Persze, ez is csak képzelgés. Nem sok egyébre támaszkodhatunk akkor sem, ha az életkoráról, a házasságáról vagy a szellemi képességeiről van szó. A koráról annyi bizonyos, hogy harmincnál nem lehetett fiatalabb, amikor Júdeába ment. A helytartóknak legalább ennyi időseknek kellett lenniük. Az ottani viselkedése azonban - lelkes, szarkasztikus, ideges, esetenként durva - arra vall, hogy nem lehetett sokkal több.
A két ókori zsidó forrás, Philón és Josephus Flavius - akiknek elfogultságával a későbbiekben foglalkozunk - feltűnően hasonló személyiséget örökített meg. Az ő Pilátusuk tudott hatékonyan működni, de éretten nem. Jellemző rá bizonyos fokú makacsság, és hogy él a kiszámított megszégyenítés, a könyörtelen csalás eszközeivel. Ennek a jellemnek az érdességét nem csiszolta még le a tapasztalat.

Az evangéliumok szintén utalnak a hirtelen haragjára. Ennek közvetett oka a rómaiak szokásos arroganciája, amelyhez a tárgyalás során némi kora reggeli zsémbesség is társul. A középkori írók ezt másnaposságnak vélték, így hát a misztériumjátékokban Pilátus általában nagyivó, aki folyton nógatja a körülötte levőket, hogy „üljenek le és öntsenek fel a garatra", és aki a tökrészegek nehéz, mákonyos álmát alussza.
A coventryi dráma elszámolási költségei azt mutatják, hogy a „bor Pilátusnak" tétel tetemes összeg. Bárki is játszotta a helytartót, a jelek szerint a kulisszák mögött is folytatta az ivást, nehogy kiessen a szerepből, miközben Jézus csupán sörre szorítkozott.

Pilátussal általában együtt ivott a felesége is. A hagyomány feltételezi, hogy nős volt, nemcsak a kőszívűen félbeszakított menyegző legendája miatt, hanem mert Máté bevette az evangéliumába az üzenetet, amelyet Jézus pere alatt a felesége eljuttat hozzá, és amelyben kéri, hogy engedje szabadon a foglyot. (A részletet valószínűleg csak kitalálták, de feleséget nehezebb lett volna kitalálni.)
Akárcsak Caesar Calpurniája vagy a babiloni mesék remegő, jövőbe látó asszonyai, Pilátus felesége is a világrend bomlásának előhírnöke: elfonnyadnak a levelek a fán, madarak rikoltoznak, a sápadt hold túlcsordulásig növeli a dagályt. Legelőször az apokrif evangéliumok céloznak rá, hogy személyében Claudia Proculáról, a római császári sarjról lehet szó.
A középkori drámaírók jobban szerették Proclának vagy Perculának nevezni, mintha csak kicsinyítő képzős latin alak lenne a libellushoz (könyvecske) vagy a hortulushoz (kertecske) hasonlóan. A rómaiaknak szokása volt játékosan becézgetni még a legváratlanabb esetekben is: Cicero leveleiben a cohors, de még a mentalevelek is így szerepelnek. Pilátus asszonykája is így vonult be tehát a történelembe.

Alakja együtt nőtt Pilátuséval. Az első keresztények úgy gondolták, hogy lenyűgözte őt a judaizmus, és hogy oly mértékű kíváncsiság ébredt benne Jézus iránt, amely megbolygatta éjszakai nyugodalmát. Órigenész szerint ő volt az első nem zsidó, aki hitt Jézus tanításaiban. A görögök és a koptok szentté avatták azért, mert megpróbálta megmenteni Jézust, és úgy tartották, hogy ott volt az asszonyok között, akik elmentek Jézus sírjához imádkozni.
A XIX. századi romantikusok kifinomult szellemi lénynek látták őt, aki úgy élt a heródesi palotában, mint valami zárdában, de aki azért az ablakból pillantást vethetett a sápadt galileaira; mert hiszen ha sosem látta, hogyan jelenhetett meg álmaiban? Josephus ószláv verziója valamilyen reménytelen betegségéről tud, ami miatt Pilátussal együtt keresi a gyógyító Jézussal való találkozást; a különböző korok írói ideges fejfájást képzeltek el neki, mintegy a hisztéria és az álmatlanság következményeként, a férjének pedig megduzzadt és fájó májat.

