logo

XXVI Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A nagy per

Ebben a fejezetben már csak terjedelmi okokból sem tudunk a názáreti Jézus perének valamennyi aspektusára kitérni; s a mára szinte áttekinthetetlenül felduzzadt "Jézus és pere" szakirodalom ismertetésére sem vállakozhatunk. Az emberi történelem legjelentősebb perével kapcsolatban is igyekszünk Pilátus személyére, illetve cselekedeteire koncentrálni.

Az Újszövetség, a korai keresztény, sőt a római hagyomány is teljesen egységes abban a kérdésben, hogy a názáreti Jézus halálos ítéletét i. sz. 29/30-ban Iudaea provincia helytartója, Pontius Pilatus mondta Iá, s az elítéltet a római helyőrség katonái feszítették keresztre a Jeruzsálemhez közeli Golgota-dombon. Történeti szempontból azonban máig kérdés: miért adta át a Szanhedrin a praefectus kezébe az általa törvényszegőnek, hamis messiásnak kikiáltott galileai prófétát?
Különösen a 20. század első harmadának francia iskolája vélekedett úgy, hogy a zsidó főtanács Jézus korában korlátlan bírói jogkörrel rendelkezett, s így azonnal végrehajtható halálos ítéletet hozhatott.
Istenkáromlásért a mózesi törvények szerint megkövezés járt, de a Szanhedrin tagjai vallották a kutatók ezt a büntetésformát nem tartották eléggé kegyetlennek, s ezért a helytartó elé utalták az ügyet, tudván, hogy így Jézus sorsa a legborzalmasabb halálnem, a keresztre feszítés lesz.
A neves római jogász, ALÁN WATSON szerint a főtanács azért nem rendelte el Jézus megkövezését, mert attól félt, hogy a nép az elítélt pártjára áll, és zavargás tör ki a városban. Sajátos álláspontot képvisel J. E. ALLÉN, aki szerint a zsidó Legfelsőbb Bíróság azért nem végezte ki Jézust, mert a vádlottat nem merte elegendő terhelő bizonyíték hiányában halálra ítélni. A főpapok azért adták ki a vádlottat, mert így a Törvény megsértése nélkül érhették el a Názáreti halálát. Ezen érveléseket János evangéliumának egyetlen mondata cáfolja.
A Szanhedrin delegátusa e szavakkal adta át a foglyot Pilátusnak: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk" (Jn 18:31). Ezek szerint a főtanács Jézus tárgyalásának időpontjában nem rendelkezett pallosjoggal (ius gladii). Ez teljes összhangba hozható azzal a rabbinikus hagyománnyal, amely szerint a Szanhedrint a Templom lerombolása előtt negyven évvel megfosztották a halálos ítélet kiszabásának és végrehajtásának jogától.

A Talmud azt is megjegyzi, hogy a tanács ez idő alatt nem a „Faragott kövek csarnokában" tartotta üléseit. Ez lehet a magyarázata annak, hogy az evangéliumok szerint Jézus ügyét nem hivatalos székhelyükön (a Templomban), hanem Annás (Jn 18:13), majd Kajafás (az előbbi veje) házában tárgyalták (Mt 26:57; Mk 14:53; Lk 22:54).
A Jézus perével foglalkozó szakirodalom az itt lezajlott események újszövetségi leírását általában azért nem tartja hitelesnek, mert a Szanhedrin a tárgyalás során szinte valamennyi rá vonatkozó előírást megszegte: a kihallgatást nem a Templom melletti ülésteremben, ráadásul éjszaka tartották; a főpap nem szakíthatta el ruháját; nem a megfelelő sorrendben szólaltak fel stb.

