Így szól a leginkább elfogadható változat Pilátus ifjúságáról. Egy másik változat azonban, hasonló magabiztossággal, azt állítja, hogy hispán volt. Giovanni Rosadi 1908-ban hozta nyilvánosságra ezt az elméletét, bár a hispán jelleg különböző vonatkozásai már az előző századokban is felmerültek Pilátussal kapcsolatban.
Egyesek szerint Sevillában született, abban a városban, amelynek lakói jogosultak voltak a római polgárjogra. A Plaza de Arguellesen túl áll egy nagy ház, a gótika és a mór stílus egyvelege, márványbejárókkal, római oszlopokkal, hispán balkonokkal, sugárzóan kék csempékkel és egy kerttel, amely - a XIX. századi útikönyvek szerint - szabadon burjánzott, és egymást érték benne a szobrok, akárcsak egy kőfaragó udvarában.
A XV. század óta Pilátus házaként tartják számon, holott az Alcalá hercegek palotája is ez volt. Praetoriummal büszkélkedik, azaz egy helytartói tárgyalóteremmel, valamint az asztallal, amelyre Júdás rádobta a harminc ezüstöt - mintha csak a Pilátus korabeli Júdeából hozták volna vissza emlékül.

Vagy: Tarragonában született, Katalónia partjainál, a fellegvárban, ahol a nagy Augustus töltötte a telet a cantabriai hadjárat után. Ez is kedvelt császári városnak számított, a tenger felőli oldalon aranybástyák emelkedtek. E bástyák között, egy nagy, négyszög alakú toronyban, „romok közt romban" született Pilátus. A falak vastagsága helyenként elérte a húsz lábat, és még az 1950-es években is börtönként működött.
Az összes keleti ablak Róma felé nézett a hullámzó tengeren át. Tarragona bűzlött a haltól meg a hagymától, a házakon fehér perkálzászló lengett, a tereken lassú sardanát táncoltak. Pilátus néhány évig ebben a térségben katonáskodott; éppen a taragosai csapatokról gondolják, hogy belőlük állt az „itáliai légió", amely később Krisztust az igazi praetorium előtt megkorbácsolta.

A kis hispánt Luciusnak hívták: Lucius Poncius Pilátusnak. Fokhagymát ropogtatva, narancsok levét szopogatva nőtt fel, miközben Las Marismas fekete bikáit bámulta; de arra is megtanították, hogy Rómát tekintse a világ közepének. Az apja, Marcus Poncius harcolt a cantabriai hadjáratban, részt vett az asztúriaiak legyőzésében, holott igazság szerint ibériai társait kellett volna segíteni a római elnyomással szemben. Az árulásért jutalmul kapta a „pilátus" címet. Lucius mindenhová követte, csatlakozott Germanicus kíséretéhez és végigharcolta vele a germán hadjáratokat. Aztán, még mindig ifjúként, elindult Rómába, szerencsét próbálni.

Rómában a hispánokat meglehetősen kétes hírnév övezte, talán még veszélyesnek is tartották őket. Bármelyik brigantira vagy rablóra rámondták, hogy „hispán". A hispán hajóskapitányok, állítja Ovidius, csakis értéktelen vacakkal kereskedtek, a boruk csak berúgni jó. Mivel Pilátus hispán volt és nem ismert senkit, meg kellett kedveltetnie magát. Adsectator cenarum lett belőle, vacsorák potyavendége, azok közül a fiatalemberek közül való, akik csapatokba verődtek az utcasarkokon, meghívásért ácsingózva; vagy talán egyike azoknak a talpnyalóknak, akik reggelente csupa mosoly és meg-meglobogtatott hispán kendők kíséretében üdvözölték az embert.
Catullus írja le az egyik általa ismert, idegesítő hispánt, aki minden alkalmat megragadott, hogy nyilvánosan megvillogtassa ragyogó fehér fogsorát: a bíróságon, miközben a védelem megható perorációt ad elő, vagy temetéseken, ahol megtört szívű anyák siratják egyetlen fiúkat. Talán, morfondírozott Catullus, ez a hispán pusztán annyit akart bizonyítani, hogy rendszeresen mos fogat, de hát a civilizált világban ez így szokás. Az egyetlen különbség Catullus tudomása szerint az, hogy a hispánok a saját vizeletüket használják erre a célra. Így hát Pilátus sötéten és behízelgően lófrált Rómában, kiváltképp a császári udvar környékén.

