Krisztus előtt néhány évvel született valahol Itáliában, valószínűleg Rómában. A szó mélyebb értelmében azonban mégsem ez volt a hazája. Ősei Rómától délre éltek, Szamnosz hegyeiben, ahol a férfiak a szikkadt rögöt művelték, az asszonyok gyapjút fontak. Tölgyfaligeteket istenítettek, forrásokat meg fakopáncsokat, és gyakran került szóba köztük a háború. Időnként lerohanták és feldúlták Campania pipacsos földjét. Évekig harcoltak a rómaiak ellen, ám Kr. e. 290-ben Róma legyőzte őket. A küzdelem mindig is egyenlőtlen volt.
E vereség után - területeik nagy részét elvesztették, erejük megtört - a szamniszok lassan és kelletlenül kezdték átvenni a római szokásokat. Egyesekből még városlakó is lett, legtöbbjük azonban továbbra is paraszt harcos maradt, kifürkészhetetlen, akár a hegyeik. Amikor Kr. e. 86-ban kitört a polgárháború Marius és Sulla közt, a szamniszok megpróbálták ismét kivívni a szabadságukat. Ezúttal Sulla éppen Róma kapui előtt győzte le őket, a Porta Collinánál. Brutális megtorlások következtek. A kevés életben maradt szamnisz vezetőt kivégezték, hegyi falvaik fáklyákként lángoltak, az embereket lemészárolták vagy elkergették, helyükre simabőrű római telepeseket hoztak.

Amikor Cicero erről ír később, gyengéd hadviselésnek nevezi. A rómaiak nem ellenségként szálltak szembe a szamniszokkal, csupán az egyeduralomért folytatott harcban tekintették őket riválisnak. Keménynek és bátornak tartották őket, mint a spártaiakat: tisztelték őket. Ám a bánásmódbeli különbséget időnként nehezen lehetett tetten érni. Maga Cicero számol be arról, hogy miután Marseille „tisztelt" népe alulmaradt a vezető szerepért folytatott harcban, a város fából készített makettjét győzedelmi menetben hordozták körbe Rómán, „hadd lássa mindenki, hogy legyőzettek".
A szamniszok esetében, bár törzseiket szanaszét kergették Észak- és Közép-Itáliába, magát a közösségi szervezetet pusztították el. Sosem lesz többé hegyi menedék, ahol pontosan ugyanígy álmodják meg a szabadságot, ahogy ők tették. Ezért nem tudjuk, hol született Pilátus. Törzsét, a szamnoszi Pontikat szétszórták és megtörték.

A szamniszokat Rómában vidéki pojácáknak, vad, heves és faragatlan alakoknak tartották. Horatius meg is örökített egyet, akivel az utcán találkozott: akkora sebhely maradt az arcán a bibircsókok eltávolítása után, hogy maszk nélkül is eljárhatta volna a küklopsz-táncot. Az idősebbek nem a latin, hanem az oszk nyelvet beszélték, régies tájszavakat használtak, amelyeket Pilátus talán a nagyapjától hallhatott: sollót totus helyett, abzetet habet helyett, pipast damas helyett. „Petit pipas?" - szóltak a gyerekhez, és ez azt jelentette: „Mi után sivalkodsz?"
A szamniszok még a gladiátorarénában is a komikus számok közt szerepeltek. Szokás szerint sokszínű vértbe-sisakba öltöztették őket, óriási, ide-oda lengő tolldísszel, gúnyt űzve abból a néhai pompás fegyverzetből, amelyet Livius szerint egykor büszkén viseltek, amíg a rómaiak le nem győzték őket. Nehéz, de nevetséges fegyverzettel vonultak be a ringbe, fakardokkal, botokkal, órákig gyötörték egymást, míg le nem szállt az est és a közönség haza nem ment.

A Pontik törzse már a szamnisz nemességhez tartozott, és nem szűkölködött hősökben. A Pontikat már-már emberfelettinek tartották, hírnév és rejtélyes legendák övezték őket. Ha Pilátus apja valaha is vágyott átriumra, a családi ősök festett viaszképmásaival díszített előcsarnokra (amelynek kőpadlóján a fiúgyermekek csúszkálhattak), akkor Gavius Poncius képmásának is minden bizonnyal ezek közt kellett lennie.
Gavius Poncius legyőzte a római hadsereget Kr. e. 321-ben egy magasan fekvő völgykatlanban, amelyet Furculae Caudinae-nak, caudinumi szorosnak neveztek. Ott, a víz morajlásától hangos sziklafalak alatt vereséget szenvedtek a rómaiak. Ám Gavius Poncius nem ölte meg őket. Csak a fegyverüket vette el, tunikára vetkőztette, és három kardból összekötözött iga alatt hajtotta őket haza diadalmasan.
Harminc évvel később ismét szembekerült a rómaiakkal, akik foglyul ejtették; ezúttal az ő emberei kerültek iga alá, őt magát pedig meggyilkolták, fikarcnyit sem viszonozva abból az irgalomból, amelyet annak idején tanúsított. A legyőzött szamniszoknak szintén tunikára kellett vetkőzniük, káprázatos, bronzcsatos bőröveiket, szabadságuk jelképeit át kellett adniuk a rómaiaknak. Ezután már csak a bohóc-gladiátorok hordtak hasonló öveket.

