Így szólt a második verzió. De van egy Európában roppant népszerű harmadik is, amely a középkor óta Pilátus germán származása mellett kardoskodik. E szerint Forscheimben született, a Rajna melletti Mainz közelében. Itt homokos a talaj, a tájat fenyvesek és komlóültetvények népesítik be, a levegőben sör és gyanta illata száll. A városka melletti legelőt, ahol tehenek és lovak harapdálják az egyenetlen földet, még ma is Pilátus mezejének hívják, és 1936-ban a forscheimi múzeumban még mindig meg lehetett tekinteni Pilátus vörös nadrágját - Németországnak ezen a vidékén a fiúgyermekek első hosszúnadrágjának színéül előszeretettel választották a pirosat.
A történet megtalálható a Legenda aurea című XIII. századi gyűjteményben, amely a szentek életéről szól, valamint tucatnyi más krónikában és dalban. Jacobus de Voragine, a szerzetes, aki a Legenda aureát kompilálta, már annak idején elismerte, hogy a történet apokrif: „egy históriában olvasta". Mégis érdemesnek tartotta újramesélni.

Valamikor réges-régen, amikor az uralkodók értettek a hét szabad művészethez, élt egy Tyrus nevű király. Maginise egyházkerületében született, egy Leich nevű kastélyban, Babenberg tartományban. Ez a király igen szeretett vadászni; esténként azonban, amikor a fák közt már nem látta jól az árnyékban meglapuló szarvasbikákat, filozófusokat tanulmányozott, amint az szokása a királyoknak. Értette az időjárás titkait, tudta, hogy mekkora a mennyország boltozata, tanulmányozta az asztrológiai jegyeket és a csillagok pályáját. Tudott mindent.

„Okos szerkezetének" segítségével és hatalmas könyveinek pergamenjeiből kiolvasta, hogy hamarosan egy asszonnyal fog hálni, akivel közös leszármazottainak sora számos országot és szigetet fog uralni. Ám aznap, amikor ez a megvilágosodása támadt, ismét vadászaton volt, távol a feleségétől. Az igazat megvallva, távol minden nőtől. Gyorsan a tartomány legközelebbi városába sietett, maga előtt küldöncöt menesztve az üzenettel, hogy ha bárkinek tudomása van olyan nőről, aki méltó arra, hogy vele háljon, azonnal a színe elé. Mert Tyrus inkább vette volna ágyába az első útjába kerülő asszonyszemélyt, mintsem elveszítse az esélyét egy hatalmas dinasztia megalapítására.

Emberei szerteszéledtek uruk parancsa nyomán, és átfésülték a környéket. Végül egy Pila nevű lány keltette fel a figyelmüket - a pénzverő lánya elég csinos volt. Tyrus elé vezették, aki aznap éjjel úgy hált vele, mint a feleségével - majd felhúzta hosszú vadászcsizmáját, és elvágtatott. Feladatát elvégezte. Pila királyi, vagy legalábbis félig királyi gyermeket fogant, és a megfelelő idő után meg is szülte. Ekkor adódott a probléma, ugyanis a fiút az apja után kellett elnevezni, Pila viszont nem tudta a király nevét, akivel hált. Így hát a saját neve - Pila - meg a saját apja neve - Atus - alapján Pilátusnak hívta.
Leleményességére büszke volt. A gyermek neve tiszteletre méltónak és előkelőnek hangzott, sokkal inkább, mint ahogy azt egy pénzverő sarjától elvárható lett volna. Ezt a fajta rangkórságot mi sem jellemzi találóbban, mint Mr. Boffin nejének a neve Dickens regényében (Our Mutual Friend). - ez a név illik a nappali rikító berendezésére, a túl kicsi virágos szőnyegre, a viaszgyümölcsökre az üvegbura alatt, meg az asztalon közszemlére kitett nyolckötetes Gibbon-sorozatra: „Henerietty Boffin, mert az apja Henery, az anyja Hetty, hiszen érted... "

A yorki misztériumjáték Pilátusa hasonló értelmezést követelt meg a lovagjaitól:

Anyámnak neve Pila, a büszke,
a büszke Pilának Atus az atyja.
Pila meg Atus - hogy teszed össze?
Pilátus! Jó urak, így megy a sorja!

