A tanulmányai - vagy azok hiánya - megint csak téma, amiről semmit vagy mindent tudunk. Vagy bárdolatlan katona volt, - vagy éles elméjű, szkeptikus filozófus, vagy bármelyik változat e két véglet között. Van egy mondata, ami minden másnál jobb szolgálatot tett a beskatulyázásának: a kérdés, amely túl furcsa ahhoz, hogy kitaláció legyen. János evangéliumában ezt kérdi Jézustól: „Mi az igazság?" Es attól is nő a szemünkben, amit ez után tesz: sarkon fordul, és - ahogy Francis Bacon mondta - nem várja meg a választ.

Bacon azt hitte róla, hogy gúnyolódik. Elképzelhető. Még odavetett megjegyzésként, minden mélyebb jelentésétől megfosztva is számos módon értelmezték a mondást. Valószínű, hogy Pilátus úgy látta, Jézus elbizonytalanodott, és egyszerűen csak visszadobta neki a labdát, a magabiztos emberek szokása szerint. Lehet, hogy soha az életben nem vesztegette azzal az idejét, hogy az igazságról gondolkodjon; lehet, hogy naponta ezen törte a fejét. Bár mintha ez utóbbi feltételezés, miszerint gondolkodó lett volna, illene a legkevésbé az ókori beszámolók Pilátusához. Josephus Flavius, Philón és az evangéliumok megegyeznek abban, hogy itt a tettek emberéről van szó, aki inkább cselekszik, mintsem reflektál.

A IV. századi Pilátus aktái szerzője tett róla, hogy Pilátusból megfontoltabb és intelligensebb figurát faragjon. Az Aktákról úgy tartották, hogy Pilátus zsidó „barátjának", Nikodémusnak a feljegyzéseit tartalmazza a passió eseményeiről, neki pedig érdekében állt jó színben feltüntetni a helytartót. Olyan ember rajzolódik itt ki, akit - nagyrészt a kora keresztény előítéletek miatt - előre megfontolt szándékkal szoktak ellentétbe állítani a zsidók állítólagos fanatizmusával. Ő az, aki átveszi a papok héberül írt feljegyzéseit, amelyek a feltámadás perdöntő bizonyítékául szolgáltak, és római alapossággal meg is őrzi ezeket, hogy a későbbi korok keresztényei majd felhasználhassák. Bár szinte semmit nem tud a zsidó kultúráról, éles intellektuális kíváncsiság hajtja. Lehet, hogy időnként tanácstalan, de semmi nem kerüli el a figyelmét.
Az Aktákban az történik, hogy Jézus perének kezdete előtt hírnök érkezik, és elújságolja Pilátusnak meg a főpapoknak, hogy látta Jézust bejönni Jeruzsálembe, és hallotta a tömeg kiáltozását: „Ments meg bennünket, te magasságos! Áldott legyen, aki az Úr nevében jön!" A papok vitába szállnak a hírnökkel, görög létére biztosan félreértette a héberül elhangzott szavakat. A hírnök megbántottan visszavág: „De hiszen megkértem egy zsidót, hogy magyarázza meg nekem!" Ekkor Pilátus is közbeszól:

- Mit kiáltottak héberül? - intéz kérdést a szobában levő zsidókhoz. - Hosanna membrome baruchamma adonai.
- És mit jelent a Hosanna meg a többi?
- Azt jelenti: ments meg bennünket, magasságbéli.
- Ha tehát ti magatok kijelentitek, hogy a gyerekeitek ezt kiáltották, miben vétkes az én hírnököm?

A főpapok erre nem tudnak mit felelni. És ez nem az utolsó Pilátus elmés közbeszólásai közül. Jézus perének kellős közepén hirtelen a zsidók szemére veti, hogy „folyton lázadoznak" jótevőik ellen, majd így folytatja:

Tudomásom szerint a ti Istenetek kihozott benneteket Egyiptomból, a szolgaságnak földjéről, és épségben átvezetett benneteket a tengeren, míg szárazföldet nem értetek, aztán a pusztában mannával táplált benneteket, és fürjeket adott nektek, vizet fakasztott a sziklából, és törvényt adott nektek. Ti pedig mindvégig magatokra vontátok az Istenetek haragját, és aranyborjút öntöttetek, felbőszítettétek az Isteneteket, és ő el akart benneteket pusztítani; de Mózes közbenjárt értetek, és megmenekültetek.