A családi hősök díszes felvonulásában két fivér következett, mindkettőjüket Kr. e. 82-ben, a polgárháború utáni harcokban fogták el. Ekkorra már a Pontik közül sokan lettek római polgárok, ám Gavius legendáját nem hozták összefüggésbe velük. Az idősebb fivér, Poncius Telesinus vezette Marius szamnisz kontingensét Sulla ellen: ott halt meg a Porta Collina alatt a sötétedés után is dühöngő csatában, éppen akkor vágták le, amikor már belépett volna Rómába. Az életben maradt szamniszokat Sulla lemészároltatta Mars mezején, amelynek porában később Pilátus talán társaival birkózott vagy kézilabdázott.
Telesinus testvérét Marius fiával együtt zárták ostromgyűrű alá a városon kívül, Praenestében. Sulla szívtelenül elküldte nekik Telesinusnak és embereinek levágott fejét. Felpeckelt szájuk, kifordult szemük és vérbe száradt hajuk láttán a két ifjú úgy döntött, hogy egymás kezétől hal meg. A fiatalabbik Marius kivonta kardját, hogy barátja beledőlhessen. Aztán kihúzta a mellkasból a szamnisz vértől fénylő vasat, és magába döfte. „Es velük", írja egy mai olasz történész, „Itália legnemesebb és utolsó fiaival odaveszett a Rómával szembeni ellenállás lelke."

Ilyenek voltak a történetek; kétségbeesett csaták, szabadságharcok, nagylelkű gesztusok, hősi önfeláldozások gyűjteménye, izgalmas, mint egy korabeli Fiúk könyve. A gyerek Pilátus ezekből tallózva jöhetett rá, hogy az ellenségeink iránti könyörületesség egyszerre fennkölt és hiábavaló: ha Gavius Poncius megölte volna azokat a bizonyos rómaiakat, talán nem nyilvános kivégzésen érte volna a halál.
A Praeneste cellájában lejátszódott jelenetből, amikor a két barát átölelte egymást meg a hideg pengét a leszálló sötétben, rájöhetett, hogy a nemzeti dicsőségért öngyilkosságot elkövetni alapvető tettnek számít, és hogy a halálnak elébe menni mennyire nemes így, közös elhatározásból és csendes hatékonysággal. A hasonló halálnemnek számos példájára lehetett csodálattal felnézni, Szókratésztől kezdve. Mint ahogy voltak csodálatra méltó életek is, hiszen a Pontik közül sokan szétszóratásuk után sem adták fel a küzdelmet, bár a hírnevet és a méltóságot nehezen lehetett visszaszerezni.

A Kr. e. 80-as években elvesztették az egész fiatal nemzedéket, azaz Pilátus dédapjának nemzedékét: a rákövetkező ötven évben szamniszok nemigen jelentek meg közszereplőkként Róma életében. Két generáció múlt el úgy, hogy még legjelentősebb tagjait is a patríciusi rang alá sorolták - mint akik tiszteletre méltóak ugyan, de mindenképp másodosztályúak.
Julius Caesar a vitézségük miatt soroztatta be a szamniszokat, akikből aztán equites illustriores lettek, majd közigazgatási tisztviselők, praefectusok, a császár személye körüli intézők. Bár nem mindegyikük tudta elkerülni származása buktatóit. Titus Poncius a polgárháborúban Caesar centuriójává emelkedett; amikor nem volt hajlandó elárulni vezérét, osztályának, de csakis osztályának hőse lett.
„Hazánk fényes nagyjai", írja Valerius Maximus, „bizonyára nem veszik rossz néven, hogy dicsfénnyel ragyogó neveik mellett ott látják a Titushoz hasonló bátor centuriókét is... A nemességnek támogatnia kell, nem pedig megvetnie a természetes jóságot, amely a homályba vesző ismeretlenség keblén nevelkedett." Valamivel később a nagylelkű Valerius ismét megidézi Titust: „Sine ullis imagini-bus nobilem animum!" - „Micsoda nemes lélek, még ha házának előcsarnokában nincsenek is ott ősei képmásai!"

Ezekben az években történhetett, hogy - hacsak később Pilátus nem maga szerezte a nevet - a „Pilátus", azaz „gerelyhajító" ragadványnevet elkezdték a családhoz kapcsolni. Mindenesetre a gerelyhajításról általában azt gondolták, hogy a szamniszoktól ered; a „Pilátus" oszk változata, az ehpeilatus megtalálható egy capuai feliraton. Íme, újabb nyom Pilátus származásának feltárásához: jele annak a heves, viharos múltnak, amely - bármilyen halványan is, de - ott lüktetett mögötte. Így hát az apja, ha nem maga Pilátus, jól tudott bánni a gerellyel, amely úgy vonaglott a kezében, mint valami eleven lény. Ez volt a római katona második nagy tudománya, miután kiképezték a karddal, pajzzsal való harcra.