A törvénytelenség azonban önmagában nem bizonyítja azt, hogy a per meg sem történt volna. Már csak azért sem, mivel Jézust csalás egy szabálytalan perben tudták halálra ítélni illetve ítéltetni. Nevetséges lenne azt állítani, hogy a sztálini vagy hitleri idők koncepciós perei azért nem történtek meg, mert azokat nem szabályosan folytatták le a bíróságok.
A Jézus-korabeli Szanhedrin törvényellenes működése közismert volt, mint azt az alábbi Talmud-idézet is bizonyítja: „Jaj nekem Boéthosz házának nyársa miatt! Jaj nekem Kathorosz házának íróvesszeje miatt! Jaj nekem Annás házának kígyósziszegése miatt! Jaj nekem lsmael ben Phiabi házának ökle miatt! Ők a főpapok, fiaik a kincstárnokok, vejeik a Templom felügyelői, szolgáik pedig furkósbottal verik a népet! Jézus pere valódi koncepciós per volt, amely a Szanhedrin vallási-politikai aggályain és Kajafás főpap előzetes ítéletén alapult: „Mit tegyünk! Ez az ember ugyanis sok jelt tesz. Ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is. (...) főbb nekünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen” (Jn 11:50; v. ö. 18:14).

A főpapok azonban e törvénysértő ítéletet mindenképpen a törvényesség látszatának megőrzésével igyekeztek végrehajtatni. Mivel ebben az időszakban a Szanhedrin nem rendelkezett pallosjoggal, céljukat csalás a helytartó felhasználásával érhették el. Mikor aljas tervüket a főtanács elé tárták, a testület Jézus felé húzó tagjai (közülük név szerint csak arimathiai Józsefet és Nikodémust ismerjük, de többen is lehettek) tiltakoztak ellene. Nikodémus fel is szólalt: „Vajon a mi törvényünk kárhoztatja-e az embert, ha előbb ki nem hallgatja és nem tudja, hogy mit cselekszik1” (Jn 7:51)
A főpapok kénytelenek voltak beleegyezni, hogy perbe fogják Jézust, a számukra kedvező ítélethez azonban mindenképpen tanúkat kellett állítaniuk, akik azt bizonyítják, hogy a Jézus elleni vádak igazak. Mivel ilyeneket nem találtak, hamis tanúkat fizettek meg, de még ezek tanúságtétele sem volt megegyező. Végül Kajafás esküvel kényszerítette vallomásra Jézust, alá nyíltan „Isten Fiának" vallotta magát (Mt 26:63).
Az igazán érdekes Kajafás ezt követő színészi produkciója: „Ekkor a főpap megszaggatta a maga ruháit, és mondta: Káromlást szólott! Mi szükségünk van még tanúkra! íme, most hallottátok a káromkodását!” (Mt 26:65)
A zsidóknak istenkáromlás hallatán felháborodásuk jeleként valóban meg kellett szaggatniuk ruháikat, de ez az előírás a főpapra nem vonatkozott (3Móz 21:10). A Tanács többsége Jézust halálra ítélte, s ekkor elszabadult a pokol: „És kezdték őt némelyek köpködni, és arcát eltakarva ököllel ütötték és mondták neki: Prófétálj! A szolgák pedig arcul csapdosták őt" (Mk 14:65).
Pedig nemcsak a zsidó, hanem a római jog is szigorú büntetést szabott Iá minden bíróra, aki megütött vagy megveretett egy vádlottat. A vádlottak bántalmazásának tilalmára Pál is utal, amikor a főtanács előtt e szavakat veti oda Annás főpapnak: „Meg fog verni téged az Isten, te kimeszelt fal! És még te ülsz le, hogy ítélkezz felettem a Törvény szerint, miközben törvényszegő módon azt parancsolod, hogy engem megüssenek!” (Csel 23:3)
Kajafás egyértelműen azért rendezte e jelenetet, hogy a bíróság tagjait befolyásolja, így azok eltekintsenek a szabályos vizsgálat további folytatásától. Jézust e „halált hozó vallomása" (responsio mortifera) után ugyanis Iá kellett volna vizsgálni, hogy a vádlott valóban káromlást szólt-e akkor, amikor önmagát Isten Fiának vallotta? A zsidó jog szerint azonban ellentétben a római joggal senkit sem lehetett saját vallomása alapján elítélni.