Nem mindenki hitte a gyermek apjának Tyrust: egyesek szerint „Caesar urat, a kiváló császárt" tartóztatták fel germániai hadjárata során. A yorki darabban Pilátus felesége, Procula elégedetten dorombolva fogadja „ezt az örömteli genealógiát", ám a dzsentri rokonságról szőtt álmait a történet egyéb verziói szertefoszlatják. Ezek szerint Pila nem egy pénzverő lánya, hanem egy bordélybeli rosszlány, „lusta, bűzös jószág, egy trágyadomb, aki úgy fogant meg, hogy egy éjszakán két rosszéletű egymásba kapaszkodott."
A piszkos légyott nem Babenbergben esett, hanem Lyonban vagy a Zei folyó menti Mainzban. Itt a királyt hívták Atusnak. Csillagfényes éjszakán, távol a várostól, előbotorkált az erdőből. Társaival egy fogadóra találtak, ahol hatalmasat ettek-ittak, hogy elüssék az időt. Egyszer csak a király észrevette a homályos ablakon túl pislákoló, táncoló csillagokat, és ebből jósolta meg az eljövendő nagyságot. Királynő nem volt kéznél, de Pila igen, a szolga lánya. „Ne hagyd veszni a szerencsédet, uram" - biztatták emberei a királyt.

Akit könnyen meg lehetett győzni. „A dolgok folytak a maguk medrében"; Pila teherbe esett, majd a fiú meg is született. Hírnökkel küldtek üzenetet a királynak. Miközben Atus a csodálatos gyermek, a győzelemhozó érkeztének örvendezett, a futár megkérdezte: „Felséged milyen nevet szánt neki?"

„Nézzünk valami egyszerűt", javasolta a király. „Én Atus vagyok, az anyja Pila: illesszük egybe a kettőt, Pilátus lesz! Hívjátok így."

A hírnök visszaindult hát. Vagy az erdőszéli fogadóba, vagy a szolga kunyhójába, vagy - ahogy egyesek mesélik - Pila apjához, egy malomba, amely az erdő mélyén folyó patak mellett állt. Ott, a durván faragott fabölcső fölé hajolva adományozta a Pilátus nevet a csöpp gyermeknek.

A felcseperedő fiú ilyesfajta emlékeket őrzött. A pénzverő házában a tűzhely kemény izzása; a mérleget igazgató kéz mozdulata; szálló ezüstforgácsok, melyek felhorzsolják a bőrt; az erszényben egymásnak verődő érmék kellemes csengése. A fogadóban heves éjszakák; hajnalban felsúrolt padlók; furcsa jégcsapként felaggatott gyertyák a falfülkékben; a bor vas íze, amely elkeveredik a tej édességével. A szolga kunyhójában füst, birkahús, tehenek lehelete. A malomban a szüntelenül morajló, habot vető víz; a ruhák redőiben fehérlő liszt; a kerítésen a moha nyirkos zöldje; egy félig elsüllyedt csónak fekete rakományával.
Bármennyire is elmosódottak ezek a jelenetek, földrajzilag pontosan körülhatárolhatók. Lyonhoz, Mainzhoz, Babenberghez tartoznak, valahol Germánia Galliával szomszédos, erdős határainál. Pilátus a végekről származott, a rémisztő germán erdők mélyéről, amelyeket zord fenyők és farkasok uraltak. Nadrágot hordott, ezt a barbár ruhadarabot, a haja len, hideg kék szemében észak borongása. Egy XIV. századi bécsi vers semmi kétséget nem hagy a származása felől:

Teutonicae gentis, crucifixor omnipotentis.