A pilum öt láb hosszú fanyélből állt meg kétlábnyi, fokozatosan elkeskenyedő vasból, amelynek alsó felét kezeletlenül, lágyan hagyták. Amikor a hegye belefúródott egy pajzsba, a nyél meghajlott és lehorgadt, így nem lehetett visszadobni. Egy jó gerelyhajító képes volt arra, hogy égnek billentse nehéz fegyverét, és aztán testét megfeszítve harmincméternyire elvesse úgy, hogy beletaláljon a célpontba.
A képzés éppen abból állt, hogy kijelölt pontra kellett célozni újra meg újra, míg a célzásra emelt kar, az erőfeszítéstől kékre zúzódva, lágyan oda irányíthatta lövedékét, ahová csak akarta. Ha az embert palatusnak nevezték, azt jelentette, hogy ebben kiváló: határozottságról, erőről, céltudatosságról tett tanúbizonyságot. Ám e jó tulajdonságok nem mindegyikét lehetett a csatatérről a közéletre átvinni.

Pilátus apja a kötelező katonai szolgálat lejárta után valószínűleg a római lovagság tagjaként tevékenykedett. Ezt azért feltételezzük, mert a korai császárságban a praefectusi-helytartói tisztséget lovagok és lovagok fiai töltötték be, szabadosokat ekkoriban még nem nevezhettek ki hasonló állások betöltésére. Pilátus apja tehát bizonyára saját házzal rendelkezett, atriummal és oszlopsoros kerttel, vezetékes vízzel; parancsait számos rabszolga leste.
Volt patrónusa, akinek minden reggel a színe elé járult, hogy üdvözölje, viszont tőle is függött néhány ember. Talán, oly sok lovagtársához hasonlóan, akiket a korabeli írók nevetségessé tettek, vágyai előbbre jártak az ízlésénél, ami a berendezést, az asztalneműt, a szobrokat illeti; talán, hozzájuk hasonlóan, ő is szükségét érezte annak, hogy jó benyomást keltsen, és hogy biztonságban érezze magát.
Márpedig a biztonságérzet elengedhetetlen részét a gyermekek jelentették, a következő nemzedék. Számukra megadatott minden egyes szertartás, képzés és oktatás annak érdekében, hogy majdan visszaszerezzék a rangot, melyet a gens annak idején birtokolt. Pilátus születése idejére a Pontik törzséből már római consulok és római milliomosok kerültek ki, és az igények is ennek megfelelően növekedtek: bíborszegélyű toga praetexta, magánfürdő kilátással, hordszék az utcán való közlekedésre, tengerparti villa. Mindezek az elvárások kimondatlanul is a sorban következő fiúgyermek vállaira nehezedtek.

Senki sem tudja Pilátus személynevét. Gyerekkorában még számíthatott, hogy Marcusnak, Gaiusnak vagy Luciusnak hívták, ám az idő múlásával a barátai, sőt a szeretői is a cognomenjét használták, amikor megszólították: „Mi Pilate." Pilátusom - lehetett így szólítani kedveskedve a férfit, vagy lehetett ez a beceneve, de az, hogy mit súgott neki az édesanyja, amikor a bölcsője fölé hajolt, kitörlődött a történelemből.
Kisgyerekként bizonyára felmutatták az isteneknek, és bullát kapott, kis arany-tokocskát, amelybe szerencsét hozó amulettet tettek, és amelyet azután a nyakában hordott. Éveket töltött az iskolában tanulással, a stilus fémhegyével jeleket karcolt a viasztáblára, amelyre hosszú fürtjei ráhulltak, és így sajátította el a matematika, az olvasás, a retorika és az írás alapjait. Írni úgy tanult meg, hogy kis kezét egy felnőttébe helyezte: együtt rajzolták újra meg újra a bizonytalan betűket, mígnem egyedül is ment.
A gazdag fiúk után rabszolga vitte a tekercsekké göngyölt könyveket; lehet, hogy Pilátusnak is volt rabszolgája, vagy lehet, hogy ezeket maga cipelte, ahogy a költő írja: palatábla és tarisznya lógott bal karján. A decemberi szaturnáliákkor ajándékokat kapott, édességet, diót, mogyorót és apró agyagkatonákat, amelyekkel harcolni lehetett, legalábbis amíg el nem törtek. A gazdagabb fiúknak póni meg papagáj járt.

Az iskola utolsó éveiben megtanulta, mint valami kis jogász, hogy minden egyes kérdést több oldalról közelítsen meg. Jól bejáratott kérdésekről volt szó:
„Jól tette Nagy Sándor, hogy átkelt a tengeren, vagy sem?" „Menekülniük kellett volna a spártaiaknak, amikor Xerxész ellen küldték őket, vagy nem?" „Bocsánatot kellett volna kérnie Cicerónak Antoniustól, vagy sem?"

Mindegyikre megvolt az ellenválaszok sorozata, annak megfelelően is, hogy milyen nézetek zászlaja alá szegődött a tanár, és ezeket szintén megtanulták, a hozzájuk tartozó helyes taglejtéssel együtt, mutáló hangjukkal megfelelően intonálva. A jogi képzést legfőképpen ezek a gyakorlatok jelentették.