A Kajafás által sikeresen felhergelt Szanhedrin mint később István diakónust minden bizonnyal Jézust is helyben agyonkövezte volna, ha lett volna rá joga és lehetősége. A kényes politikai helyzetben azonban a főtanács nem engedhette meg magának, hogy ujjat húzzon a hatalommal, ezért az elítéltet mindenképpen Pilátusnak kellett átadniuk. Ráadásul így Jézus kivégzésének ódiuma is a rómaiakra hárult.
Csakhogy „istenkáromlás" vádjával nem állhatták a praefectus elé, s főleg nem érhették el Jézus kivégeztetését. Ezért politikai jellegű vádat kellett kitalálni ellene. Jézust a főpap házából másnap reggel vitték át a praetoriumba. (Jn 18:28), amely a helytartó szokott jeruzsálemi tartózkodási helye volt, eredetileg Heródes palotájának épült.

Mikor a Szanhedrin küldöttsége Jézust átadta a római helytartónak, a vallási vádak újabb ezúttal politikai jellegű rágalmakkal egészültek ki: „Megállapítottuk, hogy félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt állítja magáról, hogy ő a felkent király” (Lk 23:2).
A Jézus ellen vádként megfogalmazott cselekményeket a római jog „felségsértésnek" (crimina laesae maiestatis) minősítette, amely a legsúlyosabb állam elleni bűntett volt, s különösen Tiberius alatt jártak el igen szigorúan ilyen esetekben. A vád bizonyítása esetén a magas rangú római polgárokat száműzték, az alacsonyabb jogállású személyeket vadállatok elé vetették, vagy keresztre feszítették. A provinciákban élő idegenekkel (peregrini) szemben az utóbbi büntetést alkalmazták.

A római büntetőpernek két alapformáját ismerjük: az egyik, a legrégebbi, a quaestio vagy cognitio; a másik a később kialakult esküdt-bírósági eljárás (iudicium ordinarium). Az előbbi esetén az állam fel-hatalmazásából jogkörrel (imperium) felruházott hivatalnok a vád előterjesztése és a vádlott nyilvános meghallgatása után maga folytatta le a bizonyítási eljárást és önállóan hozott ítéletet.
A tárgyaláson rendszerint néhány ülnök (assessor) is részt vett, ezek azonban nem rendelkeztek szavazati joggal az ítélethozatalkor, csupán tanácsaikkal segítették a bíráskodó hivatalnokot. Rómában ilyen cognitiós eljárást általában csak rabszolgák, idegenek és nők ellen folytattak.

Pilatus egy rövid Iáhallgatás után mindenképpen szabadulni akart a bonyolultnak és veszélyesnek látszó ügytől, amelyet akár ellene irányuló provokációként is felfoghatott. Ekkor mentő ötlete támadt. Mivel Jézus „galileai állampolgár" volt, Heródes Antipasz alattvalójának számított.
Heródes az ünnep miatt éppen Jeruzsálemben tartózkodott, így Pilatus átküldte hozzá a foglyot (Lk 23:7-12). Ez az eljárás is teljesen jogszerű volt, mivel a római büntető perjog a bűncselekmény elkövetésének helye szerinti illetékesség (forum delicti) mellett ismerte és alkalmazta is a vádlott származási ill. lakóhelye szerinti illetékesség (forum originis; forum domicilii) elvét is.