Proculát századokon át házon belül tartották, tartózkodási helye az ágyra szorítkozott, ahonnan a Jézus ártatlanságát elé táró szörnyű álomból riadva Minerváért kiált meg a szobalányért, miközben meztelenségét lepedővel próbálja leplezni. A külvilággal csupán összehajtogatott levélkék, táblára firkantott sorok, küldöncök fülébe elsuttogott üzenetek révén érintkezett. Ő maga ritkán, ha egyáltalán valaha, követte el azt az indiszkréciót, hogy behatoljon egy férfi felségterületére. 1930-ig nem is emancipálódott Procula, amikor is a júdeai szőnyegboltok felderítése közben keresztény gyűléseken vett részt Galileában, és - celluloidon legalábbis - rúzstól fénylő ajakkal barátkozott Jézussal az utcán.
A legtöbbet a középkori drámaírók hozták ki belőle. Pilátust és Proculát klasszikus szerelmeseknek ábrázolták, egymást nyaló-faló gerlepárnak. Procula meg „legkedvesebbem”-nek hívja Pilátust, aki viszont őt „a legdrágábbnak, akit táplált valaha a föld". Senkire nem hasonlítnak jobban, mint Chaucer meséjéből Chanticleerre és Pertelote-ra, a mámortól megittasult kakasra és tyúkra.
A gyönyörű, aranytollú, szénfekete csőrű Chanticleer skarlátvörös tarajával és azúr sarkantyújával a baromfiudvar ura; az ő szívszerelme a csinos Pertelote. A kakasülőn átölelik egymást, énekelnek, és állandóan kavargó tollpihék közt párosodnak. Náluk Chanticleert gyötrik rossz álmok. Ám a köztük levő vonzalom kémiája - itt Pertelote a határozottabb, ő bátorítja jóképű, de tesze-tosza férjét - pontosan tükröződik a középkori passiókban.

Procula, akárcsak Pertelote, pontosan tisztában volt szexuális csáberejével. A szerepet mindig pazar ruhákban, extravagáns módon adták elő. A coventryi dráma színre állítói annak idején nőktől szokták „kölcsönvenni a cuccot", és feljegyezték, hogy egy alkalommal „Ryngold embere, Thomas" felháborító érdektelenséggel játszotta a szerepét.
A yorki ciklusban pedig közvetlenül Krisztus tárgyalásának kezdete előtt Júdea vezető párját Pilátus kerevetén találjuk, ölelkezve. Procula (és ilyenkor az ember elképzeli az eltúlzott sóhajt, meg ahogy a haját igazgatja) feltett szándéka, hogy Pilátus önfényezéséhez még hozzátegyen:

- A zsidóknak sosem volt hozzád fogható bírájuk, drágám! Te hős herceg, te kárhozat megsemmisítője... oly nemes vagy, oly előkelő! Mindenkinek te mondod meg, mikor hová menjen.
- Hát persze, hogy én.
- Fogadok, hogy az összes többi procurator tőled tanul. Ha valaki nem engedelmeskedik a parancsaidnak, halállal lakol, ugye? Ha bárkivel is előfordul, hogy ímmel-ámmal végzi a dolgát, megkövezteted, igaz? Hogy csak egy halom rongy maradjon belőle.
- Igyekszem.
- Milyen szerencsés is vagyok én! A drága Procula úrhölgy, Pilátus úr felesége, a páratlan hercegé! Akinek a felesége is páratlan! Okos, szellemes... (Csend.)
- Ugye szerinted is bársonyos a bőröm? Tiszta és üde? Csakúgy, mint minden porcikám. És ez a ruha... észbontó, nem gondolod? Mondd csak, ugye egyetértesz... senki másnak nincs nálam édesebb kedvese?
- Teljes mértékben egyetértek.
- Szeretlek, drágám.
- Én is szeretlek. Az a helyzet, hogy beleőrülök, ha nem csókollak meg azonnal.
- Csókolj hát, drágám. Senki nem akadályozhat meg.
- Hé, ide nézzetek, milyen szerencsés fickó vagyok! Ez a csókos száj az enyém! Kívánatos, csókos ajkak... mind az enyém...
(Hosszú csend, mialatt megcsókolja.)
- Délig ágyban akarok maradni veled, hogy szerelmeskedjünk. - Én is.

Ezt a fülledt kis jelenetet csupán az ajtónál „lármázó zsidók" szakítják félbe. De nem csak a középkori drámaírók gazdagították Pilátus életét nagyfokú erotikus töltettel. Halcsontos keménygallérjaikban az Edward kori szövegmagyarázók szintén előszeretettel képzelték őt el szerelmesnek („már amennyire egy magafajta szeretni tud"), mert ez lágyított valamelyest a figura katonai és jogi szigorán; valamint feltehetően azért is, mert így még inkább bebizonyosodott a helytartó erkölcsi gyengesége.
Akár egy Galsworthy-darab szereplője, Pilátus is őrlődhetett a marconaság férfias követelményei meg az esetlen vágy között, hogy kedvére tegyen a feleségének. Végül a férfiak világa győz, ahogy annak történnie kell, de azért ott a szentimentális habozás pillanata, amikor Jézust - akár egy csinos nyakéket vagy új ruhát - át is nyújthatta volna a nejének.