Ebbe az erdőbe jött Publius Quinctilius Varus Kr. u. 9-ben a római légiókkal, amelyeket aztán a szeme láttára utolsó emberig felkoncoltak, miután beszorították őket a fák sűrűjébe; és ide jött vissza 15-ben Germanicus, hogy bosszút álljon - szörnyű halotti pompával összegyűjtette és halomba rakatta az elesettek csontjait.
Tacitus írja le, hogy először milyen látványt nyújtott az erdei tisztás a szanaszét fehérlő emberi csontokkal, dárdadarabokkal, vigyorgó koponyákkal, amelyeket a barbárok a megcsonkított fenyőkre tűztek; az egyik római parancsnok a borzalmak hatására álmában magát Varust látta vérbe fagyottan kikelni a lápból.
Tiberius szintén járt itt Augustus hadjáratai során; a puszta földön, a csillagok alatt evett és aludt, és jó előjelnek vette, ha a lámpája kialudt a sötétben. Abban a sötétben, a rengeteg mélyén furcsa madarak süvítettek el, mint a tűz lángja. A fák olyan sűrűn nőttek, hogy a kardok és a pajzsok beléjük akadtak, az ágak az ember ruhájába kapaszkodtak, amikor megpróbált elmenekülni. Ha mégis kitépte magát, még belebotolhatott valamelyik szent berekbe, ahol a germánok tisztelték „azt a titokzatosságot, amelyet csak áhítatban látnak", amelyet nem lehetett falak közé szorítani; vagy esetleg egy ligetbe, ahol be nem tört fehér lovak emelték fel rá fejüket a lelegelt fűről.

A középkori hallgatóság még ennél is különösebb árnyalatokkal gazdagította ezt a helyszínt. Ezen a földön a kalandos utakat megjárt ifjak megzavarodtak, igézet alá kerültek. Az ösvény, amely az erdőbe vezette őket, kettéágazott: a könnyebb út nyomorba vezetett, a nehezebb kincshez, dicsőséghez és szerelemhez. Morzsákat szórtak maguk mögé, remélve, hogy így majd nyomára lelnek a visszavezető útnak, ám a madarak felkapkodták a morzsákat.
Errefelé a toronymagas tüskebozót mögött királylányok szúrták meg a kisujjukat és hullatták vérüket, hogy beteljesedjék a régi jóslat; ám aztán életre csókolták őket, és minden kővé vált lovag és alvó kopó megelevenedett körülöttük. Itt a fák beszélni tudtak, a köpenyek embereket tettek láthatatlanná, olyan alkuk köttettek, amelyből az ajánlattevőnek csak fájdalma és bánata származott; miközben egyetlen kósza fénysugár is elég volt ahhoz, hogy hét évre világgá küldje a herceget, akire az erdő sötét boltívei alatt esteledett rá.

Itt nőtt fel Pilátus. Egyesek azt mondják, hogy megfontolt volt és jóképű, hogy - akárcsak a gyermek Jézusnak - szépsége és bölcsessége napról napra nőtt:

Crevit Pilatus et fit prudens adolescens,
Corporis et mentis gemina virtute nitescens.

Mások szerint rosszul nevelték: sosem büntették; „felfuvalkodott lett, akár egy béka." Rá is illik, ahogy Cassius Parmensis sértegette a gyermek Augustust: „Egy kupa liszt vagy, amit egy vámszedő vitt anyádnak a sarki pékházból, abból gyúrt téged úgy-ahogy formára, az állandó pénzfogdosástól elszíneződött kézzel."
Gyerek volt még - egyesek szerint mindössze hároméves -, amikor elküldték atyjához, a királyhoz. A király örömmel fogadta, ám ez a gyermek csak bajt és szerencsétlenséget hozott magával.

A királynak meg a királynénak addigra szintén született már fia, aki nagyjából Pilátussal egyidős lehetett. Pilátus szeretett játszani vele, és ahogy a két gyerek nőtt, gyakran birkóztak együtt, ökölharcot vívtak, vagy madarakra lövöldöztek parittyával. De a királyfi mindenben egy picit jobb volt: nemcsak származásánál fogva kerekedett Pilátus fölé, hanem ügyességben, gyorsaságban, erőben is. És ez kezdett elkeserítővé válni.
Megsokszorozódtak köztük a csatározások, amelyek a gyepen végződtek dühödt egymásba gabalyodásban, vagy a palota folyosóin, vérző sebekkel. Pilátust annyira emésztette a féltékenység, és már ekkor annyira ingerlékennyé tették a májbántalmak, hogy egy szép napon egyszerűen megfojtotta riválisát egy vadászembereknél jól bevált nyaki fogással.

A fájdalomtól megtört királyi pár egybehívta a tanácsadókat, hogy kiszabják Pilátusra a büntetést. A tanácsosok azonban óvatosan fogalmaztak. „Veled könnyezünk bánatotokban", mondták a királynak, „ám ha egyik fiad halott, mit sem segít a másikat is megölni. Pilátus minden bizonnyal büntetést érdemel, valójában halállal kellene sújtani, de mégiscsak jobb óva inteni, hogy ilyesmi soha többé nem fordulhat elő. Ne vedd el az életét: küldd inkább Rómába, és gondoskodj róla, hogy soha ne térhessen vissza."

