymás után: a fennálló szokásoknak megfelelően áldoznak az isteneknek, majd hatóránként felváltva egymást éjjel-nappal intézik az államügyeket.
Az idő arányos elosztása egyrészt alkalmasnak látszott rá, hogy biztosítsa az egyenlőséget a két fél között; másrészt a hatalom váltakozása a nép irigykedését is megszüntette, hiszen látták, hogy egyetlen éjszaka és nappal leforgása alatt a királyból egyszerű polgár lett. A rómaiak a kormányzásnak ezt a formáját interregnumnak nevezik.

3. A senatorok látszatra alkotmányosan és emberségesen uralkodtak, a nép mégis gyanakodni és zúgolódni kezdett, hogy az államformát oligarchiává akarják változtatni, a hatalmat a maguk kezére játsszák, és meg akarják szüntetni a királyságot. A két párt tehát megegyezett benne, hogy a királyt mindig az egyik nép fogja választani a másik népből: a fennálló viszonyok közt így lehet a legbiztosabban megszüntetni a viszályt, s a választandó király is így lehet a legpártatlanabb mindkét féllel szemben.
Az egyik fél iránt majd azért lesz jóindulatú, mert az választotta királlyá, a másik iránt pedig azért, mert ahhoz fűzik vérségi kapcsolatok. A sabinok átengedték a választási elsőbbséget a rómaiaknak. A rómaiak is jobbnak látták sabin királyt választani, mint a sabinok által választott rómait elfogadni. Megtanácskozták hát maguk között a dolgot, és a sabin Numa Pompiliust választották királlyá. Numa nem a Rómába költözött sabinok közé tartozott, de erényei miatt óriási köztiszteletnek örvendett; megválasztásának a sabinok és a rómaiak egyformán örvendtek. A választás eredményét közölték a néppel, majd a két nép vezető senatorait együttesen követségbe küldték Numához, hogy megkérjék: jöjjön hozzájuk és fogadja el a királyságot.
Numa a sabinok egyik leghíresebb városában, Curesben született; erről a városról nevezték magukat a rómaiak a sabinokkal együtt Quiritesnek. Numa a város köztiszteletben álló polgárának, Pomponiusnak volt a fia. Négy testvére közül ő volt a legkisebb. És mintha különös isteni végzés folytán történt volna így, pontosan azon a napon született, amelyen Romulus Rómát alapította, vagyis május kalendaeja előtt tizenegy nappal, április 21-én. Természetéből fakadt az erények gyakorlása, de még edzettebbé tette magát a tanulás, az önfegyelmezés és a bölcselet tanulmányozása által. Így nemcsak a szenvedélyektől tisztult meg, hanem a barbárok között dívó erőszakoskodástól és kapzsiságtól is. Igazi férfinak azt tartotta, aki eszével szab határt szenvedélyeinek. Ezért száműzött házából minden fényűzést és kicsapongást.
Polgártársai és az idegenek egyaránt pártatlan bírának és tanácsadónak tartották minden vitás ügyben. Szabad idejét nem töltötte gyönyör- vagy pénzhajhászással, hanem áhítatos istentiszteletekkel s értelmes elmélkedésekkel az istenek halhatatlan lényéről és örök hatalmáról. Ezzel olyan megbecsülést és hírnevet szerzett magának, hogy Tatius, aki Romulusszal együtt uralkodott Rómában, vejévé fogadta, és egyetlen leányát, Tatiát hozzá adta feleségül. De ő nem vált fennhéjázóvá házasságától, és nem költözött apósához, hanem a sabinok közt maradt, és gondját viselte idős atyjának. Tatia is inkább magánéletbe visszavonult férje nyugalmát választotta a tisztelet és dicsőség helyett, amely Rómában apja házát körülvette. Tatia, mint mondják, házaséletük tizenharmadik évében meghalt.