Tizenhét éves korára Pilátus nyilván átesett az első szertartásos borotválkozáson a családi szentély előtt. A lehullt legénytollat díszes kis dobozba zárták, őt pedig, miután felöltötte a toga virilist, az újdonsült felnőttek fehér férfitógáját, átvitték a Fórumon, hogy Jupiter templomában imát mondjon. A bullát ott hagyták a családi szentélyben a szobrocskák meg a hervadó virágok között, és bizonyára jöttek idők az elkövetkezendő évek során, amikor sajnálta, hogy szerencsehozó amulettje nincs már vele.
Napjait ezután már a közszolgálati pályára való felkészülés töltötte ki. Ez általában azt jelentette, hogy megpróbált alacsony rangú tiszti kinevezést szerezni a hadseregbe; ehhez ajánlásra volt szüksége. Így hát a szokásos római mód szerint azzal kellett kezdenie, hogy megpróbálja észrevetetnie magát a hatalmasságokkal. Reggelente tiszteletét tette, már hajnalban megjelent az előcsarnok bejáratánál, ahol reménybeli patrónusa lakott. Itt addig várakozott, míg a nomenclator (rabszolga csupán, de abból a fajtából, aki sütkérezik a ráruházott hatalom fényében) figyelme rá nem irányult a reménykedők tömegében, és a nevét a gazdájának nem továbbította.

A bátortalan kérdéseket szintén átadta: „Quid agis? Quid commode vales?", azaz „Hogy vagy? Remélem, jól." Cserében valamiféle megbízatás érkezhetett, vagy ajánlólevél, esetleg némi pénz. Így tanulta meg a római etikett alapvető szabályait: az előremenetelhez vezető ösvények mind udvariassággal, állhatatossággal, valamint a gazdagok és előkelők kegyével vannak kikövezve.

Horatius fájdalmas részletességgel számol be erről a rituáléról. Bármilyen méltóságra vagy előkelőség barátságára pályázik a hozzá hasonló, írja, „bárhol jár, ezt hallja: Ki ez? Ki az apja?" A kiválasztott patrónus megközelítése kész gyötrelem volt:

Színed elé érkezve alig szóltam, s akadozva,
mert a fölös fecsegést tiltotta a néma szemérem.
Nem mondtam, hogy apám híres volt, nem dicsekedtem,
hogy satureianus paripán járom be mezőim,
csak mi igaz volt. Pár szót szólsz csak, mint a szokásod.
Távozom. Es te kilenc hónappal utána magadhoz
híva, baráti körödbe parancsolsz. Büszke vagyok rá,
hogy te becsülsz.

[Bede Anna fordítása]

Horatius hátrányos társadalmi helyzete részben abból adódott - bár nem mondja ki -, hogy vidékről származott, az apuliai Venusiából. Keveset szólt és „akadozva": ez arra vall, hogy még mindig eléggé pallérozatlan, csiszolatlan volt, beszédén még mindig átütött a tájszólás, még mindig tanulnia kellett a római modor simulékony városiasságát, mint ahogy azt talán Pilátus is tette.
Végül valamiképp sikerült megfelelő benyomást keltenie. Miután patrónust talált magának, Pilátus elvállalt minden feladatot, amivel csak megbízták. Küldöncként üzeneteket vitt és hozott, lótott-futott a gazdag ember háza és a Janus-árkád között, ahol a bankárok tanyáztak. Időnként a patrónusa kocsijában utazott, ahol (Horatius elbeszélése szerint) társalgás gyanánt hasonló kérdésekkel tüntették ki: „Mennyi az idő?" Vagy: „Szerinted Thraex elbír majd Syróval, a Nyúlszívűvel?"

Ám szabad délutánjain szórakozhatott. Barátaival órákon át üldögélt a kemény padon, miközben a játékokat nézték, megtárgyalták a harcosok izomzatát és állóképességét, meg az ütéseket, amelyeket kaptak. Semmi nem okozhatott borzongatóbb örömet, mint a még mindig küzdő, a porból magát újra meg újra kiverekedő ember látványa, akit - akárcsak valami színészt - vörösre festett önnön kicsorduló vérének patakja. Ekkor szerezhetett magának nevet és tekintélyt az addig név nélküli bűnöző vagy fogoly, akit olajjal bekenten, ketrecbe zártan szállítottak a cirkuszba; ekkor szerezhette meg az embernek kijáró méltóságot. Es ezzel a méltósággal halhatott meg, a saját skarlátszín köpenyében.

Az ifjak hőseiket tudatosan utánozva ügyködtek testük kimunkálásán. A római eszménykép szerint minden tekintetben erősnek kellett lenni, vir fortis ac strenuus, acélos jellem acélos testben. Pilátus és aranyifjú barátai elözönlötték a fürdőket, beugráltak a medence széléről, erőteljes karcsapásaiktól boldog-boldogtalan csuromvizes lett körülöttük; dulakodtak egymással, mint valami delfinek, teli tüdőből énekeltek a csodásan visszhangzó öltözőkben.
A gyakorlótéren futottak, súlyt emeltek, a távolugrást gyakorolták, labdajátékokat játszottak, míg ki nem pirultak az erőfeszítéstől; akkor kimerülten a borárus után küldtek meg a kolbászsütőért. Egymás mellé helyezett asztalokon dörzsölték le és kenték be őket olajjal, egymás melletti akasztókra tették a ruháikat, ugyanazt a spongyát használták a latrinán, ugyanazért a nőért epedeztek.