A zsidó történelemnek ez a lélegzetelállító összefoglalása annál is inkább lenyűgöző, mert Pilátus nem ismeri sem a Bibliát, sem a szent írásokat. Csak egy nap múlva látja először a Bibliát, mégpedig magában a Templomban, amikor a főpapok, a grammatici, az írnokok és a törvénymagyarázók elé tesznek egyet. Dús aranyberakásoktól, csillogó drágakövektől nehéz a könyv, négyen is botladoznak alatta, miközben cipelik. Pilátusra mély benyomást tesz, és megparancsolja a főpapoknak, hogy tanulmányozzák, majd mondják meg neki, mikor kell Isten Fiának eljönnie. A főpapok számokban válaszolnak:

• a frigyláda hossza: 21/2 könyök
plusz a szélessége: 11/2 könyök
plusz a magassága: 11/2 könyök
az annyi mint: 51/2 könyök.

Tehát Jézus Krisztus eljövetele 5500 esztendő múlva várható.

Vagy...

• az égbolt és a föld és az első ember megteremtésétől az özönvízig: 2212 esztendő
• az özönvíztől Bábel tornyáig: 531 esztendő
• Bábel tornyától Ábrahámig: 606 esztendő
• Ábrahámtól Izráel gyermekeinek Egyiptomból való kijöveteléig: 470 esztendő
• az egyiptomi szabadulástól a Templomig: 511 esztendő
• a Templom építésétől a Templom pusztulásáig: 464 esztendő
• a Templom leégésétől Krisztus eljöveteléig: 636 esztendő, az annyi mint: 5500 esztendő (sic)

Pilátus csak úgy issza e szavakat, és jegyzetel. Képzeljük el, amint a számítások fölé hajol; türelmetlenségében ő maga is elvégzi az összeadást meg a kivonást. Am ez a kép kevésbé hatásos, mint az, amelyiken - akárcsak az inka Atahuallpa - szembesül a Könyvvel. Részint tart tőle, részint megveti; nem ő maga fogja elolvasni, nem fogja kinyitni, de még csak meg sem érinti, hiszen fénylik, mint egy hüllő. Mégis arra vár, hogy ennél a fénynél megvilágosodjon.
A középkori darabokban Pilátusnak ritkán kell találkoznia a zsidó tanításokkal. Ha mégis, akkor kiderül, hogy a zsidó történelem és vallás semmit nem jelentenek a számára; amit ő hozott magával, az ennél magasabb rendű. A yorki dráma Pilátusa azzal dicsekszik, hogy hírnevet szerzett magának a filozófusok között, a Pilátust pedig még mindig egy törvénytudó oktatja, egy koszlott alak, aki arról panaszkodik, hogy a jóról meg a rosszról szóló tanításai süket fülekre találnak. Azonban Pilátus, még akkor is, ha pojáca, általában sokkal okosabb és ravaszabb bárkinél a színpadon. Sosem ér rá, és nem szívleli az ostobákat.
Gréban misztériumjátékában Pilátus már-már durván utasítja Kaifást, hogy térjen végre a lényegre, miközben az részletező alapossággal sorolja a Jézus elleni vádakat. Amikor a főpap ismét elkalandozik, Pilátus ráreccsen: „Maradjunk a tárgynál, uram!"

Ám Pilátus szellemi fejlődéséről, kedvenc olvasmányairól és gondolkodásmódjáról a legmerészebb, a legvadabb képet Jézus XIX. századi életrajzírói festették. Érdekes módon, akár angolok voltak, akár nem, gyakran ruházták fel angolos tulajdonságokkal, mintha csak a korabeli birodalmi nagyhatalom előtt akartak volna fejet hajtani. Így például az olasz Giovanni Papini magabiztosan kijelentette, hogy a Viktória korabeli Londonba átültetett Pilátus John Stuart Millt és Swinburne-t olvasott volna („Te sápadt galileai, győztél, Szürke lett a világ a te lélegzeted leheletétől"); hogy kedvét lelte volna Byron romantikus lendületében és Tennyson érzelmes kádenciáiban; és hogy járatta volna a Timest.
A francia Ernest Renan biztosan tudta, hogy Pilátus tory lett volna. Papini szerint a liberálisokra szavazott volna (innen Mill); és mindketten meg voltak győződve arról, hogy - a brit gyarmatosító modell alapján - nyomasztó felsőbbrendűségi komplexusról van szó. Es ide még rendszertelen és csapongó olvasmányok is társultak. Ebből aztán az következett, hogy Pilátusból „egy szkeptikus lett a pyrronizmustól megrontott római dekadenciában, Epikurus hű tanítványa, a hellenizmus enciklopédistája, aki egyáltalán nem hitt hazája isteneiben" - ami különös következtetés annak fényében, hogy a két szerzőnél Pilátus már-már úgy jelenik meg, mint aki akár az anglikán egyház oszlopos tagja is lehetne.

