logo

XXII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Évkönyvek (Annales) V. könyv.

1. Rubellius és Fufius consulságok alatt, kik mindketten a Geminus nevet viselték, meghalt Julia Augusta késő vénségben, kit a Claudius családból való származása s a Liviusok és Juliusok közé való fölvétele a méltóság legmagasabb polcára emelt. Első férje, akitől gyermekei is származtak, volt az a Tiberius Nero, aki a perusiai háborúban menekülvén, a Sex. Pompeius meg a triumvirek közt létesült békekötés után visszatért a fővárosba. Ekkor Caesar, a szép nő iránt támadt gerjedelmében, elvette őt férjétől, s nem tudni, hogy akarata ellen-e, de oly sietősen vitte a maga hajlékába, hogy a teherben levő asszonynak szülését sem várta be. Azután nem lett több gyermeke; de Agrippina és Germanicus egybekelése folytán Augustus vérségével kapcsolatba jött, közös dédunokákkal bírtak.
A családi élet tisztasága tekintetében az ősi erkölcsök híve, de fesztelenebb modorú, mint a régi kor asszonyai szoktak lenni; tehetetlenül gyönge anya, elnéző feleség, aki férjének feszes udvariasságával s fiának tettető természetével jól összefért. Temetési pompája közepes volt; végrendelete sokáig végrehajtatlan maradt. Dicsőítő beszédet tartott fölötte a köztéren dédunokája Caius Caesar, ki majdan a trónnak lesz volt örököse.

2. Tiberius pedig, hogy anyja végtisztességtételén nem jelent meg, és életmódja szórakozásain semmit nem változtatott: nagy elfoglaltságával levélben mentegette magát, és az elhunyt emlékére a tanácstól bőkezűen megszavazott tiszteletnyilvánításokat mintegy szerénységből korlátozta, csak keveset fogadván el azokból, annak hozzáadásával, hogy isteneket illető tiszteletben ne részesítsék; mert az elhunyt maga akarta így. Sőt ugyanazon irata egyik részében megrótta a nőkkel való barátkozás szokását, a mivel Fufius consulnak adott egy sanda vágást, mint aki a császárnénak kegyében állott, ügyes lévén magát a női szívekbe behízelegni, és szellemes ember létére attól sem tartózkodott, hogy Tiberiust szúrós élceivel nevetség tárgyává tette, a mit a hatalmasok nem könnyen tudnak megemészteni.

3. Különben pedig uralkodása ezentúl már durván erőszakossá vált; mert Augusta életében még csak volt hová menekülnie az üldözöttnek, mivel Tiberius rendíthetetlen tiszteletben tartotta anyjának minden szavát, és Seianus sem merészelt az anyai tekintéllyel szembe szállani. De most már mind a ketten, mintegy féket vesztve törtek elő. Levél érkezett Agrippinához és Néróhoz, melyről a közvélemény azt hitte, hogy már régebben Íródott, de az özvegy császárné megakadályozta átadását, mert mindjárt az ő halála után hozták nyilvánosságra. Tartalmát keresett szigorúság jellemezte; de unokáját nem fegyveres ellenszegüléssel, nem fölforgató tervekkel vádolta, hanem ifjakkal folytatott szerelmi viszonyait s fajtalan életét hányta szemére.
Menyére még ilyet sem mert ráfogni, csak dölyfös magaviseletét és csökönyös lelkét kárhoztatja, nagy rémülete és mély hallgatása mellett a tanácsnak; míg néhányan, akik a becsületességből semmi hasznot nem várhattak, (mert hiszen némely ember a közbajokat is kegy hajhászás jó alkalmának tekinti), követelték a dolog tárgyalását, s Cotta Messalinus mindjárt előállott egy szörnyű javaslattal. De mások a legelőkelőbbek s kivált a tisztviselők közűi, határozatlanok voltak, mivel ugyanis Tiberius keserű kifakadása mellett is minden egyéb szándéka iránt homályban hagyta őket.