Feltehetően Pilátusnak sokszor elismételték a híres, nemiséggel foglalkozó tanítást, amelyet (állítólag) Arkhütasz, a filozófus adott át Herennius Ponciusnak, Gavius apjának. Cicero is elmeséli ezt a történetet Az öregségről című elmélkedésében, megjegyezvén, hogy Herennius oly mértékben volt tanulni vágyó s intellektuális lény, hogy Platónnal is vitatkozott.
„A természet", mondja Herenniusnak Arkhütasz, „nem mért veszedelmesebb csapást az emberekre a testi szenvedélyeknél, mert a kéjek mohó vágya hevesen és féktelenül kielégülésre ösztönöz. Ez a forrása a hazaárulásnak, az államrend felforgatásának, innen ered az ellenséggel való titkos cimborálás; egyáltalán, nincs olyan bűn vagy gaztett, amelynek elkövetésére a gyönyör sóvárgása rá ne venné az embereket; (...)
...az isteni ajándéknak és adománynak (az észnek} legádázabb ellensége az érzéki élvezet. (...) Semmi sem annyira ártalmas és vészt hozó, mint az élvezet, ha pedig erősebb és tartósabb volna, egészen kioltaná a lélek minden világosságát."

(Ford. Szabó György)

De az talán mégsem oltotta ki teljesen az ember lelkének világosságát, ha az áprilisi florálián vetkőző színésznőket nézegetett.

Mindenesetre a szex másodrangúvá vált, amikor megérkezett a katonai behívó. Akár évekre is távol tarthatta Pilátust Rómától. Hivatali feljegyzései alapján nem sok kétség lehet afelől, hogy elsősorban katona volt, csak aztán diplomata. Egyesek úgy gondolják, hogy legionáriusként harcolt, itt kapott rá a vér ízére, amitől aztán sosem tudott szabadulni.
Az osztály azonban, amelyből származott, ellentmond ennek. Ha valóban gyalogos lett volna, az a fajta keményfejű és nyers katona, akinek időnként festik, aligha emelkedhetett volna Júdea helytartójává. A legionáriusok a hadseregben futották be pályájukat, ám Pilátus a katonai tribunusokhoz csatlakozott, ahonnan végül az út külhoni szolgálatba, valamelyik provincia kormányzóságáig vezetett.

A kései köztársaságban már nem létezett a kötelező ötéves szolgálat, amelyet le kellett tölteni, mielőtt az ember katonai tribunus vagy legionárius törzstiszt lehetett volna. E hivatal betöltéséhez legalább tizennyolc évesnek kellett lenni, ilyenkor a fiúk még alig borotválkoztak, és esetleg egy évet tölthettek katonaként. A feladatok lehettek ugyan szigorúan körülhatároltak, ám nagyon is elképzelhető, hogy éppoly zűrzavaros élmények tartoztak hozzá, mint az 1970-es évek Franciaországában a hadkötelezettséghez. „Bár kora ifjúságunkat töltöttük a táborban", írja Plinius, „olyan idők jártak, amikor az érdemet gyanúba fogták, és érdem lett a közöny, amikor a tisztek híján voltak a befolyásnak, a katonák pedig a tiszteletnek, amikor nem létezett sem tekintély, sem engedelmesség, és az egész szervezet elvesztette erejét, rendjét, eluralkodott benne a káosz - jobb elfelejteni, mint emlékezni rá."

Plinius, aki inkább a közszolgálat felé hajlott, pár éven belül kilépett, Pilátus azonban a nehezebb utat választotta. Valószínű, hogy a katonai szolgálat több fokát végigjárta. Mivel csapattestparancsnokként szolgált, még ha viszonylag alacsony rangban is, tizenévesnél alig idősebben, könnyebb fegyverzetet viselhetett és kevesebb súlyos fegyvert. Tisztségét a parazonium jelezte, egy derékszíj, amelyen baloldalt a kardját hordta - miközben a közönséges katonák kardja jobboldalt függött.
Amikor kivonta a kardját, a mozdulat tekintélyt parancsolóbb és lassúbb volt, a mellkas előtt ívelt keresztben, félig-meddig tisztelgésnek hatott, és nem kellett túl gyakran ehhez folyamodnia. A nehéz gyaloglást sem követelték meg tőle. Rabszolgák vitték a felszerelését, alacsonyabb rangú katonák ásták az árkot és emelték a palánkot. A felettes csapattisztek bevonták őt is a tanácskozásokba, időnként meghívták vacsorára a sátrukba.

Pilátus inkább adminisztrátor volt, mint harcos, a harcvonal mögött kellett rendben tartania a dolgokat. Ezért évi ötvenezer sestertiust kapott, körülbelül annyit, mint amennyit - ahogy az idősebb Plinius megjegyezte - a műértők egy-egy tetszetősebb csillárért kifizettek. Pilátus felelt egységének a zsoldjáért, az ellátásáért és a fegyelem fenntartásáért; neki kellett ébren tartania embereiben a lelkesedést, és figyelnie, nehogy dezertáljanak.
Modern kori katonák ezt üdülésnek neveznék, mégis tényleges katonai szolgálatnak számított. Ugyanazt az esküt tette le, mint bármelyik gyalogos, minden január harmadikán és a császár trónra lépésének évfordulóján: hogy engedelmeskedni fog feletteseinek és a császárnak. A tábor falain belül ugyanolyan körülmények között tért nyugovóra, mint a többiek, előírásos vörös köpenyébe burkolózva a hideg csillagok alatt, reggelente pedig neki is a tábori kürt hosszan kitartott szavára kellett ébrednie.
Ugyanazt a zabkását ette, ugyanazt a savanyú bort itta - abból a fajtából, amit Jézusnak is odatartottak a kereszten -, ugyanazokat a trágár nótákat fújta: mint amilyen például a Gallia legyőzése, amellyel csúfondáros katonák tisztelegtek Julius Caesar előtt.