A hozzá hasonlókat umbrae-nak nevezték: árnyékként követték patrónusaikat. Ott volt minden cselszövés közelében, ott lapult minden függöny mögött. Az önmegvalósítás érdekében oly szolgalelkűvé fejlesztette magát, amennyire csak lehetséges - nem létezett olyasmi, amit ne lett volna hajlandó megtenni.
Felkészült arra, hogy fölszeletelje az udvaroncok ételét, ha kell, és hogy hordszékeik mellett várakozzék; ha a császárnak akár csak az árnya is elhaladt a közelében, az előtt is földig hajolt. Megőrizte nem elhanyagolható mértékű büszkeségét, és elzárta, akárcsak valami darazsat egy palackba, de még arra is rászánta magát, hogy akár sose bocsássa szabadon, ha ezzel előbbre juthat.

Egy nap a császár udvarában megpillantott egy lányt. Nem akármilyen lányt, hanem Claudia Proculát, annak a Juliának a legfiatalabb lányát, aki Augustus lánya volt, és akinek Tiberius lett a második férje. Már a kereszténység korai időszakában is népszerűségnek örvendett az elképzelés, miszerint Pilátus felesége a császári családból származott: külön nyomatékot adott Krisztus ellenszegülésének, hogy bírája ily közeli kapcsolatban állt a császárral.

A mendemondák szerint Tiberius szenvedélyes és házasságtörésre hajlamos természete miatt száműzte Juliát, aki az exiliumban egy római lovaggal kezdett viszonyt: Claudia Procula apjával. A lányt tizenhárom évesen Rómába küldték, hogy elsajátítsa a rangjához illő viselkedés szabályait, és hogy férjet találjon. Szellemesnek tartották, csinosnak, kíváncsinak és okosnak; (legalábbis részben) uralkodói vér csörgedezett az ereiben. Bármelyik fiatal nemessel házasságot köthetett volna az udvarból. Ám aki meg is kérte, aki hosszú évek munkájával jutott odáig, hogy ezzel magának a császárnak a kívánságát teljesíthesse, az űzött tekintetű, különös ifjú hispán volt, akinek eltökélt szervilizmusára felfigyelt Tiberius.
Az udvarlás a társadalmi egyenlőtlenségből fakadóan is eltért a római fiatalság körében dívó gyakorlattól. Ovidius a Szerelmekben leírja a szokásos párválasztási játszmákat. A Palatinus domb körül lófráltak, vagy Diána temploma körül, hogy a zsongó, fecserésző tömegből magukhoz csalogassák a lányokat; estélyeken borral az asztalra írtak üzeneteket; egyre-másra küldözgették a viasztáblákat a rájuk firkantott szavakkal: ma este gyere, ma este ne gyere; a gladiátorjátékokon meg a kocsiversenyeken szorosan egymáshoz simultak, ilyenkor lehetett a hölgy arcát legyezgetni a műsorfüzettel, megigazítani az ülőhelyét meg rajta a párnát, és ott lenni, amikor arcát az állunkba temetné a véres látvány elől.
Ha más lányokkal flörtölt is a fenti módon Pilátus, a császári sarjjal nyilván meg kellett tartania a három lépés távolságot: a lakomákon máshová ültették, a félhomályban nem lehetett a szerelmesek kifinomult jelbeszédét alkalmazni, az asztal alatt nem érhetett lábához a lába. Apró, jelentőségteljes gesztusokkal kellett megelégednie. Amikor a lány odanyújtotta a serlegét, ajkával végigsimította a helyet, ahonnan ivott; amikor odaadta a kenyeret, ugyanott fogta meg, ahol ő; éjszakánként csendben a küszöbére helyezte a rózsafüzért, amelyet a vacsoránál viselt. A lány pedig egy idő után felfigyelt rá.