4. Volta tanácsnak egy tagja, Junius Rusticus, kit a császár a tanácsi naplók vezetésével bízott meg, s ezért föltették róla, hogy a fejedelem gondolatait ő ismeri legjobban. Ez valami végzetes sejtelem hatása alatt (mert férfias bátorságának jelét azelőtt sem adta), vagy oly rosszul alkalmazott okosságból, mely a közeli veszélyről megfeledkezve, a bizonytalan jövőt rettegi, a tétovázók mellé áll és inti a consulokat, hogy ne kezdjék meg az ügy tárgyalását; elmondja, hogy gyakran egy rövid pillanaton fordulnak meg a legfontosabb dolgok, s jöhet idő, mikor Germanicus családjának pusztulását fájlalni fogná az öreg császár. Ugyanekkor a nép Agrippina és Nero képeit magával hozta, körül állja a tanácsházat s a császárra mondott áldáskívánatok kíséretében kiabálja, hogy a levél hamis és a fejedelemnek akarata ellen készülnek családját veszedelembe dönteni. Ezen a napon tehát nem esett semmi baj. Sőt consuli férfiak nevei alatt forogtak költött indítványok Seianus ellen, sokan így foglalkoztatván titokban, de annál kihívóbb módon, szellemük játékát. Emiatt még vadabb indulat gyúlladt ennek szívében és még több alkalmat talált a panaszkodásra: hogy „a tanács semmibe sem veszi a fejedelem fájdalmát, a nép pedig pártot üt ellene; hogy már szokatlan beszédek meg határozatok hallhatók s olvashatók a tanácsban; mi van még hátra, hanem hogy fegyvert fogjanak, és akiknek képeit zászlók gyanánt kísérik, azokat válasszák maguknak vezérül és parancsnokul?“

5. A császár tehát megismételvén unokája és menye ellen szemrehányásait és rendeletben megróván a köznép magaviseletét: panaszt tett a senatus előtt, hogy egy tanácsúr oktalansága által a császári méltóság nyilvánosan meghurcoltatott; ő azonban a teljes cselekvési szabadságot fenntartja magának. Nem is folytatták a tanácskozást; úgy, hogy végső határozatot nem hoztak (mert az tiltva volt), de kinyilatkoztatták, hogy őket büntetésre való készségűkben a fejedelem hatalma gátolja.


Pótlás

a) Agrippinát és fiát Nérót a tanács az állam ellenségének nyilvánítván, amazt Pandateria, emezt a közel fekvő Pontia szigetéré száműzik. Menyét és unokáját Tiberius, elítéltetésük után bilincsre verve és zárt gyaloghintókban szállíttatja el. Midőn Agrippina éhhalállal akarta életét bevégezni, megparancsolta a császár, hogy száját nyissák föl és erőszakkal táplálják. Nero, valószínűleg a következő évben, önként választott éhhalállal pusztult el. Öccsének Drususnak, a néven a legfiatalabbnak, sorsa hasonló tragikus megoldást mutat. Seianus, azon meggyőződésben, hogy a trónra való vágyódása teljesülésének mellőzhetetlen föltételét képezi Germanicus ivadékainak kiirtása: e Drususnak nejét Aemilia Lepidát is elcsábítja. Különben is a legelőkelőbb férfiak majdnem voltmennyijének feleségével házasságtörő viszonyban állott, főleg azon célból, hogy így férjeiknek minden művelete felől érte-sülést nyerjen. És voltmennyi asszonyt azzal a kilátással tudta magához kötni, hogy reményeinek teljesülése esetén meg fogja velők osztani a trón birtokát. Aemilia Lepida a császár előtt elrágalmazta férjét, a minek első következménye lett, hogy a herceget Caprea szigetéről Rómába küldték. De Seianus ezzel nem elégedett meg, hanem kieszközölte vád alá helyeztetését, minek folytán a fiatal herceget is elítélték, és a császári palota alsó helyiségeiben tartották fogva. Germanicus harmadik fia Caius, nagyanyjának Antóniának védelme alatt állt és Caprea szigetére csak akkor ment, mikor már Tiberius előtt gyanús színben állott Seianus.