Így hát Pilátust, az ártatlan vér kiontóját, elküldték Rómába. Vérdíj gyanánt ment, az éves adó fejében, amellyel királyi atyja tartozott a császárnak. Am alighogy megérkezett, ismét mindenféle bonyodalmakba keveredett. Ahogy egy középkori dal mondja később a nevében:
„A szívem az ifjúság hevétől égett, bármilyen magasra is jutottam. Amikor a lyoniak Rómába küldtek, kedvük szerint tettek, én pedig szintén a kedvem szerint tettem, lett légyen az jó vagy rossz." Az történt, hogy nagyon jól egyezett egy előkelő ifjúval - a francia király fiával, vagy talán az angol király fiával. Vele is játszott és bajvívott, mint egykor a fivérével, és - többé-kevésbé elkerülhetetlenül - ismét úrrá lett rajta a féltékenység. A heves vita sodrában kezét a barátja fehér nyaka köré szorította, és megfojtotta.

Most a rómaiak töprenghettek, hogy mihez kezdjenek vele. Ismét csak halált érdemelt volna, ám ezzel megsértették volna atyját, a királyt. De talán egy ilyen irgalmatlan fiatalember hasznára lehetne a birodalomnak. El lehetne küldeni valahová biztonságos távolra, ahol elbánhatna Róma ellenségeivel. Történetesen akadt is ilyen hely, Kis-Ázsia partjai mentén, egy Pontusnak nevezett vad sziget, amely csak mérgező füveivel és a hódolajjal szerzett nevezetességet magának. Mind közül a legártalmasabb dudva, a sárga sisakvirág egy barlang bejáratánál burjánzott dúsan; erre vezetett az Alvilág egyik lejárata.
Az itteni emberek toprongyosak voltak, mentesek minden civilizációtól, és naphosszat a fák között bolyongtak, amelyeken kátránysűrűségű vörös gyanta csorgott végig. Egyik szemükben kettős pupilla látszott, a másikban egy ló képmása, és még ruhástól sem fulladtak vízbe. Sosem tűrtek maguk fölött uralkodót: kardélre hánytak mindenkit, aki ilyen címre pályázott. A már említett középkori dalban a cézár - a mindenkori szakállas, koronás császár - Pilátust küldte, hogy ráncba szedje őket, gondolván, hogy az ő komiszsága majd megfékezi a megátalkodottságukat.

Pilátus nem volt ostoba, rájött, hogy az élete forog kockán. Mindenki meglepetésére, ahogy Pontusba ért, visszafogottá vált, gyilkolás helyett szóbeli fenyegetésekkel és behízelgő magatartással próbált eredményre jutni. Még talán tisztességesen is élt. Az emberek elfogadták, népszerű lett, törvényeinek engedelmeskedtek, és rendesen viselkedtek. Olyannyira bevált ebben a munkakörben, hogy a szigetről elkezdték Pontusi vagy Poncius Pilátusnak nevezni.
A távoli Jeruzsálemben felfigyelt rá Heródes király. Tetszettek neki a módszerei, ezért meghívta, legyen Júdea főbírája. Ott Pilátus óriási hatalomra, valamint halomnyi ezüstre tett szert. Veszélyesnek tartották, okosnak, ridegnek, gyönyörűnek és kegyetlennek, „veszedelmes hercegnek" a szó minden értelmében. Heródessel kezdetben barátok voltak, a maguk körültekintő és éber módján. Ám amikor Pilátus Tiberiushoz folyamodott, hogy ő kapja meg Heródes hatáskörét és valamennyi előjogát, és - a Legenda aurea szavaival - „megszámlálhatatlanul sok pénzzel" megpróbálta életfogytiglan megvásárolni a főbírói tisztséget, a király megharagudott rá. Attól kezdve lett feszült köztük a viszony. És így lett Pilátus az, akire a maga germán lelkével, a vadon iránti szeretetével, az öldöklés iránti vadászközömbösségével rábízták az országot, ahol Krisztus ekkor már meg is született.