4. Numa ekkor búcsút mondott a városi élet kedvteléseinek, s ideje legnagyobb részét vidéken töltötte; magányosan bolyongott az elhagyott helyeken és az istenek szent ligeteiben. Ekkor keletkezett a Numa istennőjéről szóló monda. Az emberek azt beszélték, hogy Numa nem szomorúságból és nem is lelki zavarok miatt kerülte az embereket, hanem mert sokkal fenségesebb társaságra talált.
Egeria nimfa ugyanis arra méltatta, hogy férjévé tegye. Numa nemcsak a mérhetetlen boldogságot kóstolta meg ebben a viszonyban, hanem jártasságra tett szert általa az isteni bölcsességben is. A történet feltűnő módon hasonlít más ősrégi mondákhoz; ugyanezt mesélik a phrügök Attiszról, a bithüniaiak Hérodotoszról, az arkadiaiak Endümiónról, más népek pedig más hősökről; valamennyiüket boldognak és isten kedveltjének tartják. Van némi okunk feltételezni, hogy az istenség, aki nem a lovakat vagy a madarakat, hanem a kiváló, jámbor és bölcs embereket kedveli, örömest találkozik velük, és nem tartja társaságukat lealacsonyítónak vagy megvetendőnek. De azt már nehéz elhinni, hogy bármely isten vagy isteni lény örömét lelheti az emberi test szépségében és a vele való érintkezésben.
Abban is lehet némi igazság, amit az egyiptomiak mondanak - ők ugyanis azt vallják, hogy az isteni szellem egyesülhet asszonnyal, és teherbe is ejtheti, de hasonló kapcsolat férfiember és istennő közt elképzelhetetlen -, csak arról feledkeznek meg, hogy minden testi egyesülés kölcsönös és kétoldalú. De az, hogy istenek gyengéd érzelemmel viseltessenek emberek iránt, vonzódjanak erényük és erkölcsük nemességéhez, helyes és elképzelhető gondolat. Nem alaptalanok tehát azok a mondák, amelyek szerint Phorbasz, Hüakinthosz és Admétosz Apollón kedvesei voltak. De az volt a sziküóni Hippolütosz is, akihez a Püthia, valahányszor Kirrhába hajózott (mintha Apollón megérezné jöttét és örvendene neki), ezt a hősi verset énekelte:

Lelkem, Hippolütész tengerre kiröppen, a kedves.

A mondákból tudjuk, hogy Pan isten dalaiért kedvelte Pindaroszt. Az istenség a Múzsák kedvéért Arkhilokhoszt és Hésziodoszt különös tiszteletben részesítette a haláluk után. Tudjuk továbbá azt is, hogy Aszklépiosz még életében barátságával tüntette ki Szophoklészt, halála után pedig, mint mondják, egy másik isten temettette el. Ha mindezt elhisszük, van-e jogunk kételkedni benne, hogy az istenség személyesen is felkereste Zaleukoszt, Minószt, Zoroasztért, Numát és Lükurgoszt, akik királyként kormányozták vagy alkotmánnyal ajándékozták meg országukat?
Nem helyénvalóbb-e azt hinnünk, hogy az istenek az uralkodókkal és államférfiakkal azért társalogtak, hogy jóra oktassák és biztassák őket, a költőkkel és lantosokkal viszont inkább csak a szórakozás kedvéért találkoztak? Ha pedig valaki másként vélekednék, Bakkhülidésszel szólva mi is csak azt mondjuk neki: „Széles az út.” Nem képtelenség azonban az a vélemény sem, amelyet Lükurgoszról, Numáról és a többi törvényhozóról állítanak: amikor nagy újításokat hozó alkotmányt dolgoztak ki a zabolátlan és fegyelmet nem ismerő tömegeknek, önnön tekintélyük növelésére elterjesztették, hogy személyes kapcsolatban állnak az istenekkel - a kitalált mesével persze saját népük üdvét és jólétét szolgálták.