A názáreti Jézus ügyének átutalása Galilea negyedes fejedelmének illetékességi körébe tehát nem sértette a római eljárásjog szabályait. A helytartó nem számított arra, hogy Heródes „semminek állítván és kicsúfolván őt” (Lk 23:11) visszaküldi hozzá Jézust. Ha eddig gyanúsnak látszott az ügy Pilatus szemében, úgy most még inkább megerősödhetett benne a gyanakvás.
A főtanács küldöttsége előtt háromszor is kijelentette: Jézus szerinte ártatlan (Lk 23:4.14.22; Jn 18:38; 19:4.6). Mindenképpen el akarta kerülni az ítélkezést, amiben felesége levele is csalt megerősítette (Mt 27:19). Jézust eljárási közkegyelemben (abolitio publica) akarta részesíteni. Erre a római jog értelmében valamilyen örvendetes ünnepi esemény (pl. győzelem, a császár születésnapja, császári utód születése, és jelen esetben a húsvét) kapcsán kerülhetett sor.
A római hódítók más provinciákban is megadták a helyi lakosoknak azt a jogot, hogy kegyelmet kérjenek egy vádlott vagy elítélt személy számára a helytartótól. Egy i. sz. 85-ből származó egyiptomi papiruszon Septimius Vegetus praefectus így szólt egy Phibion nevű vádlotthoz: „Megérdemelnéd, hogy megostoroztassalak ,.. mégis úgy döntöttem, hogy ajándékul adlak a népnek”.

Pilatus végül engedett a politikai zsarolásnak. Mikor a „zsidók" (vsz. a Szanhedrin és az általa felhecceit tömeg) azt kiáltották neki: „Ha ezt elengeded, nem a vagy a császár barátja” nem egyszerűen egy kitüntető cím elvitatása volt részükről, hanem nagyon is konkrét fenyegetés, amelynek közvetlen következménye a feljelentés, büntetőper, majd száműzetés vagy akár kivégzés is lehetett.
A renuntiatio amicitiae Augustus kora óta bevett jogi gyakorlatnak számított: altitól a princeps megvonta barátságát, az bizton komoly ítéletre számíthatott a bíróság részéről. Seianus alatt a renuntiatio amicitiaevel kezdődő perek egybemosódtak a crimen maiestatis populi Romani minutae [a római nép felségének kisebbítésében elkövetett bűn] vádban indított perekkel. Fontos figyelembe vennünk, hogy ilyen pereket már bizonyos dehonesztáló megjegyzések, vagy gúnyversek miatt is lehetett indítani.
A keresztre feszítés idején (i. sz. 29-32 között, vagyis a Seianus bukása előtti, alatti, vagy a rá következő esztendőben) Rómában rendkívül kényes politikai helyzet alakult ki. Seianus barátait (Q. Servaeust, Minucius Thermust, M. Terentiust, L. Caesianust és másokat) sorban letartóztatták és elítélték, így Pilátust egy róla szóló kedvezőtlen híradás igencsak kényes helyzetbe hozhatta volna az udvar előtt, és minden bizonnyal azonnali visszahívását eredményezte volna.

Így hát kimondatott az ítélet: Ibis in crucem! „A keresztre mégy!" Pilatus megmossa kezét, ezzel adva tudtára a véneknek, hogy nem vállalja a felelősséget Jézus haláláért (Mt 27:24). Ebben a jelképes cselekedetben az a meglepő, hogy kifejezetten a zsidó vallás szertartását követi, tudomásunk szerint a római szokásjogban ez az aktus ismeretlen.
A Pilatus által jóváhagyott és Jézus keresztfájára szögezett titulus nem annyira a Názáreti személye, mint inkább a zsidó messianizmus és a vének igazságtalan határozata iránti megvetését tükrözte. „A kereszten lévő felirat támadja a zsidóknak messianisztikus királyukba vetett hitét, aki azért jön, hogy megszabadítsa Izraelt Róma igájától" írja DÁVID FLUSSER. Erre utal az a konok makacsság is, amellyel visszautasította a zsidók kérését a tábla szövegének korrigálására: „Pilatus feliratot is készíttetett, és rátétette a keresztre. Ez volt ráírva: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA, A zsidók közül sokan olvasták ezt a feliratot, amely héberül, latinul és görögül volt írva, ugyanis közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. A zsidók főpapjai akkor szóltak Pilátusnak: »Ne azt írd: A zsidók királya! hanem ahogyan ő mondta: A zsidók királya vagyok.« Pilátus így válaszolt: »Amit megírtam, megírtam.«” (Jn 19:19-22)