A női alak eléggé életszerű, Proculának mégis lehetetlen a nyomára bukkanni. A valóságban talán a Proculik nemzetségéből származott, akik tehetős római lovagok voltak, ugyanabból a társadalmi körből, mint Pilátus. Egy „fényesen elegáns" házban laktak a Palatium hegyén (legalábbis a 80-as évek közepén).
Martialis írja le a saját, quirinalisi házától az útvonalat idáig: el kell hagyni a Vesta-templomot, át kell menni a Via Sacrán, keresztül a Forumon, „mígnem éppen előtted balra ott emelkedik egy épület, melynek homlokzata ragyog, egy büszke ház előcsarnoka, amely megtiltja, hogy beléphess." Valószínűleg ezt az utat tette meg Pilátus, amikor látogatóba ment Proculához, dobogó szívvel haladt el az istállóállások, kordék, építkezések, iszapos csatornák mellett. Könnyen meglehet, hogy Procula szőkén szerette hordani a haját, pasztellszín selymeket viselt, babliszttel puhította a bőrét, és saját kezűleg szőtte Pilátus ruháit - de mindezen állítások mélyen a sejtések birodalmába tartoznak.

Procula júdeai jelenlétét - ha egyáltalán ott volt - gyakran tekintették a szerelem jelének. A korai császárság idején a feleségek általában nem kísérték el férjeiket a provinciákra. Biztonsági szempontból rizikófaktornak számítottak. Augustus teljes mértékben keresztülvitette ezt a törvényt; évente egy látogatást engedélyezett, azt is télen, amikor a tengeri átjárók lezárása gyakran lehetetlenné tette az utazást.
Kr. u. 21-ben, nem sokkal azelőtt, hogy Pilátus útra kelt, a szenátusban még mindig próbálkoztak a feleségek otthon tartásával. A javaslat előterjesztője szerint az asszonyok gyámoltalanok, fáradalmak elviselésére képtelenek, fényűzőek, és jelenlétük „a római hadmenetet barbár felvonulás hasonlatosságára formálja".

Az effajta szigor érzékenyen érintette a házasságokat. Aelius Rufus, Cicero barátja egyik levelében beszámol egy hasonló sorsra jutott párról. „Paulla Valeria, Triarius nővére, minden indoklás nélkül elvált férjétől aznap, amikor annak vissza kellett érkeznie a provinciájáról. D. Brutushoz fog nőül menni. Visszaküldte a teljes ruhatárát."

Vannak írók, akik szerint Procula azért tartózkodhatott ott, mert magától Tiberiustól eszközölte ki ezt a különleges kegyet, miután hat éven át kétségbeesett leveleket váltottak egymással a Júdeában levő Pilátussal. Ám egy ilyesfajta kérelem szükségtelen lett volna, hiszen addigra mind a törvény, mind a vele kapcsolatos hozzáállás megváltozott. Ugyanabban a 21-beli vitában egy szenátor is többségi véleménynek adott hangot, amikor feltette a kérdést: a fáradozás után visszatérő helytartót várhatja-e tisztesebb pihenés, mint a hitves mellett? Vajon a kikényszerített cölibátus tényleg ideális megoldás? A feleség hibái gyakran megrontják a férjet, ez igaz, na de ki az erősebb fél ebben az esetben is? „A férfi hibája az, ha a nő túllépi a mértéket."
Ez az érvelés megtette a magáét, bár a hímnemű rómaiak elképzeléseinek tükrében a nők továbbra is zabolázhatatlan lényekként tűntek fel: részint azt várták tőlük, hogy a középkori Proculához hasonlóan a piacokat járják ruhákat és a csecsebecséket vadászva, részint azt, hogy - mint a szeleburdi Procula - prédikátorok után futkossanak feltűrt szoknyával Galilea hegyeiben. Bár Máté evangéliuma céloz rá, hogy Pilátus nemcsak Júdeába vitte magával Proculát, hanem Jeruzsálembe is, valahányszor békefenntartási okok vagy fogadások miatt ott járt, pedig a város szemmel láthatóan nem volt biztonságos.
Lehet, hogy azzal a szenvedélyes szerelemmel szerették egymást, amelyet a római költők megénekeltek, és a sötétben ilyeneket suttogtak: „mea rosa" („rózsám"), „mi anime" („lelkem"), „passerculus” („verebecske"), „melliculum" (mézecske"), „mea vita" („életem"). A hagyomány egymás mellé rendelte őket Pilátus kevéssé kényelmes állomáshelyén, és Jeruzsálemben történt, hogy Procula elkövette azt az indiszkréciót, hogy saját életet és pályát talált ki magának, mint ahogy azt is, hogy bebocsátást nyert a görög és kopt szentek kánonjába.