5. Numa már betöltötte negyvenedik esztendejét, amikor követek érkeztek Rómából, és megkérték, hogy legyen a királyuk. A követek szónoka Proclus és Velesus volt. Korábban már mindkettőjüket jelölték a királyságra: Proclus Romulus, Velesus pedig Tatius népének volt a jelöltje. A két követ beszédet mondott abban a hiszemben, hogy Numa örömmel fogadja jó szerencséjét. De úgy látszik, Numát jó sokáig kellett kérlelni, amíg rá tudták beszélni, hogy megváltoztassa véleményét. Ő békében és nyugalomban él - így érvelt -, miért vállalkozzék hát uralkodásra olyan város felett, amely létét és növekedését a háborúknak köszönheti? Numa, aki apjának és egy Marcius nevű rokonának jelenlétében beszélt, így folytatta:
„Az emberek életében minden változás veszélyekkel jár. Midőn valaki semmiben nem lát hiányt és semmire nem panaszkodhatik, csak esztelenség bírhatja rá, hogy elhagyja és megváltoztassa megszokott életmódját, amelynek egyetlen előnye feltétlenül van: biztosabb, és így kétségtelenül jobb a bizonytalannál. Ami Romulusszal történt, azt bizonyítja, hogy királynak lenni még bizonytalan állapotnak sem nevezhető, hiszen ő is gyanúba keveredett, hogy alattomos módon megölette királytársát, Tatiust, és a patriciusokat is gyanúba keverte, hogy őt alattomosan eltették láb alól. És most ugyanezek az emberek dicsőítik Romulust mint az istenek leszármazottját, és terjesztik róla azt a csodás és hihetetlen történetet, hogy az istenség gondoskodott táplálásáról s életének megmentéséről. De én halandónak születtem, és mindenki ismeri azokat, akik tápláltak és felneveltek. Ha jellememben vannak is dicséretre méltó vonások, ezek távolról sem olyanok, amilyenekre egy uralkodásra termett férfiúnak szüksége van. Én arra vágyom, hogy csendben és nyugalomban éljek, távol a gyakorlati élet bajaitól, és a tudományokkal foglalkozhassam. Én békében nőttem fel, és csak azokat a dolgokat szeretem, amiknek semmi köze nincs a háborúhoz, s az olyan embereket kedvelem, akik jámboran tisztelik az isteneket, a barátságban lelik örömüket, földjüket művelik vagy pásztorkodnak. Rátok, rómaiakra, Romulus sok háborút hagyott örökségül, még ha ti nem akartátok is. Hogy városotok sikeresen vállalkozhassék ezekre a háborúkra, tapasztalt és ereje teljében levő királyra van szükségetek. Különben is nagyon megszokta már népetek a kedvező hadiszerencsét, és további győzelmekre vágyik, hogy az ország területét növelje s másokon uralkodjék. Engem csak kinevetnének, ha az istenek és a jog tiszteletére, az erőszak és a háború gyűlöletére oktatnám azt a népet, amelynek sokkal inkább van szüksége hadvezérre, mint királyra.”

6. Ilyen érveléssel akarta Numa visszautasítani a királyságot, de a rómaiak buzgóan kérlelték, hogy ne döntse őket újabb viszálykodásba és polgárháborúba, hiszen kívüle nincs senki, akiben mindkét párt megegyezik, és aki megszüntetheti a viszályt. Amikor a küldöttek eltávoztak, atyja és Marcius külön is kérlelték, és igyekeztek rábeszélni, hogy fogadja el az isteneknek ezt a nagy ajándékát.
„Ha nem vágyol gazdagságra - így szóltak -, mert megvan bőségben mindened, sem a királyi hatalom kínálta hírnévre, mert az erényből nagyobb hírnév származik, tekintsd a királyi tisztet az isteneknek végzett szolgálatnak, amely egy pillanatig sem hagyja szunnyadni igazságérzetedet. Ne fuss az uralkodás elől, és ne kerüld el, mert az a bölcs ember számára nagy és szép tettek mezeje, ahol fényes alkalom nyílik az istenek tiszteletére, és ahol személyes példamutatással könnyűszerrel, gyorsan kegyességre lehet ösztönözni az embereket. A rómaiak szerették Tatiust idegen származása ellenére is, és most istenként tisztelik halott királyuk, Romulus emlékét. Ki tudja, hogy ez a győzelmekhez szokott nép nem unt-e rá a háborúra, s annyi diadalmenet és gazdag zsákmány után nem arra vágyik-e, hogy szelíd és igazságszerető király uralma alatt élvezze a törvényes rend és a békesség áldásait? Ha pedig valóban annyira fékezhetetlenek, ha valóban esztelen harci vágy tartja őket hatalmában, nem helyesebb-e, hogy a hatalom gyeplőjét te vedd kezedbe, indulatukat másfelé tereld, és hazádat s az egész sabin népet a barátság és a kölcsönös jóakarat kötelékeivel egybekötve egyetlen virágzó hatalmas állammá tedd?” A sok kérleléshez még kedvező előjelek is járultak, s polgártársai is arra biztatták Numát, hogy menjen a követekkel Rómába, fogadja el a királyságot, egyesítse és olvassza egybe a két népet.