Jézus Krisztus kereszthalála kezdettől fogva összekapcsolódott Pilatus nevével. Először Péter idézte fel a Messiás szenvedéseinek eseményeit ötven nappal Pészah után, a Sátrak ünnepére Jeruzsálemben összegyűlt zsidók előtt: „Abrahám, Izsák és Jákob Istene, a mi atyáink Istene megdicsőítette Fiát, Jézust, akit ti kiszolgáltattatok, és megtagadtatok Pilatus színe előtt, pedig az úgy döntött, hogy elbocsátja őt” (Csel 3:13).
Nem sokkal később, Péter letartóztatása után a tanítványok értelmezésében a 2. zsoltár szavai is aktuális értelmet nyertek: „»Felkeltek a föld királyai, és a fejedelmek megegyeztek az Úr ellen és az ő Felkentje ellen.« Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett Heródes és Pontius Pilatus ebben a városban a pogányokkal és Izráel népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék” (Csel 4:26-28).
Pál apostol a piszidiai Antiokhia zsinagógájában tíz-tizenöt évvel később így idézte fel a történteket: „De Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték fel őt, és a próféták szavait, amelyeket minden szombaton felolvasnak, betöltötték azáltal, hogy elítélték őt. Bár semmiféle halálos büntetésre méltó okot nem találtak benne, mégis azt követelték Pilátustól, hogy ölesse meg. Amikor véghezvitték mindazt, ami meg van írva róla, levették a fáról, és sírba tették” (Csel 13:27-29).

De nemcsak a keresztény források, hanem a külső tanúbizonyságok is összekapcsolják Pilatus helytartói ténykedését Jézus kivégzésével. Időrendben haladva kezdjük először a 93 körül keletkezett testimonium Flavianummal, amelynek néhány sora az ókor egyik legtöbbet kommentált szövege.

„Ebben az időben élt Jézus, ez a bölcs ember, ha ugyan szabad őt embernek neveznünk. Ugyanis csodákat művelt és tanította az embereket, akiit szívesen hallgatják az igazságot, és sok zsidót és görögöt megnyert. O volt a Krisztus. És ámbár főembereink följelentésére Pilatus keresztre feszíttette, most is hívek maradtak hozzá azok, akiit addig szerették. Mert harmadnap feltámadt és megjelent közöttük, mint ahogy Istentől küldött próféták ezt és sok más csodálatos dolgot előre megjövendöltek felőle. S még ma is megvan a keresztények felekezete, amely róla vette a nevét."

Ismeretes, hogy a fentiekben olvasható szöveg csak a 4. században bukkan fel Euszebiosz Egyháztörténetében, mint az evangéliumok történeti valóságának egyik külső bizonyítéka. A tanúság hitelességét azonban már aló. századtól kezdve többen kétségbe vonták. Az idézet hitelességével kapcsolatban három megoldás létezhet: annak szövege elejétől végéig hamisítvány, kései keresztény betoldás; Flavius eredeti megfogalmazásában is volt egy Jézusról szóló rész, de nem szerepelt benne a keresztény hitvallás; a ma olvasható szöveg teljes egészében hiteles.
A több évszázados vitát ma már csaknem teljes bizonyossággal el lehet dönteni a középső változat javára. Josephus művének 9. és 10. században készült szír és arab fordításában ugyanis a „ha egyáltalán lehet Őt embernek nevezni”, illetve az „Ő volt a Messiás” kitételek nem szerepeltek. Ezek a keleti művek feltehetően Flavius eredeti, betoldások nélküli kéziratát használták.