(„Őrizd, polgár, jól az asszonyt, kopasz nőcsábászt hozunk;
Galliában elkurváztad, itt kölcsönvetted a pénzt.”

[Kis Ferencné fordítása.]

És ugyanazokat a hódító háborúkat járta meg. Egyesek feltételezik, hogy Kr. u. 9-ben részt vett Tiberius germán hadjáratában, vagy Germanicuséban 14-ben, ahol időnként elég hidegre fordult az idő ahhoz, hogy nadrágot húzzanak, és a ló hátán köpenybe burkolózzanak. Ezek győztes hadjáratok voltak, amelyeket a Győzedelmeseknek vagy a Rettenthetetleneknek nevezett légiók vívtak, hogy Róma békéjét rákényszerítsék a szakállas, bűzlő barbárokra.
Akár részt vett a harcokban, akár nem, Pilátus bizonyára minden reggel kilovagolt, a kantárt lehúzta a szolgálati rendjelek súlya, a lobogók domború ezüstkoszorúin és sasain megcsillant a napfény; és esténként többnyire fáradtan, éhesen, sajgó testtel újra átélte a nap eseményeit. Nem tartózkodott állandóan a dolgok sűrűjében, de néha elég közel járt az ellenség lándzsáihoz és a félelemhez, nehogy levágják alóla a lovat; elég közel ahhoz, hogy lássa az ellenség rámeredő szemét, és hogy a sötétben fektében újra a fülébe csengjenek a haldoklók sikolyai.

Nem valószínű, hogy mindez túlságosan zavarta volna. A háborút, amelyben harcolt, általában jónak tartották, mint amit az eljövendő civilizációért vívnak, és amit az istenek támogatnak. A katonai fegyelem, írta Valerius Maximus nagyjából akkoriban, amikor Pilátus elindult Júdeába, „a Római Birodalom legfőbb dicsősége és legszilárdabb alapja"; ez volt az ősi erény, amelyet az ő korára elpuhult és romlott rómaiak érintetlenül megőriztek.

A praefectusok és tribunusok közt akadtak olyanok is, érdektelen ifjak, akik ennél cinikusabb nézeteket vallottak; Catullushoz hasonlóan ők is a világgal való golyójátéknak nevezték. Ám még a nem túl lelkes katona Plinius is elérzékenyült, amikor felidézte a „fegyverek közt, táborban, kürtök és trombiták szavával vezényelt életet, amelyre rányomta a bélyegét a veríték, a por és a perzselő nap", márpedig Pilátus azok közé tartozott, akik komolyan vették a katonáskodást.
Elképzelhető, hogy a katonai táborokból egyenesen Júdeába került, és sosem töltött be közhivatalt Rómában. Bár azért némi pozícióval rendelkeznie kellett. Feltehetően lovag volt, eques, az egymást követő sikeres katonai szolgálatok révén, és az is valószínűnek tűnik, hogy öröksége révén szintén eques lehetett, civil értelemben: a vagyona elérte a 400 000 sestertiusnyi értéket. Ennyivel két közepes méretű házat lehetett vásárolni a városban. Jogában állt aranygyűrűt viselni; színházban az első tizennégy sor valamelyikébe ülhetett, ahol „a tömeg nem lökdöste és nem szennyezte össze", ahogy Martialis fogalmazott. Annyira előkelőnek azért nem számított, hogy a fürdőben ne finoman, hanem durván tolja meztelen testét odébb egy nemkülönben meztelen praetor rabszolgája.

Hivatásos katonaként nem feltétlenül kellett külföldön megszereznie a helyirtósághoz szükséges képesítéseket. Bár számos jövendőbeli helytartó végigjárta ugyanazt a ranglétrát, amelynek végén aztán valamelyik problémás határvidék katonai praefectusaként kötöttek ki, mérvadónak mégis az számított, ha a meglelő pillanatban sikerült magukra irányítaniuk a hatalmasságok figyelmét. Ehhez pedig el kellett tölteni némi időt a városban. A Ponti család egy másik tagja, C. Petronius Nigrinus („a fekete hajú") consuli tisztséget töltött be, amikor Tiberius Kr. u. 37-ben meghalt, és mellette akadtak még más gazdag és befolyásos rokonok is. Pilátus személyes megítélése azonban továbbra is távoli hőstettek végrehajtásán alapult: ezeknek fényét kellett valamiképp otthoni ragyogásra is alkalmassá csiszolnia.
Ha a kérdéses időben Rómában tartózkodott, lehetett a praetorianusok tagja, az ezerfős császári testőrségé. Tiberius, aki saját biztonságának megszállottja lett, átszerveztette a gárdát, a város körül szétszórt szállásaik helyett állandó táborhelyt jelölt ki számukra, a csapatszellemet erősítendő. Ha Pilátus közéjük tartozott, akkor ez magyarázatot adna a császár személye, kultusza és jóléte iránti nyilvános elkötelezettségére, hiszen a praetorianusok erről voltak híresek. Ez ilyen köteléket jelenthetett, amely őt a magasba lendíthette - ugyanakkor pedig I. is híján a bukását is okozhatta.