7. Numa végül a királyság elfogadása mellett döntött, áldozatot mutatott be az isteneknek, és útra kelt Rómába. A senatus és a nép eléje ment, s hihetetlen lelkesedéssel üdvözölte. Az asszonyok az alkalomhoz illő örömkiáltásokkal fogadták, a templomokban áldozatokat mutattak be, s olyan boldogság töltött el mindenkit, mintha a város nem királyt, hanem királyságot kapott volna.
Midőn a forumra értek, Spurius Vettius, aki az ideiglenes király tisztét viselte, szavazásra szólította fel a népet. Minden szavazat Numára esett. Odavitték elébe méltósága jelvényeit, de addig nem vette át őket, amíg meg nem kapta az isten jóváhagyását a királyság elfogadásához. Papok és jósok kíséretében felment tehát a Capitoliumra, amelyet a rómaiak akkor Tarpeji-dombnak neveztek. Ekkor a főjós betakarta Numa fejét, és arcát dél felé fordította, majd odaállt mögéje, jobb kezét fejére tette, hangosan imádkozott, és tekintetét körbejártatva várta, hogy a madarak röpüléséből vagy más előjelből megmutatkozzék az istenek akarata. A sokaság dermedt csendben állt a forumon, és izgatottan várta, mi történik, míg végre kedvező előjelként jobb oldali irányból madarak repültek el felettük. Numa ekkor magára öltötte a királyi palástot, és lement a fellegvárból a sokaság közé, ahol örvendező kiáltásokkal fogadták, mint a legkegyesebb férfiút és az istenek kegyeltjét.
Amikor átvette a hatalmat, legelső intézkedésével feloszlatta a háromszázak testületét, melyet Romulus Celeres-nek - vagyis „gyorsaknak” - nevezett el, s mely személyes testőrségét alkotta, mert nem akart bizalmatlan lenni azokhoz, akik megbíztak benne, mint ahogy nem akart olyanok felett uralkodni, akik nem bíztak benne. Második intézkedésével papi testületet alapított Romulus tiszteletére, a papot Flamen Quirinalis néven Iuppiter és Mars papja mellé rendelte.
A rómaiak már korábban is_flamen-eknek hívták papjaikat a fejükön hordott posztófövegről, amelyet állítólag pilamenai néven is ismertek, mert akkoriban még gyakrabban vegyítettek görög szavakat latin nyelvbe. Iuba azt állítja, hogy a papi köntös latin neve, a laena is azonos a görögök khlaina szavával; Iuba szerint a Iuppiter papja mellett szolgáló, élő szülőkkel rendelkező fiúgyermek neve is - a latin Camillus - azonos a Hermésznek több görög vidéken használt Kadmillosz nevével.