Így hát Pilátus, a valamikori árny, szenvedélyes és színes egyéniségű feleséget kapott; ennek logikus kiterjesztéseként a középkorban gyermekekkel is megajándékozták. Általában két csemetével ábrázolták a Pilátus-házat, két fiúval vagy egy fiúval meg egy lánnyal, hat és tizenkét év közöttiekkel. A yorki ciklusban a fiúk kis gézengúzok, kölyökkutyaként lábatlankodnak a lovagok körül, akik Jézust a kihallgatásra viszik.

- Hé, Jézus, te elvetemült - kiált rá az egyik -, miért nem borulsz arcra az apámtól való féltedben? Biztos nem is tudod, mennyire bölcs ember. De azt ajánlom, hogy engedelmeskedj neki, te kötekedő.

A coventryi változatban Pilátus fia miniatűr király, palástban, fejfedőben, saját kis jogarral és aranyozott kormánypálcával, de jól nevelt gyerek, alapvetően a szüleire várakozik, akár egy összezavarodott szolga a cifra kíséretben.
A leginkább gyerekszerű gyerekek egy XV. századi francia passiójáték szereplői: egy kisfiú meg egy kislány, akik - mint valami csipogó madárkák - apjuk lelkiismeretét szólaltatják meg, miközben az Jézus ügyével foglalkozik. Először Procula társaságában jelennek meg, aki el akarja hessegetni őket, amíg Pilátussal beszélget. De ők a szoknyáját rángatják követelőzve:

- Mikor nézhetjük már meg a prófétát, akit meg akarnak kínozni? A fiúcska még hozzáteszi:
- Tudjuk ám, hogy hol keressük. Ott van, ahol senki nem szánja, ahol mindenki gyűlöli.
A kislány aztán ijedten felkiált:
- Teremtő Isten, viselj gondot az én apámra!
- Téged pedig, édes lányom, tartson meg kegyében, tisztességben - válaszolja rá boldogan Pilátus.

- Apám, igazán elszomorít, hogy ilyen rosszul bántál ezzel a prófétával. A zsidókon kívül soha senki nem panaszkodott rá. Mindenki azt mondja róla, hogy jó ember. Engedd szabadon. Szánd meg őt.
- Miket beszélsz, szívem? A zsidók az életemet veszik, ha ezt teszem; ki is kaparják a szememet.

Itt lép közbe a kisfiú nyugtalanító, maga fabrikálta dalocskája:

Adja Isten, ki teremtett esőt és szelet,
Hogy neked, atyám, ne legyen szégyened.

Shakespeare bolondjainak visszhangját halljuk itt; ártatlan teremtések, akik a cselekedetek mélyére látnak, és valahogy szabad nekik nyíltan beszélni, nem verik meg őket érte. Pilátus nem érzi meg a fia szavaiban a figyelmeztetést, gyermekded zöngicsélésnek tartja, semmi másnak; átöleli és megkérdi tőle, hogy voltaképpen mit is akar. A fiú nyitva hagyott egy ablakot, hideg széllökés és fekete víztömeg csapódik be a palotába, de Pilátus mindig is elnéző apaként szerepel. A Yorki darab durva fiúcskáit szintén figyelmen kívül hagyják, esetleg az „uram" megszólítással kenyerezik le őket, vagy szólnak nekik, hogy várják csak meg az anyjukat.
A lánykákat szépnek és bájosnak nevezik, bármennyire is nyugtalanító a csivitelésük. A középkori Pilátus, aki több vonatkozásban is gazember, a jóságnak bármely apró jelére - érkezzen az akár a gyerekeitől, akár Jézustól -, ellágyul, és könnyen befolyásolhatóvá válik.

Végül pedig ott van Pilátus kutyája. A Mester és Margaritában Bulgakov Pilátusának kutyáját Bangának hívják, hegyes a füle, szürke a bundája, aranyozott lapokkal kivert nyakörvet visel. Banga az egyetlen lény, akit Pilátus szeret, és a vonzalom kölcsönös. Együtt alszanak el Heródes palotájában az oszlopcsarnokban megvetett fekhelyen, a csillagok alatt, úgy, hogy közben a helytartó átfogja a kutya nyakát; álmában együtt lépkednek egy sugárzó pászma-úton egyenesen a holdhoz.
Pilátus mindenki mással éles és kegyetlen: Banga mellett gyermek. Sainte nincs is róla szóló jellemzés, amely ne tartalmazná az ártatlanság valami syátos, már-már disszonáns elemét. Lehet, hogy ez az ember cselszövő, de lényegében halvány fogalma nincs arról, hogy mit cselekszik.