Hogy nézett ki? Mindig úgy, ahogy elképzelték. A kora keresztény szarkofágokon és metszeteken zömök bíró, vállára vetett köpenyben. Egy XVI. századi ravennai mozaikon már csinos sötét szakállal és melankolikus tekintettel látható. Giotto XIII. századi freskóján frissen borotvált és energikus, fején aranyfüzér. Arca minden esetben kegyes, ruhája hosszú, mint a jogászoké, keskeny kezével tiltakozik. A középkor elejének ikonográfiájában Pilátus mindig egyszerű civil uralkodó, nyoma sincs semmiféle katonai természetű utalásnak. Nem ábrázolják jónak sem, rossznak sem, inkább elgondolkodó és meglepett, összhangban jellemének azzal a verziójával, amely az Újszövetség apokrif változataiban jelent meg. Nem próbálják sejtetni, hogy a törvény erején kívül más eszközökkel is érvényesíteni akarta volna akaratát.
Változás a XIV. század körül történt; a Pilátus irányában megmaradt semlegesség elhalványult, részint dandy, részint a rosszfiú prototípusa lett belőle. Ruhája fokozatosan rövidült (hiszen akkoriban, akárcsak a római korban, a rövid vagy az övvel felkötött ruha tettre kész férfit jelölt), furcsa fejfedőkkel és fegyverekkel látták el. Csupán a szelleme öltözött egyszerűen, amint a svájci Alpokban egy kis tavacska partjain kísért a helyi bírák vörös talárjában. Valahányszor színt társítottak hozzá, a tendencia az előkelőséget jelző arany és a vörös, a vér színe közt ingadozott: így lett belőle a szó szoros értelmében a „történelem skarlát alakja", ahogy Oscar Wilde nevezte.
A középkori kéziratok többsége szakállasnak írja le őt, díszes tunikával, nemesnek járó fejfedővel. A luzerni passiójáték színpadi utasításai kikötik, hogy Pilátusnak „germán nemesnek kell lennie, előkelő öltözékben, hegyes kalpaggal, pogányra valló kabátjának ujja érjen térdig, legyen szablyája és csizmája, kormánypálcája vagy jogara." A Coventryből származó Corpus Christi darab előadásának költségvetése szerint Pilátusnak a következőket kellett beszereznie: köpenyt, kalapot, vászonzekét (egy shilling, tíz penny), kesztyűt (négy penny), aranypaszományt (két penny), valamint egy gombolyag zöld selymet, a köpeny javításához. A középkori színpadi Pilátus agresszív divatmajom, akit mindenki - önmagát is beleértve - a világ legjobb képű fickójának tart. A yorki darabban ki á jelenti, hogy ez csak természetes:

Hiszen én vagyok a körülrajongott, akit kiszolgálnak, akinek a kegyeit lesik;
homlokom barna és széles, a szemem ragyog, mint fénysugár a tükörben,
hajam csillog, akár az aranyhuzal, orcám pirospozsgás és tiszta, mint a kristály.
Üde vagyok, mint rózsabokron a bimbó...

Senki nem merészek ellentmondani neki. „Legkedvesebb urunk, szépséged előtt meghajolunk", szólt a köszöntés nemcsak a szolgáitól, hanem a zsidó főpapoktól is, akik mintha összezsugorodtak volna a jelenlétében - mintha Pilátus kiszívta ohm belőlük az életerőt.

A misztériumjátékokat kivéve, ahol a Pilátust játszó színésznek néha többet esettek, mint Krisztusnak, hiszen a cselekményt neki kellett levezényelnie, a középkorban inkább passzívnak, már-már álmodozónak ábrázolják őt. Ezen alkotások között egy sincs, ami különösségben fölülmúlná Piero della Francesca örökre kőértő Pilátusát. Első ránézésre úgy tűnik, mintha az lenne Pilátus, aki az előtérben egy csapatnyi érdektelen nézelődő közt áll, egy rövidre nyírt hajú, bikaszerű gyilkos betört orral, pompás kék-arany brokátköpenyben. De nem: ő egy távolt szikár figura a terem egyik mélyedésében, ahol márványoszlopok sorakoznak - itt ostorozzák meg Krisztust, mint ahogy feltehetőleg Pilátus is tette a valóságban, mégpedig egy kékre és aranyra festett, magas, kuruliszi székben (a római főhivatalnokok X alakú székében).
Rendkívüli a ruhája is: rövid, rózsaszín felső, buggyos, sötétkék nadrág, karmazsinvörös cipő meg karimás kalap, amelynek rózsaszín csúcsa lecsüng. Enyhén szakállas, haját a kora reneszánsz divatja szerint megnövesztette. Tartása kicsit görnyedt, kezét lazán az ölébe ejti, és minden látható élvezet nélkül figyeli a korbácsolást. Igazság szerint úgy tűnhetne, hogy semmi köze az egészhez, csak hát tény: az ütlegelők keze áttör az ő nyugodt térfelébe is, mintegy bevonva őt parancsainak következményeibe.