Provokatív és fantasztikus gesztusnak tűnt cilinderbe és asztrahánbundába öltöztetni Pilátust, olyannak, mint akit élénken foglalkoztat az írkérdés - és mindezt csak azért, hogy a viktoriánus írók közelebb érezzék magukat Krisztushoz. Bár ez nem sokat oszlatott el a sötétségből. Vajon mennyire lehetett okos ez az ember? Mennyire előrelátó, mennyire felkészült ahhoz, hogy megfeleljen az előtte álló szellemi kihívásnak?
Pilátus Rómájában az equites - gyakran újpénzű újgazdagok - sűrűn tűntek föl idegen tollakkal ékeskedőként a tudás területén is: a saját verseiknek kérkedően felolvasóesteket rendeztek, zsebben hordható „puskákat” vásároltak filozófiai idézetekkel, titkos önművelő szeánszaiknak örvendeztek. A valóban művelt vagy bölcs lovag feltűnést keltett. Sokkal tipikusabbnak számított az olyan, mint akivel Tacitus találkozott a lóversenyen, és aki - miután számos magasröptű témát érintettek - hirtelen rákérdezett: „Ki is vagy te, Tacitus vagy Plinius?"

Térjünk vissza Pilátus híres kérdéséhez, amelyet János állítása szerint nekiszegezett Jézusnak, ugyanúgy hirtelen-váratlanul, ahogy a lovag Tacitusnak. „Ti estin aletheia?" - János szerint ezt mondta, és ha valóban ez hangzott el, akkor feltehetőleg a görögöt használta, a keleti birodalom lingua francáját. Még egy bárdolatlan katona is konyított hozzá, a helytartó munkájához pedig elengedhetetlen volt, hacsak nem akarta kiszolgáltatni magát a tolmácsok kényének, kedvének. Seneca mintha a közvélekedésnek adna hangot, amikor a görögöt kissé tétovának és erőtlennek tartja a latin erélyével szemben.
Illik a többi görögös puhánysághoz, mint amilyen a papucs volt (a praktikus római cipő helyett) - Tiberius is ilyenben csoszogott a rodoszi száműzetésben. Cicero el-elhullatott görög szavakat a leveleiben, hogy olyan kifinomult, sznob fogalmakat fejezzen ki, amelyekre az angol nyelvűek a franciát használják: bon mots, double entendre, banal. Számára is ez jelentette az irodalmi nyelvet, bár Az istenek természetéről című munkájában megjegyzi, hogy „stílus dolgában akkora haladást értünk el, hogy a görögök még a szókincs gazdagságában sem kerekednek fölénk."

Lehet, hogy Pilátus is hasonlóképpen gondolkodott. Könnyűszerrel elképzelhető, hogy rossz kiejtéssel kínlódott a göröggel, mint ahogy az angol anyanyelvű diplomaták a mai napig kínlódnak a franciával, visszaesve a hanglejtésbe, amely beivódott itatós mappákba és a rendhagyó igék könnyfoltos táblázatába. Pilátus görög tudásának minősége - amely lehetett jó, lehetett csapnivaló - sajátos élt ad a párbeszédnek, amelyet állítólag Jézussal meg a zsidókkal folytatott a tárgyalás során. Talán nem a bírói megátalkodottság ismételtette vele meg újra és újra ugyanazt a kérdést, csupán ennyire telt görög közhelygyűjteményéből; talán nem azért lett zavarodott Jézus válaszaitól, mert nem tudott értelmük mélyére hatolni: egyszerűen nem értette a szavakat.
Ez a mindenesetre súlyos teológiai „eszmecsere" úgy is olvasható, mint egy csupán félig-meddig ismert nyelven lefolytatott párbeszéd: hiányzó jelentések, nem pontosan egymáshoz kapcsolódó kérdések és feleletek sorakoznak, mint amikor két gyengén látó felfedező kezét előrenyújtva próbálja kitapogatni a másik alakját.