b) Kr. után a 30. évben M. Vinicius és L. Cassius Longinus voltak consulok. Ez évben állt bosszút Tiberius Asinius Galluson azért, mert az két évvel előbb kényszeríteni akarta őt, hogy Agrippina és ennek gyermekei iránt érzett ellenséges indulatát nyíltan fejezze ki. Asinius-szal szemben táplált ellenszenve egyébiránt régibb keletű volt. Midőn ugyanis Agrippa Kr. e. 12-ben meghalt, Augustus kényszerítette Tiberiust, hogy saját feleségét Vipsaniát bocsássa el és tegye nejévé Agrippa özvegyét Júliát. Viszont Asinius Tiberiusnak volt feleségét Vipsaniát vette nőül, aki Agrippinának atyjukról való féltestvére volt, s már magában véve ez a rokoni viszony is gyanússá tette Asiniust Tiberius előtt.
Az sem használt neki, hogy Seianus iránt minden alkalommal szolgai meghunnyászkodást tanúsított, és ékesszólásával főleg ő szokta indítványba hozni a kegyenc számára megszavazandó kitüntetéseket. Tiberius egy iratot intézett a tanácshoz, egyebek közt azzal vádolván Asiniust, hogy Seianusra a császárhoz való baráti viszonya miatt irigykedik, holott neki is van egy barátja: Vallius Syriacus rhetor. A levél fölolvasása után Asiniust nyomban elítélték, mikor vendégül épen Tiberius asztalánál ült Caprea szigetén és vele baráti poharat ürített. A tanács egy praetort küldött érte, hogy bilincsekben akivégzésre haza hozza. Még ott a szigeten időzött, midőn halálos ítéletét tudtára adták. Kívánta, hogy azonnal öljék meg; de Tiberius nem engedte, azt akarván, hogy a megbecstelenítés és halálfélelem kínja miatt annál hosszabb legyen szenvedése. Bíztatta és parancsot adott, hogy Rómában tartsák fogva mindaddig, míg ő vissza nem tér a fővárosba. Így Asinius a consulok foglya volt; barátjai és szolgái közűi senkit sem engedtek hozzá; élelmezése szűk és rossz volt, de mégis annyi, hogy életét tovább tengethette.
Vallius Syriacusnak, minden vádeljárás nélkül, meg kellett halnia, csupán azért, mert Asiniusnak barátja volt. Rómában pedig folytak napról napra a kivégzések; egyízben ugyanazon egy napon huszonegy személy, köztük asszonyok és gyermekek is estek áldozatul. Caprea szigetén még később is mutogatták azt a helyet, honnan Tiberius gyönyörködő szemei előtt a halálraítélteket a tengerbe dobták.

c) Az özvegy császárné halála óta Seianus mindenhatósága naponkint növekedett, elbizakodottsága nem ismert határt. Születésnapját vallásos ünnep gyanánt ülték meg; Rómában számtalan szobra volt testületektől és egyesektől állítva; küldöttségek mentek hozzá a tanács, a lovagrend és a nép részéről, csakúgy mint a császárhoz; mind a kettőjükért együtt imádkoztak és áldoztak. A tanács teljesen Seianus kezébe került; mindenki több jót remélt vagy több rosszat várt tőle, mint a császártól, kit már saját környezete hallgatólag eladott Seianusnak, s ezt mindenről, a mi az udvarban történt, rögtön értesíti, míg viszont az ő lépéseiről és tényeiről a császár előtt hallgattak.
Tiberius végül aggódni kezdett, annyival inkább, mivel ismerte a testőrcsapatok ragaszkodását Seianushoz, s attól lehetett tartani, hogy ezek császárrá kiáltják ki. Épen azért barátját, kiben most már legádázabb ellenségét ismerte föl, nem merte nyílt úton tenni el láb alól. Sőt ellenkezőleg fokozta a maga jóakaratának bizonyítékait, s maga mellé consullá nevezte a jövő évre, s a tanácshoz intézett rendeletéiben az ő Seianusának, munkatársának mondja s oly ügyesen ringatta csalódásba azt magát, a tanácsot meg a népet, hogy Seianus már a célpontnál látta magát, őt tekintették uruknak, míg a császárt csak azon sziklasziget birtokosának nézték, melyen természetellenes élvei és kegyetlenségei kielégítésének élt.