Ezek a művészek nem törekedtek arra, hogy hiteles rómaiként ábrázolják Pilátust. A földi hatalom jelképeként sokkal drámaibb hatást váltott ki, ha úgy nézett ki, mint a korabeli nagyurak közül valamelyik. A változás a XVI. században következett be, amikor a festők elkezdtek fantasztikus történelmi rekonstrukciókkal kísérletezni.
A barokk csúcspontján turbánok és selyem köntösök közé helyezték, mint valami arab szőnyegárust, és a szakálla is hosszabbra nőtt. Tintoretto Krisztus Pilátus előtt című festményén ősz szakálla a mellét verdesi, boltozatos homloka akár egy filozófusé. Ha nem lenne ezeken a képeken mindig ott Pilátus univerzális védjegye, a tál víz, akár össze is lehetne téveszteni valamelyik zsidó aggastyánnal. Mint ahogy ez még a katalóguskészítőkkel is előfordult.
Gerrit van Honthorst 1617-ben megfestette Krisztust, amint egy kaftános, fezes kihallgató előtt áll, akinek ujja jelentőségteljesen emelkedik, mintha éppen kihirdetné a legalacsonyabb árat a bazárban. Ezt az embert az ágyából rángatták ki, a szeme csipás, a szakálla kusza, és nagyon gyanús, hogy a köpenye alól egy hálóköntös kandikál ki. Manapság a katalógusokban Krisztus a főpap előtt címmel szerepel, de az előző nemzedékek boldogan elfogadták a Krisztus Pilátus előtt verziót is.

Évtizedek teltek el, és mire az ítélőszéki jelenet ismét kedvelt témává lett a XIX. század közepének hihetetlenül általánossá vált vallásosságának fényénél, Pilátus visszakapta rendes római öltözékét. Egyszerű fehér tógája talán nem alkotott megfelelő kontrasztot Krisztus egyszerű fehér köntösével, ám azért a festők ügyeltek a művészi redőkre, hogy a hiúságát hangsúlyozzák, valamint az enyhén eltúlzott makulátlanságra, hogy hiper-civilizáltságra mutassanak rá. E fehérség mellett az arca beesettnek tűnt, miközben Krisztusé a viszonylag piszkos ruha fölött mennyei fényben tündökölhetett.
A helytartó némi súlyfölösleget is felszedett; ahogy kényeskedőn gesztikulálva szembekerült Krisztussal, vagy a székébe süppedt látszólag a körmeit tanulmányozva, a tóga redői nem tudták teljesen leplezni a középkorú pocakot és a kövérkés combot. A nyaka szintén megvastagodott, mint a gourmandoké, vagy azoké, akik naphosszat vezényszavakat üvöltenek a gyakorlótéren.

Ez a kép tartotta magát egy darabig, míg Hollywood meg nem változtatta. Tragikus és tanácstalan figuraként Pilátus jobban mutatott soványan; a Római Birodalom vaskos földhözragadtságának képviselőjeként fel kellett cicomázni. A Pompeji utolsó napjaiban (1935) Basil Rathbone, akit Sherlock Holmesként jobban ismernek, több mint elfogadhatóan alakította a sovány Pilátust, hosszú, elkeskenyedő ujjakkal és hosszú, elkeskenyedő orral.
A további Pilátusok, fiatalabbak és szemrevalóbbak, erősen a külsőségekre bízták magukat. Tógáik szegélyére aranypaszományt hímeztek, saruikhoz újabb paszományt és ékszereket ragasztottak. A köntösben (1953) Pilátus csuklóját súlyos karperecek húzták le, ujjait pedig annyira ellepték a gyűrűk, hogy a feloldozást jelentő víz alig tudott kicsordulni köztük. Ettől már csak egy apró lépés választotta el a szexuális ambivalenciát és a bájgúnárságot.