Több kutató feltételezi, hogy Pilátust Lucius Aelius Seianus vette a szárnyai alá, a praetorianus gárda brutális parancsnoka, aki Kr. u. 23-tól 31-ig az uralkodó befolyásos kegyence volt. Tacitus szerint „úgy lenyűgözte Tiberiust, hogy a másokkal szemben kiismerhetetlent - csak vele szemben - vigyázatlanná s védtelenné tette."
Seianus szívós, merész és okos volt, ám szükség esetén alázatosságot is tudott színlelni; különös elegyét képviselte az éberségnek és az erélynek. A katonák bizalmába férkőzött, talán a Pilátuséba is, elvegyült közöttük, megtanulta a nevüket. E nevek némelyikét aztán előterjesztésre javasolta, hogy saját céljai szolgálatába állíthassa őket.

Seianus azzal nyerte el Tiberius rokonszenvét, hogy Kr. u. 22-ben sikerült megfékeznie a tűzvészt, amely majdnem elpusztította a Pompeius-színházat. Amikor a színházat újjáépítették, elhelyezték benne Seianus bronzszobrát. A tiszteletére Róma körül újabb szobrokat emeltek, a légiók szentélyeiben; a születésnapján e szobrok előtt gyertyát gyújtottak és tömjént égettek. Ám mélységes népszerűtlenségén ez mit sem változtatott. Pilátushoz hasonlóan lovag volt, nem pedig nemes; fölkapaszkodott jöttmentnek számított, mégpedig az ambiciózus fajtából.
A római történetírók emiatt szent borzadállyal emlegetik, rémtetteitől függetlenül is. Szerintük Seianus az uralkodói ház idősebb örökösei ellen tört, hogy befolyást szerezhessen a fiatalabbak fölött, és céljának megvalósításában nem akadályozták holmi skrupulusok. Drusust, Tiberius fiát 23-ban állítólag ő ölte meg lassan ható méreggel, az áldozat feleségének egyetértésével. Lehetséges, hogy Pilátus látta is a már őszülő és visszavonultan élő Tiberiust aznap, amikor - ahogy Tacitus feljegyezte - megjelent a szenátusban, hogy megfeddje a szenátorokat, amiért a fiát siratják.
Tökéletesen, már-már dermesztően higgadt beszédet adott elő, mígnem a legvégén hirtelen arról szólt, hogy a consulok, „vagy valaki más", vegye át az uralmat, az ő terhein könnyítendő. Tacitus ezt csupán hiú szólamnak tartotta, amelyet taktikai megfontolásból hangoztatott, hogy tekintélyét megszilárdítsa. De vajon mire vélhette Pilátus a császárától ezt a kétségbeesettnek és emberinek szánt megnyilvánulást?

Seianus ezek után nekilátott, hogy romlásba döntse a rivális Germanicus családját, amelynek élén az özvegy Agrippina állt. Elültette az uralkodó lelkében a polgárháborútól való félelmet, sikerült is az özvegy két közeli barátját zsarolással és árulással megvádolnia. Más ellenlábasokat más vádakkal illetett - mindannyian elbuktak, miközben a kegyenc még mélyebben beférkőzött Tiberius bizalmába.
Ám 25-ben Seianus tovább nyújtózott, mint ameddig a takarója ért: feleségül kérte Livia Juliát, Drusus özvegyét. Levelét Tiberiushoz, valamint a császár válaszát Tacitus idézi az Évkönyvekben; valószínűleg mindkettő hamisítvány. Akár eredetiek, akár nem, a két levél életszerű képet fest azokról hátrányos társadalmi megkülönböztetésekről, amelyek a Seianushoz és a Pilátushoz hasonló equest érték.

Seianus azt írja, hogy mély hálával tartozik az őt ért kegyekért. Erősködik, hogy sosem áhítozott magas tisztségekre, hiszen számára már maga az dicsőség, hogy olyan urat szolgálhat, mint Tiberius, „akinek számtalan elismerése hozzászoktatta, hogy reményeit csak azután terjessze az istenek elé, miután az uralkodó már meghallgatta."
El sem tudna képzelni magasabb kitüntetést, mint amit a császári család egyik tagjával való házasság jelent; végül is maga Augustus, mikor férjhez akarta adni leányát, szintén számításba vette a lovagi rendű férfiakat. Ezért, ha a császár úgy ítélné meg, hogy Livia Juliának férjre van szüksége, gondoljon barátjára.