d) Midőn a Kr. u. 31. évben a császár és Seianus voltak a consulok, az utóbbi Rómában lépett hivatalába és azután ott is tartózkodott. De csak négy hónapig maradtak e hivatalban, május elején pedig visszaléptek s helyettük Memmius Regulus és Fulcinius Trio lettek consulokká. Új év napján abban a teremben, hol Seianus az üdvözletére sietőket fogadta, összetört egy pad az odasereglett tömeg súlya alatt. Midőn pedig díszmenetben a capitoliumba vonult föl, kísérete közt átszaladt egy macska.
A capitoliumon hozott áldozatról visszatérőben, mivel a néptömeg a fórumon keresztül vivő elzárta, kénytelenek voltak lictorai tőle elválni, és egy mellékutcán át, mely a gemoni lépcső és a börtön mellett vezetett el, csatlakozni újra hozzá. Bukása után úgy emlegették ez eseteket, mint ugyanannyi baljóslatú jelt, valamint azt is, hogy mikor jóslást végzett, nem szerencsehirdető madarak, csak károgó hollók vonultak föl az égtetőn. Most azonban még mindezekre oly keveset ügyelt ő maga, mint mások.
Ahogy a dolgok jelenben állottak — mondja egy azon korabeli író, — ha maga egy isten jelentette volna világos szavakkal a helyzet megváltozását: nem hittek volna neki. Mikor már a kegyenc veszte el volt határozva, még mindenki úgy nézte őt, mint ha nem is az egyik consul, hanem uralkodótárs volna; a sokaság tolongott előszobájában, féltékenyen lesték csak egy pillantását is. Ő maga gyanakodva ellenőrizte kivált a legelőkelőbbek magatartását, s kémlelte szavaikat és tekintetüket. Tiberiust Antonia, a Germanicus anyja, értesíti, hogy Seianus hívei és barátai azon fáradoznak, hogy formaszerinti összeesküvést szervezzenek a császár ellen.
De még most sem mert nyíltan lépni föl ellene, hanem titokban egy más embert tett meg a testőrcsapatok parancsnokává, Naevius Sertorius Macrót, ki előbb nem volt ismeretes, s kiről Tacitus (VI. 48.) azt jegyzi meg, hogy azért bízta rá Tiberius a Seianus elleni terv kivitelét, mert erkölcsileg még elvetemültebb volt, mint amaz. Ez a Macro bizalmasa volt a császárnak mostani visszavonultságában, és a fiatal Caius, ki már szintén ott a szigeten tartózkodók, kereste az új kegyenc jóindulatát. Seianushoz pedig és a tanácshoz oly leveleket küldözgetett Tiberius, hogy nem tudtak belőlük tájékozódni a dolgok állása felől; majd, hogy rosszul érzi magát s várja élete végét; majdhogy teljesen egészséges és nem sokára visszatér Rómába. Seianust ez irataiban majd nagyon dicsérte, majd korholta, s ugyanígy bánt legközelebbi barátaival is.
Azért késett még a nyílt föllépéssel, mert maga is ingadozott a kétség és bizodalom közt. Azok, akik eddig ragaszkodás és tisztelet dolgában Seianusért versenyre keltek, most a császár levelei következtében bizonytalan magatartást kezdtek mutatni Seianussal szemben. Midőn azonban egy újabb rendelet érkezett a császártól, melyben maga és unokája Caius mellé Seianust is főpappá nevezte ki: ismét szilárdabbnak látszott állása, mint volt. Mikor azonban azon ürügy alatt, mintha beteg nővérét Campaniában meg akarná látogatni, szabadságolását kérte a császártól: azt megtagadta és meghagyta neki, hogy maradjon Rómában, hová ő maga is nemsokára visszatér.