A római Pilátus számára csakugyan kirívóan nőiesnek számított volna bármelyik férfi, aki egynél több gyűrűt és tucatnyi karkötőt visel. Ez a tendencia a Monty Python-féle Brian élete (1979) ostoba, selypítő Pilátusában érte el apoteózisát. Martin Scorsese művében, a Krisztus utolsó megkísértésében (1988) a helytartót az ösztövér és hátborzongatóan hermafrodita David Bowie játszotta.
Az egyetlen olyan filmben pedig, amely kizárólag Pilátus nézőpontjával foglalkozik (a francia-olasz koprodukcióban készült Ponzio Pilato), a szerepet Jean Marais alakította, a színész, aki évekig volt Jean Cocteau szeretője. Marais elképesztően jóképű volt, ahogy Cocteau írta, „a kék szemű hiperboreusok összes tulajdonságával, amit csak felsoroltak a görög mítoszok."
Cocteau Marais profiljával rajzolgatta tele a jegyzetfüzetét, nem győzött betelni a hullámos szőke tincsekkel, az egyenes szemöldökkel, amely a szintén egyenes orrban folytatódott, a kicsi, parancsoló szájjal. Eléggé különös, hogy ez az arc szinte pontosan megfelel annak a leírásnak, amelyet Pilátus önmagáról ad a yorki misztériumjátékban; ugyanaz a „nemes homlok" jelenik meg, haja akár az aranyhuzal, tekintete kemény és ragyogó.

Pilátus arcmása mindazonáltal kitöltendő űr marad. A történelem során ábrázolt Krisztusok szintén meglepő hasonlóságot mutatnak egymással: középen elválasztott sötét haj, szerény szakáll, tűnődő tekintet. Pilátusról csupán két dolog állítható bizonysággal: hogy - a kor császári divatja szerint - rövid hajat viselt és hogy borotválkozott. Ez önmagában elég sok mindenre utal. Minden reggel, a futólag elfogyasztott, kenyérből és vízből álló reggeli után, alá kellett vetnie magát a borbély ténykedéseinek, és esetleg még egyszer napközben is, ha sötét és erős szőrzettel rendelkezett.
Mindig hosszadalmas szertartásra számíthatott. Julius Caesar köztudomásúlag jelentéseket olvasott, miközben borotválták, mások az emlékirataikat írták ilyenkor. A művelethez hozzátartozott az arcbőr aprólékos vizsgálata, a nemkívánatos szőrszálak eltávolítása, a fésülés és a nyírás - a borbély felszerelése, a borotva, az ollók, a fenőszíj, a különböző méretű csipeszek egy egész asztalt elleptek. Tehát reggelente a borbély minden bizonnyal megfésülte Pilátust, időnként fazont is igazított, aztán törölközőt kötött a nyakába. Egy szolgáló hideg vizet hozott, amelyet két-három ügyes kézmozdulattal a tonsor felkent Pilátus arcára, anélkül, hogy bármi mással is bedörzsölte volna. Aztán hozzálátott a lassú, hosszadalmas borotváláshoz.

A penge végigszántotta az arcbőrt. Az arcbőr ettől gyulladt, érzékeny lett, majd a penge ismét végigszántotta. A minél teljesebb mozdulatlanság érdekében uraság és borbély nem sokat beszélt. Csak a vízbe merített penge hangja hallatszott, a fenőszíj szisszenése, meg ahogy a fém kaparta a borostát, akár egy madár karma. Meglehetősen gyakran a penge megcsúszott, nyomában éles, hirtelen fájdalom serkent, véres lett a helytartó ujja, ahogy ösztönösen odakapott. A vízbe fodrozódó virágot rajzolt a vércsík.
Vajon mit tett ilyenkor? Felpofozta a borbélyt? Tükröt kért? Csendben tűrt? Nem tudni. Azt azonban igen, hogy mit tett a borbély: elővette valamelyik tégelyét, amelyben levelekből vagy iszapból, vagy faggyúból, vagy pókhálóból készült gyógyírt tartott, kivett belőle egy ujjbegynyit, másik kezével szárazra törölte a vágást, és rásimította a kenőcsöt. Egyes borbélyok tapaszt ajánlottak, ám ezt éppoly puhány dolognak tartották, mint egy ujjal fejet vakarni vagy hosszú ujjú köntöst viselni; valószínű, hogy Pilátus nem kért a tapaszból. Helyette valami furcsa anyagot tett a sajgó vágásra, olyasmit, mint egy szürkére döngölt vattadarab. Es meglehet, hogy így - kidörzsölve, megvágva, gyulladtan, de egy kis friss pomádéval lecsillapítva - indult el azon a péntek reggelen, hogy találkozzék Krisztussal.