A másik ismert testimonium szerzője a zsidókkal nem különösebben szimpatizáló Tacitus. Amikor a 64-ben Rómában kitört tűzvészért Nero a keresztényeket tette felelőssé, az események leírásakor Tacitus röviden kitér „halálosan veszélyes babonaság" (exitiabilis superstitio) keletkezésére:

„Nero másokat tett meg bűnösnek és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt (Tiberio imperitante) Pontius Pilatus procurator kivégeztette (per procuratorem ... supplicio affectus erat), de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Iudaeában, e métely szülőhazájában, hanem a Városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hívekre talál."

Pilatus procuratorként történő megnevezése sok fejtörést okozott már a caesareai felirat előkerülése óta, amelyen a praefectus cím szerepelt. Ez azért lényeges kérdés, mivel a procurator alacsonyabb rangú gazdasági ügyintéző; a praefectus ellenben szélesebb jogkörrel felruházott, elsősorban katonai feladatokkal megbízott hivatalnok.
Jézus beszélgetése Pilátussal (Jn 19:10) világosan mutatja, hogy a hely-tartónak a törvény értelmében volt joga Jézust kivégeztetni vagy fel-menteni. Ezzel kapcsolatban Tacitus egy mondatát szokták idézni, amely a Claudius előtti praefectusi törvénykezésről így szól: „Az isteni Augustus annak idején úgy rendelkezett, hogy az Egyiptomban helytartóskodó lovagrendűek bíráskodhassanak, s döntéseiket úgy tekintsék, mintha római tisztviselők hozták volna; később más tartományokban és a fővárosban is sok olyan ügyet bíztak rájuk, amelyekben egykor a praetorok szoktak eljárni." (Kiemelés tőlem G. T) A praefectusok ezek szerint teljes körű bíráskodási joggal rendelkeztek az Augustus és Claudius közötti időben (i. e. 27 i. sz. 41), s nemcsak Egyiptomban, hanem más, általuk igazgatott tartományokban is.

Végül a teljesség kedvéért meg kell említenünk a korai zsidó iratok tanúságait is. A Babilóniai Talmudban Jézus pere mint a zsidó jog egyik precedense szerepel, de Pilatus neve sehol sem fordul elő benne, mint ahogy az i. sz. 70 előtti római korról általában igen keveset mond. Az alábbi baraita viszonylag korai tannaitikus időből (i. sz. 1. század vége, 2. század eleje) származik és a Szanhedrin traktátusban található (43a). A Misna megkövezéssel kapcsolatos törvényéhez fűzték kommentárul.

„Az a hagyomány: Pészah estéjén függesztették fel Jézust, a názáretit. Egy kikiáltó negyven napon át ment előtte [és hirdette]: »Ő azért megy ki, hogy megkövezzék, mivel varázsolt, megtévesztett és Izraelt elszakadásra vezette. Mindaz, alti valami mentséget tud a védelmére, jöjjön és mondja el az érdekében!" de semmit nem találtak a mentségére, úgyhogy felfüggesztették Pészah estéjén. Rabbi Ulla [280 körül] ellenvetést tett: »Azt hiszed, azok közé tartozott, akik számára mentséget keresnek? Hiszen ő egy megtévesztő volt és (róla) mondta a Könyörületes: Ne nézz rá szánalommal és ne kíméld őt! [5Móz 13:9) De Jézusra más vonatkozik, [mert] közel állt a királysághoz [ti. a római kormányzathoz].«"

A közel fél évezreddel Jézus kereszthalála után keletkezett szövegben figyelemre méltó a halál dátumára való pontos utalás (egyesek szerint János evangéliumának közvetlen hatásával van dolgunk), valamint az, hogy a nyilvánvalóan didaktikus célt szolgáló elemek leválasztása után a názáreti Jézus halálát nem a rómaiaknak, hanem a zsidóknak tulajdonítja. Rabbi Ulla azt is tudni vélte róla, hogy „közel állt a [római] királysághoz", ami talán annak visszhangja lehet, hogy Pilatus mindenáron szabadon akarta őt bocsátani.


Forrás: Grüll Tibor Pontius Pilatus egy karrier története Szent Pál Akadémia Budapest, 2002