8. Miután Numa ezekkel az intézkedéseivel megszerettette magát a néppel, arra törekedett, hogy ezt a kőkemény és harcias várost szelídebbé és igazságszeretőbbé tegye. Róma akkor valóban olyan állapotban volt, amelyet Platón „lázasnak” nevez. Létrejöttét a mindenünnen odaözönlő elszánt és harcias férfiak merészségének és bátorságának, táplálékát és hatalma növekedését pedig a folytonos hadjáratoknak és az örökös háborúskodásnak köszönhette; s amint a földbe vert cölöp annál szilárdabban áll, minél több ütés hull le rá, Róma is a veszedelmek által lett erősebbé.
Numa tehát, mivel úgy gondolta, hogy nem lesz könnyű és megvetendő feladat megpuhítani s békéhez szoktatni ezt a nagyra törő és önfejű népet, az isteneket kérte, hogy legyenek segítségére feladatának elvégzésében. Gyakran mutatott be áldozatokat, rendezett ünnepi körmeneteket és körtáncokat, s mivel az ünnepélyesen komoly szertartások kellemes szórakozást is nyújtottak, sikerült velük megnyernie a nép kegyét és megszelídítenie harcias természetét. Máskor az istenek haragjával rémítgette őket, közölte velük, hogy szörnyű látomásai voltak, s félelmetes hangokat hallott; így azután a babonás hiedelmek segítségével sikerült megfékeznie és alázatossá tennie őket. Főként emiatt terjedt el az a hiedelem, hogy Numa bölcsességét és műveltségét Püthagoraszhoz fűződő szoros barátságának köszönhette. Valóban, a vallásos cselekedeteknek és szertartásoknak mind Püthagorasz bölcseletében, mind Numa kormányzati rendszerében fontos szerep jutott.
Azt is mondják, hogy Numa közismert pompaszeretete, méltóságteljes modora és magatartása is Püthagorasz hatását mutatja. Püthagoraszról azt beszélték, hogy megszelídített egy sast - varázsszavakkal megállította röptében és magához hívta -, majd megjelent Olümpiában a versenyekre összegyűlt sokaság körében, és megmutatta nekik arany combját. Más szemfényvesztő mutatványairól és bűvészkedéseiről is maradtak fenn feljegyzések. Ezért írta róla a phliuszi Timón:

Püthagoraszt immár a varázsló hírneve vonzza:
embereket hajhász fenségesröptü szavakkal.

Numáról hasonlóképpen terjedtek el meseszerű történetek egy istennőhöz és hegyi nimfához fűződő szerelméről és a Múzsákkal való találkozásairól. Ő maga isteni jóslatok alakjában előadott tanításait a Múzsáknak tulajdonította, s a rómaiakat különösen annak a Múzsának a tiszteletére oktatta, akit ő Tacitának, azaz hallgatagnak vagy szótlannak nevezett. Lehetséges, hogy ezzel is kifejezésre akarta juttatni, mennyire emlékezetében tartotta és tisztelte a püthagoreusoknak a hallgatásról szóló tanítását.
Az istenszobrokra vonatkozó rendelkezései is teljesen megegyeznek Püthagorasz tanaival. Püthagorasz azt vallotta, hogy az őslétező fel nem fogható és nem érzékelhető, láthatatlan, nem teremtette senki és csak gondolkodás útján közelíthető meg. Numa is megtiltotta a rómaiaknak, hogy az istenekről emberi vagy állati képmásokat készítsenek. Rómában az isteneknek eleinte nem voltak festett vagy faragott képmásai. Történelmük első százhetven évében több templomot és szentélyt építettek, de szobrokat nem emeltek az isteneknek. Úgy gondolkodtak, hogy kegyeletsértő dolog volna a magasabb rendű lényeket alsóbbrendűként ábrázolni, de különben is az istenséget csak az elme foghatja fel. Áldozataik is hasonlítottak a püthagoreusokéhoz: nagyrészt vértelen, olcsó liszt- és italáldozatok voltak, s a legegyszerűbb adományokból állították össze őket.
Ezenkívül más, közvetettebb bizonyítékokat is hoznak fel rá, hogy a két férfiú ismerte egymást, például azt, hogy a rómaiak polgárjogot adtak Püthagorasznak. Ezt a tényt Epikharmosz vígjátékíró jegyezte fel Anténórnak ajánlott írásában, s ez a régi író tudvalevőleg a püthagoreusok iskolájához tartozott. A másik bizonyíték, hogy Numa Püthagorasz fiáról Mamercusnak nevezte egyik fiát a négy közül.
Mint mondják, a patricius Aemilia nemzetség Mamercustól származik, Numa ugyanis fia beszédének ellenállhatatlan bája miatt nevezte a gyermeket Aemiliusnak. Magunk is hallottuk többektől, hogy valamikor régen egy jóslat meghagyta a rómaiaknak, állítsanak szobrot a legbölcsebb és legbátrabb férfiúnak, s ők a forumon két ércszobrot emeltek, az egyiket Alkibiadésznak, a másikat Püthagorasznak. Ehhez azonban sok kétség fér, és gyermekes dolog volna arról vitatkoznunk, hitelt érdemlő-e ez az értesülés vagy sem.