Némi görög már elegendő lehetett ahhoz, hogy hasson rá Homérosz, Platón, Arisztotelész és a görög színjátszás, mint ahogy a latin műveltsége képessé tehette Vergilius, Ovidius, Cicero, Propertius, Horatius, Lucretius befogadására. Vajon olvasta-e őket? Foglalkozott-e velük egyáltalán? Tudott-e részleteket az Aeneisből, mint Plinius vagy görög mondásokat, mint Augustus? Tudott-e vitatkozni az Odüsszeia legszebb részeinek irodalmi értékéről, mint Tiberius? Vagy létezett a görög és római kalandtörténeteknek valami korabeli egyvelege - vízbe csapódó evezők, bor-sötét tenger, a kardjába dőlő Scipio, az árbochoz kötözött Odüsszeusz, Róma alapítójának és üdvözítőjének, a jámbor Aeneasnak szívszaggató bemutatása? Meglehet, hogy igen, akárcsak azok a közkeletű maximák és szójátékok, amelyeket magukkal hordtak. Az alábbiak Cato összegyűjtött bölcsességeiből származnak, a korszak népszerű könyvecskéjéből:

Amire nincs szükséged, akkor is drága, ha nem kerül sokba.
Ismerd meg önmagad.
Az idővel bánj takarékosan.
Csak a bolond botlik meg ugyanabban a kőben kétszer.
Ha megfeledkezel a bajról, már orvosoltad is.
Bátraké a szerencse.
Semmit sem túlságosan.
Bánj úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak.
Ne kérj olyasmit, amiről később azt kívánnád, bárcsak sose kaptad volna meg.

Lehet, hogy ezeknek a nyers praktikuma színezte Pilátus kérdését is. A „Mi az igazság?" nem valamiféle misztikus megjegyzés volt. Ha többnek szánta reflexszerű visszavágásnál, akkor csakis tisztán filozófiai jellegű lehetett. Egy római gyakorolhatta a vallását és folytathatott filozófiai vizsgálódásokat úgy, hogy a kettő egyáltalán nem ütközött, hiszen a vallása, a mag rituáléival, pragmatizmusával és babonáival teljesen külön rekeszbe tartozott. Nem a magasabb rendű gondolkodással fonódott össze, hanem a politikával; nem a fennkölt absztrakciókkal, hanem a gyakorlati lojalitással, sőt: élettel és halállal.

A maiak úgy tekintenek erre a vallásra - az előjelek rögeszmés keresésére, a pompázatos állami áldozatbemutatásokra, a vallási szertartások tizenöt tagú testületének és az áldozati lakomák héttagú testületének száraz döntéseire - mint ami lényegét tekintve kiürült. Ám az, hogy Augustus reformjai után a vallás a császár kultusza köré szerveződött, valamint a Római Birodalom és a Pax Romana könyörtelen terjeszkedése azt eredményezhette, hogy Pilátus idejére ez a hit relevánsabb, sőt: hatásosabbá vált. Az isteni Augustus lett a világ üdvözítője, és amit Róma tett, azt az istenek helyeslésével tette.

Fiatalemberként Pilátus akár még láthatta is a kultusz meghatározó jelenetét: a pillanatot, amikor Kr. u. 12-ben Tiberius visszatért a germán hadjáratokból és a harckocsiból kiszállva egyenesen Augustus lába elé térdelt. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a helytartó fennen hangoztatta a vallásosságát. Az ő istene a császár volt; nemcsak körülvette magát szentséges császári tárgyakkal - katonai zászlókkal, fogadalmi pajzsokkal, vallásos jelvényekkel -, de megpróbálta terjeszteni is a feldühödött zsidók közt, mint valami evangélista.
Hogy visszatérjünk a viktoriánus metaforához, időnként olyan színben tűnik fel, mint azok a brit kormányzók Indiában, akik részben az otthon iránti nosztalgiából, részben a bennszülötteket civilizáló vágyból, részben a fennálló rend iránti buzgalomból anglikán katedrálisokat emeltek, hogy aztán ott tetszelegve úrvacsorát vegyenek.