Válaszában Tiberius őszinteséget ígért. A hetvenes éveit taposó Livia Julia, Gaius Caesar egykori hitvese, sosem egyezne bele, hogy „egy római lovag oldalán öregedjen meg." De még ha ő, Tiberius engedélyt is adna erre, az állami főemberek sosem. Már így is hangoztatják, hogy Seianus jóval és „régen túljutott a lovagi ranglépcsőn." Igen, meglehet, hogy Augustus fontolgatta, hogy lányát római lovaghoz adja, ennél tovább azonban nem ment: a választása nemesekre esett. Ha Seianus továbbra is bizonyságát adja hűségének és hasznavehetőségének, „nincs olyan magas állás, melyet kiválóságod s irányomban tanúsított érzületed meg nem érdemelne"; egyelőre azonban a nemesi rang megszerzése szóba sem jöhet.

A visszautasított Seianus folytatta cselszövéseit. A következő hónapokban és években rávette Tiberiust, hogy hagyja ott a füstös és zajos Rómát, és görög tudósainak társaságában vonuljon vissza Caprira. Még inkább Agrippina ellen hangolta; fondorlattal elérte, hogy egy császári lakomán Agrippina ne fogadja el Tiberiustól az odakínált almát, mivel mérgezettnek hitte. Más alkalommal sikerült a császár életét megmentenie, amikor vacsora közben egy Barlang nevű villában rájuk omlott a sziklafal. Talán sosem volt hatalmának annyira tudatában, mint amikor négykézláb, a kövek közé szorítva, szemtől szembe találta magát a rémült uralkodóval, köztük arasznyi csupán a távolság, ő pedig saját testével higgadtan távol tartotta tőle a halált.
Ekkor már négy-öt éve Seianus javasolta a kinevezéseket. Ő ajánlotta a centuriókat, a tribunusokat, a helytartókat. Hajnalonként az ő házában gyűltek össze a vezető polgárok, és magukkal hozták a kérelmeiket, amelyeket Tiberiushoz szerettek volna eljuttatni. Valószínű, hogy Pilátus hivatásos katona volt Kr. u. 26-ig, addig, amíg meg nem kapta a beosztását. Bizonyára jól ismerte azt az előcsarnokot a reggeli nap első fényénél, és bizonyára ült a híres kereveten, amelyik 31-ben újév napján leszakadt a kérelmezők súlya alatt. A 20-as években a császár vajmi ritkán utasította vissza Seianus ajánlásait. Ha Pilátust javasolta Júdea helytartójául, akkor Tiberius bizonyára beleegyezett.

Természetesen nincs szilárd bizonyíték arra, hogy Pilátus Seianus teremtménye lett volna. Az biztos, hogy nem állt annyira közel hozzá, hogy a bukása után vele halt volna, ahogy más helytartóknak kellett.
Seianus feltehetőleg ismerte és elismerően vélekedett róla; a maga részéről pedig Pilátus - az érzelmeitől függetlenül - ügyelt rá, hogy megtartsa a jóindulatát. Es lehet, hogy ez minden. Tiberius arról is nevezetes volt, hogy szeszélyből, formális ajánlás nélkül nevezett ki helytartókat.
Tacitus nyomán tudjuk, hogy nagyjából milyen kritériumok alapján: tisztességes magaviselet, erkölcsös jellem, de kiemelkedő érdemek nélkül, mert az még ellene fordulhat. Időnként a „tisztességes magaviselet" sem számított. Pomponius Flaccust egy harminchat órás tivornya után tette meg Szíria helytartójává, kinevezésén a halhatatlan császári hátirattal: „minden kellemes órám vidám cimborájának."

22-ben, az előző ázsiai helytartó perén az egyik szenátor felvetette, hogy „gyalázatos életű és becstelen hírű ember ne pályázhasson helytartóságra", ezzel számos gondnak elejét vehetnék. Tiberius azonban nem értett egyet. Számos helytartó okozott már meglepetést, érvelt, hiszen „a feladat nagysága némelyeket jobbra serkent, másokat eltompít." Az ő jelöltjeinek érdemeiről gyakran mit sem lehetett tudni - anyagok voltak csupán, melyeket a sors kényére formálhatott. A császár az ilyeneket szerette.

Pilátus feltételezett szamnisz származása nem szólhatott a javára. Tiberiusnak nem tetszettek sem a szamnisz módra felléptetett gladiátorok, sem a régi oszk komédiák. Ez utóbbiak nagy sikerű látványosságsorozatból álltak, ezek voltak az úgynevezett atellai bohózatok, amelyekben fiatal férfiszínészek léptek fel különböző groteszk szerepekben: megjelent a hetvenkedő Bucco, a púpos Dossenus, a haspók Maccus és Pappus, a vén fecsegő. Tiberius véget vetett ezeknek az előadásoknak, a színészeket szélnek eresztette. De úgy tűnik, Pilátusban eléggé megbízott (vagy elég jelentéktelennek tartotta) ahhoz, hogy a kinevezése után el is küldje a provinciára, és nem tartotta ott Rómában mondvacsinált indokokkal, mint ahogy a helytartók közül sokat.
Így hát egy szép napon Pilátus megkapta a császári parancsot. Hivatalos formában, ötoldalas viasztáblán érkezett; erre a bevett válasz az szokott lenni, hogy az illető hálaáldozatot mutatott be a templomban. És aztán Pilátus lovag, a véráztatta harcos, aki elnyerte a kegyenc kegyét, de akinek társadalmi helyzete továbbra is ingatag maradt, vállán szamnisz származásának keresztjével, elindult
Júdeába.