9. Numának tulajdonítják a pontifexek főpapi testületének alapítását, állítólag ő maga volt az első főpap. Némelyek szerint a pontifex név onnan származik, hogy ezek a papok a mindenható isteneket szolgálják, a rómaiak pedig tudvalevőleg potens-nek mondják a „hatalmas” szót. Mások úgy tudják, hogy a főpapok nevét a „lehetséges” szóra kell visszavezetni, mert a törvényhozó csak a lehetséges áldozatok elvégzését kívánta tőlük, és nem emelt kifogást az ellen, ha valami nagyobb akadály lehetetlenné tette az áldozást.
De a legtöbb történetíró igen nevetségesen magyarázza a szó eredetét; azt mondják például, hogy „hídcsinálókat” jelent, és a papok azokról a szent és régi áldozatokról kapták nevüket, amelyeket a Tiberis hídján végeztek, latinul ugyanis pons-nak hívják a hidat. Szerintük a hidak őrzése és karbantartása - éppen úgy, mint több más megváltozhatatlan és ősi szertartás is - e papok hatáskörébe tartozott, a rómaiak ugyanis a fahidak lerombolását nemcsak törvénytelen, de szentségtörő cselekedetnek is tartották. Azt is mondják, hogy a rómaiak, egy jóslatban kapott parancs szerint, minden vasalkatrész nélkül, faszögekkel szerelték egybe a hidakat, s kőhíd csak sokkal később, Aemilius quaestorsága idején készült. Más nézetek szerint viszont fahidat sem emeltek Numa korában, az első Numának leányától származó unokája, Ancus Marcius uralkodása alatt épült.
A legmagasabb rangú főpapnak, a pontifex maximusnak tiszte a vallási kérdések magyarázata és a jóslás lett; felügyelete nemcsak a nyilvános szertartásokra, hanem a magánemberek áldozataira is kiterjedt. Meg kellett akadályoznia, hogy bárki megszegje vagy megmásítsa az ősrégi szokásokat, és ő adott felvilágosítást, hogyan kell imádni és kiengesztelni az isteneket. A pontifex maximus volt a Vesta-szüzek legfőbb felügyelője is, Numának tulajdonítják ugyanis az első Vesta-szüzek felszentelését és az örök tűz őrzésének megszervezését. Vagy azért választott szüzeket az őrzésre, mert a tiszta és romolhatatlan tűz szolgálatát szűzi és szeplőtlen emberi lényekre akarta bízni, vagy mert a szüzességet hasonlónak tartotta a tűz meddő és pusztító természetéhez.
Ahol Görögországban örök tüzet tartanak fenn, mint Delphoiban és Athénban, ott szülésre már képtelen, idős asszonyokra bízzák a tűz gondozását. Ha pedig a tűz véletlenül kialszik - mint például Athénban, amikor kilobbant a szent mécses Arisztión zsarnoki uralma idején, Delphoiban, amikor a médek felgyújtották a templomot, később a mithridatészi háborúkban és a római polgárháború alatt, amikor lerombolták az oltárt, s a szent tűz megsemmisült -, nem szabad más tűzzel meggyújtani, hanem a nap sugarainak tiszta, fertőzetlen tüzével kell újra lángra lobbantani. Erre a célra rendszerint olyan fémtükröt használnak, amelynek egy egyenlő szárú derékszögű háromszög határozza meg görbületét.
A nap felé fordított tükör összegyűjti a gyújtópontban a ráeső sugarakat, a levegő erősen megritkul, s a visszaverődött sugarak lángra lobbantják az odatett könnyű és száraz anyagot. Némelyek állítása szerint a szűz papnőknek az az egyetlen kötelessége, hogy a szent tüzet őrizzék, de mások úgy tudják, hogy más és beavatatlan személyek által soha nem látható tárgyakra is vigyázniuk kell. A Camillusról írt életrajzban részletesen elmondtam, ami ezekről a dolgokról elmondható.