Vajon Pilátus tényleg hitt a római vallásban és hitt a császár kultuszában, amely tetőtől talpig átjárta ezt a vallást? Nehéz megmondani. A nyilvános hódolat gyakran magánjellegű kételyeket leplezett. Számos modern kori író véleménye az, hogy Pilátus valójában semmiben nem hitt, „sem istenekben, sem emberekben, sem Poncius Pilátusban", ahogy Nikos Kazantzakis fogalmazott. Nehéz ellenállni annak, hogy közömbösnek, sőt: nihilistának ábrázoljuk, ha másért nem, hát a Krisztussal való szellemi összecsapás öröméért. Ám ókori források, az írottak is, a régészetiek is, más képet tárnak elénk.
A filozófiáját, már ha egyáltalán belekontárkodott ilyesmibe, még nehezebb megragadni. Ha szkeptikus volt vagy pürronista, aligha vette volna a fáradságot, hogy még azon felül is tanuljon, ami gyerekkorában ráragadt - nem lett volna éhelme. Pürrhó azt tanította, hogy a bármiről való bizonyosság elérhetetlen. Bármely állításnak az ellenkezője is ugyanannyi okkal állítható; egyik kijelentés sem érvényesebb a másiknál.

A bölcs ahelyett, hogy kinyilatkoztatná: „ez így van", csupán ennyit mond: „ez ilyennek tűnik". Az akadémia tanítványai később követték ezeket az elveket, ám - mondja Cicero...

...mi nem valljuk azt a nézetet, mely szerint lelkünk bizonytalanul tétováz s nincsenek elvei, mik után indulhatna. Hiszen micsoda gondolkodásmód, vagy inkább micsoda élet lenne az, ha nemcsak a kutatásra, hanem az életre szolgáló okszerűséget is elvetnők? Mi csak abban különbözünk más bölcselőktől, hogy míg ők némely dolgokat bizonyosoknak, másokat bizonytalanoknak mondanak, addig mi némelyeket valószínűeknek, másokat valószínűtleneknek mondunk.
Mi gátolhatna tehát abban, hogy kövessem, amit valószínűnek látok, elvessem a vele ellentétest, s kerülve az állításban való elbizakodottságot, ment legyek a meggondolatlanságtól, mely a bölcsességgel homlokegyenest ellenkezik? Azonban a mi iskolánk mindent kétségbe von, mert ez a valószínűség éppen akkor tűnhetik ki, ha a két fél okai egymással tusakodnak. (Ford. Csengeri János)

Így egy bölcselő Pilátus kérdezte volna, hogy mi az igazság, az nem lett volna csúfondáros, sem életunt. Egyszerűen csak rávilágított volna arra, hogy mennyire vakmerően biztos a dolgában. Akárcsak Polonius, ő is elfogadott bármit, ami valószínűnek tűnik, hát még akkor, ha azt a rangban fölötte sugallják.

HAMLET: Látja-e azt a felhőt? Majdnem olyan, mint egy teve.
POLONIUS: Isten engem, valóságos teve alakú.
HAMLET: Nekem úgy tetszik, menyéthez hasonlít.
POLONIUS: A háta olyan, mint a menyétnek.
HAMLET: Vagy inkább cethalforma?
POLONIUS: Nagyon hasonló a cethalhoz.

(Ford. Arany János))

Más tanok is ott pislákolhattak Pilátus elméjében. Talán megtanulta Epikurosztól hogy nincsenek elsőrendű kötelezettségei sem az istenekkel, sem az állammal miben, hogy senki nem követelhet tőle semmit, hogy a béke a külső hatásoktól való elzárkózásban rejlik, meg saját érzékeinek feltárulkozó igazságában - ezt a gondolatmenetet azonban aligha követhette egy római helytartó.
A sztoikusoktól megtanulhatta a bölcs ember csendes erényeit, aki annyira csak az önmagában meglévő istenségre figyel, hogy nem érdekli a fájdalom, a pénz, az előremenetel. Nem úgy tűnik, mintha Pilátus ezt az utat követte volna, vagy ha igen, kevéssé sikeresen. Vannak köztisztviselők, akik sosem olvasnak filozófusokat.

Ráadásul, még ha ismernénk is a szellemi irányultságát, azt továbbra sem, hogy milyen ismeretanyagot halmozott fel olvasás közben. Julius Caesar a játékok közben olvasott, ami rossz modorra vallott; Cicero piknikezés közben, a fűre terített takarón heverve; Plinius pedig, sok más kortársához hasonlóan, felolvastatott az étkezések alatt és után, sőt még vadkanvadászatra is magával vitte a jegyzetfüzetét, „hogy akkor is hozhassak valamit haza, ha semmit nem ejtek el."
A helytartók és a proconsulok körében azért feltételezték az írástudás meg a műveltség meglétét. Lucilius, akihez Seneca a Leveleket írta, verseket költött és a filozófiai irányultság legmagasabb pontjairól szemlélődött, bár nem minden aggályoskodás nélkül. A helytartó munkája nem volt annyira megterhelő, hogy távol tartotta volna az olvasástól és az önműveléstől; Cicero azért gratulált egyik barátjának a helytartói kinevezéséhez, mert így most tömérdek szabad idő fölött fog rendelkezni.