Az esküvő napján minden úgy zajlott, ahogy az kell. Kikérték a pártfogók véleményét. Procula házának előcsarnokát teleaggatták virágokkal és gallyakkal, Pilátus ajtajára pedig mirtuszfüzért tettek. Procula haját hat ágba fonták és virágokkal díszítették, majd fején lángvörös fátyollal elővezették. A szintén virágkoszorút viselő Pilátus megvárta, míg aláírták a házassági szerződést, majd átvette a menyasszonyt: jobb kezét a kezébe fogta, és ezzel a házasság megköttetett.
A tizenkét esküvői tanú közt ott találjuk magát Tiberiust is. A császári pecsétgyűrű benyomódott a házassági pecsét lágy viaszába, miközben a császári gyaloghintó meg a hozzá tartozó nyolc rabszolga kint várakozott. Procula távozott elsőként, hogy barátnői kíséretében elinduljon Pilátus háza felé. Sárga papucsában leszaladt a lépcsőn, mögötte szurokfenyő fáklyák sziporkáztak a sötétben. Hangfoszlányok dalolták a menyasszonyi éneket: „Io Hymen Hymenaeos!", a fuvolák pedig úgy szóltak, akár a fülemülék.
Pilátus vonta őt maga után, égett a vágytól, hogy a mirtusszal telehintett ágyon végre birtokba vegye, ám egy szürke, öregedő kéz őt magát ragadta meg: Tiberius keze. A császár egy szót sem szólt. A tógája hajtókájában matatott, aztán előhúzott egy papírtekercset. Átnyújtotta Pilátusnak, majd beszállt a gyaloghintóba, hogy bizonytalan léptekkel tovadöcögjenek.

A papírtekercsen Pilátusnak szóló parancs állt: azonnal induljon Júdeába. A kikötőben már vár is rá a kétsorevezős gálya, hogy elvigye Caesareába. Ő lesz a helytartó. Fontos pozíciónak tűnt, de száműzetésnek és büntetésnek is, amiért ily magasan a rangja fölött merészelt nősülni. Közben Procula meg a barátnői egyre közeledtek Pilátus házának bejáratához. A rossz óment sejtető fáklyák még mindig pislákoltak a messzi sötétben. Az örömujjongás hangja egyre halványodott, a fuvolák bogárdöngicséléssé halkultak. Hogy is ír Catullus arról, aminek most következnie kell?

Lépj, menyasszony, elő, ha már
úgy tetszik neked is, figyelj
szózatunkra. Arany sörényt
ráznak, nézd, a szövétnekek:
lépj körünkbe, menyasszony.
Nem lesz már szíve hűtelen,
máshoz nem köti vágya, nem,
nem kerget soha rút gyönyört,
zsenge melledet el nem is
hagyja éjjel a férjed.
Mint borinda a fát, mi ott
nő mellette, körülköti
gyöngéden, te is úgy fonod
őt körül. De a nap szökik:
lépj körünkbe, menyasszony.

[Devecseri Gábor fordítása]

Pilátus azonban menyasszonya nélkül állt az utcán. Az utolsó bámészkodók kíváncsian figyelték, hogy mihez kezd. Egyik kezében a parancsot tartotta, a másikban a dióval és konfettivel teli zacskót, aminek a tartalmát a vőlegény szét szokta szórni a tömegnek. Fején még mindig ott hervadozott a virágfonat. Ám a házastársi szeretet és a császári parancs között fel sem merül a versengés lehetősége. Megtört szívvel fordult sarkon, és elindult a kikötőhöz.

Hat évig nem látta a feleségét. Keserűségének, bánatának és szexuális frusztrációjának mélyéről azonban megpróbálta uralni Júdeát.