10. Első alkalommal Geganiát és Vereniát szentelte fel Vesta-szűznek, majd Canuleiát és Tarpeiát. Servius később hatra növelte számukat, s ez a szám mai napig is megmaradt. A király rendelete értelmében a papnőknek harminc éven át kell megőrizniök szüzességüket: az első tíz évben megtanulják a szertartásokat, a következő tíz évben szent tisztüket végzik, a harmadik évtizedben pedig másokat tanítanak meg rá. Harminc esztendő után, ha akarják, férjhez mehetnek, és felcserélhetik szent hivatásukat más életmóddal, de mint mondják, kevesen élnek ezzel a lehetőséggel. Akik mégis élnek vele, rendszerint szerencsétlenül járnak - életük hátralevő része örökös bánatban és szomorúságban telik el, s példájuk másokat is babonás félelemmel tölt el, úgyhogy inkább megőrzik szüzességüket öregkorukig és halálukig.
Numa a Vesta-szüzeknek nagy kiváltságokat biztosított, így például még apjuk életében végrendelkezhetnek, gyám nélkül intézhetik ügyeiket, akárcsak a háromgyermekes anyák. Bárhova mennek, lictorok járnak előttük; ha a vesztőhelyre kísért halálraítélttel találkoznak, a kivégzés elmarad, de meg kell esküdniök rá, hogy a találkozás véletlenül és nem szántszándékkal történt. Aki gyaloghintójuk elé lép, halálbüntetéssel lakol. A Vesta-szüzeket kisebb vétségekért megvesszőzik, néha maga a pontifex maximus hajtja végre a büntetést. A bűnöst mezítelenre vetkőztetik, a megvesszőzés függönnyel elsötétített helyen történik.
Ha a papnő elveszíti szüzességét, a Porta Collina közelében élve eltemetik. Itt, még a városfalon belül, van egy latinul agger-nek nevezett halom, alatta pedig egy kisebb föld alatti helyiség, ahova létra vezet le. A helyiségbe vetett ágyat tesznek, mellette mécsest gyújtanak, s a legszükségesebb élelmiszerekből odakészítenek egy csöppnyit: kenyeret, cserépedényben vizet, tejet és olajat; így akarják elhárítani maguktól azt a vádat, hogy a legszentebb szolgálatokra felszentelt személyt éhhalállal ölik meg. A bűnöst keresztülviszik a forumon egy szíjakkal szorosan átkötött és sűrűn lefüggönyözött gyaloghintóban, hogy belülről egy hang ne hallassék ki.
A gyaloghintót az emberek mélyen lesújtva kísérik útján, és mindenki kitér előle. Rómában nincs ennél félelmetesebb látvány, és nincs szomorúbb napja a város lakóinak. Amikor a gyaloghintó megérkezik a kijelölt helyre, a szolgák eloldják a szíjakat, a főpap a büntetés végrehajtása előtt titkos imát mond, kezét az égre emeli az istenekhez, majd a lefátyolozott vétkes papnőt ráállítja a létrára. Ezután ő maga és paptársai elfordítják arcukat, a papnő lemegy a föld alatti helyiségbe, a kívül maradottak felhúzzák a létrát, utána pedig sok földet hánynak a bejáratra, míg egyenlővé nem lesz a halom felszínével. Így büntetik meg azokat, akik megszegik szüzességi fogadalmukat.

11. Állítólag Numa építtette Vesta kör alakú templomát, ahol az örök tüzet őrzik. A templommal nem a föld alakját kívánta utánozni, hanem a világmindenségét, amelynek középpontjába a püthagoreusok a tüzet teszik; ezt hívják ők Vestának és a világ egységének. A földről azt tanítják, hogy nem mozdulatlan, és nincs a világ középpontjában, hanem a tűz körül kering, és nem a legbecsesebb és legelső része a világegyetemnek. Mint mondják, idős korában Platón is úgy vélekedett a földről, hogy csak másodsorban fontos, a középső és legfontosabb hely nála kiválóbb égitestnek jut.



Folytatás: Numa Pompilius II. rész