Viszont olyan munka volt, amely igencsak megkövetelte az írásbeli önkifejezést. A helytartók sűrűn küldtek leveleket, a honvágy miatt oly hosszúakat, hogy az olvasó bal keze megtelt a legöngyölített tekerccsel; tömegek köszöntötték a postahajó fehéren lobogó csúcsvitorláit, amikor bezsúfolódott velük a kikötőbe. Pilátus poggyászában szintén ott lehettek intellektuális életének kellékei: üres tekercsek, papírkötegek, viaszolt jegyzetfüzetek, amelyeket a tógájának a hajtókájában tartott, tintahalból tinta, fémtollak. Lehet, hogy valahol a fehér tógák, köpenyek és lábbelik, a házi istenek és a csecsebecsék között ott lapultak a kedvenc könyvek is.
A legértékesebbeket általában cédrusfaolajjal átitatott négyszögű dobozokban tartották. Talán újak voltak, talán külön az útra szerezte be ezeket, ahogy Catullus írja a saját könyveiről, új, elefántcsont papírra vetették a betűket fekete tintával, a sorokat ónnal húzták egyenesre, táblája és borítója vörös, a széleit habkővel csiszolták simára. Vagy talán a használatban megviselt tekercsek voltak, az állandó ki- és felgöngyölítéstől repedezettek, széljegyzetekkel ellátva, kirojtosodott zsineggel átkötve. A tartalmuk pedig bármi, amit kedvünk szerint elképzelünk.

Rómából Caesareába, Pilátus székhelyére az út legalább húsz napig tartott. Szokás szerint az új helytartó a Bosszúálló Mars templomából kelt útra. Az óriási ú7 templomot Augustus építtette, ahonnan az „istentelen ellenséggel" szemben az összes hadjárat indult, akár keletnek, akár nyugatnak. A falakon és az ajtókon legyőzött idegenek furcsa fegyverei, csupa bőr, toll, vashegy; fölöttük pedig Romulus, Aeneas meg a többi hős árasztotta szelíd áldását útravalóul az új hősnek.
Rómától a partig a helytartó és kísérete díszmenetben szokott végigvonulni, közben integetett az összegyűlt tömegnek. Brindisiben szállt tengerre. Nem tudjuk pontosan, hogy Pilátus az évnek melyik szakában indult útnak, ám az idősebb Plinius feljegyezte, hogy a tenger akkor volt járható, amikor a nyugati szelek meglágyították a zimankós égboltot, a nap pedig a Vízöntő huszonötödik fokába lépett. Ez február közepét jelenti, ez után támad fel a szél, ami hazahozza a fecskéket.
Ha az ember elég fontos vagy nagyon hívő volt, áldozatot mutatott be a tenger hullámainak, mielőtt hajóra szállt; az átlagosan vallásos ember adoratis sideribus lépett fedélzetre: lerótta tiszteletét a csillagoknak. Az ajánlott útvonal Alexandria felé haladt, olyan hajókon, amelyek Gaius császár szerint oly sebesen siklottak, mint „kocsihajtó keze alatt a versenylovak".

A nap minden reggel onnan virradt, amerre haladtak. Az árbocok recsegése és az evezősök egyhangú éneke fölött felszakadozott az éjszakai ég, a márványpettyes felhőket fény ragyogta be. Vajon látta-e Pilátus, Homérosszal szólván, a rózsaujjú hajnal istennőjét kikelni Tithonmius kocsijából, látta-e, amint befog létlovas kocsijába és alászáll, hogy jelentse a nap érkezését? Érezte-e, amit a sztoikusok: a benne levő istenség megrezdülését a külső istenséggel összhangban? Vagy pusztán csak azt látta, amit Hamlet - cethalakat és menyéteket a sík és kiismerhetetlen égen?

Amint Júdea sekély partjai feltűntek, egy sor biztosan eszébe jutott, ezt mindegyik filozófiai iskola jól ismerte: „Nunc animis opus, Aenea, nunc pectore &mu!" - „Most van szükség bátorságra, Aeneas, most erős szívre!"