e) A Caiusra vonatkozó dicséretnyilvánítások, melyeket a császár a főpapi méltósággal való fölruházását tudató iratában kifejezett, világos utalást jelentett arra, hogy a herceg van kinézve a trón örököséül. Ezzel Seianus elröppeni látta a madarat, a mit már markában vélt tartani. Hihette volna ugyan, hogy egy erőszakos csapással a hozzá hű testőrcsapatok segélyével még visszahódíthatja a szerencsét, ha nem látja volt, hogy Róma népe a Germanicus háza fényének új virradatát várja Caius fölmagasztalásában, s hogy tehát attól semmi támogatást nem remélhet. Most bánta már, hogy consuli hivataloskodását föl nem használta tervének megvalósítására. De más jelei is mutatkoztak a császár elhidegülésének.
Seianusnak egy ellenségét, kit a tanács az ellene emelt vádpontok alapján elítélt, Tiberius fölmentette. Azon levelében, mely Nerónak Pontia szigetén történt haláláról szólt, egyszerűen Seianusnak nevezte őt, a szokott dicsérő jelzők mellőzésével. Ismételve megtiltja, hogy emberek tiszteletére áldozatot hozzanak, hozzá tevén, hogy ő vele szemben is takarékoskodjanak minden tiszteletnyilvánítással; a tilalom megújítása azonban félreérthetlenül Seianus ellen fordult. Már bizonyosnak látszék Rómában, hogy a császár el fogja őt ejteni, és kezdtek az emberek visszavonulni tőle.
Tiberius, aki Seianusnak erőszakos csínyjétől tartva, örökös rettegésben élt, annyira, hogy már a menekülésre hajókat tartott készenlétben: újra bátorodni kezdett, midőn a tanács és a nép hangulatáról hírek érkeztek hozzá. De még most is szükségesnek vélte a Seianus önhittségének nyújtandó újabb táplálékkal félrevezetni őt és az egész Rómát, mielőtt a végső csapásra elszánná magát. Mivel Augustus is őt, mielőtt trónörökösévé nyilvánította volna, a tribuni hatalommal ruházta föl: azt a hírt hintette el a fővárosban, hogy Seianus részére a tribuni hatalmat fogja adományozni.

f) A május elején hivatalba lépett consulok közűi az egyik, Fulcinius Trio, Seianus pártján állott. Tehát a másikhoz, Memmius Kegulushoz érkezett egy éjjel a testőrcsapatok parancsnoka, Sertorius Macro, a tanácshoz címzett levéllel és szóbeli megbízásokkal, melyeket Macro a consulon kivűl a római éjjeli őrség parancsnokával, Graecinus Lacóval is közölt. Ez az őrsereg, mely a főváros éjjeli rendészetének ellátását gondozta, hét cohorsból állott, melyekbe szabadon bocsátott rabszolgákat szoktak besorozni Minden cohors külön őrházban tanyázott szerte a főváros területén.
A Macro megérkezését követő reggel, október 18-án tanácsülés volt hirdetve Apollo templomába, a császári palota közelében. Napköltekor oda indult Macro, s útközben találkozván Seianus-szal, midőn ez nagyon megütődött a fölött, hogy számára nem hozott levelet a császártól: Macro félrevonta és azzal a hírrel nyugtatta meg, hogy magával hozta a tribuni hatalmat reá ruházó kinevezést. Ezen való nagy örömében sietett a tanácsülésbe. Macro kívül maradt, hogy a testőrcsapatot, mely a templom előtt őrségen állt, eltávolítsa onnan, tudatván velők parancsnokukká lett kineveztetését, és hogy a császártól kitüntetéseket hoz a testőrség számára.
A testőrcsapat helyett az éjjeli őrséget állítja föl a templom körűi Laco vezetése alatt; azután bement, átadta Tiberius iratát a consuloknak s mielőtt még azt fölolvasták volna, eltávozott, s a testőrök kaszárnyájába ment, hogy ott minden lehető mozgalomnak elibe vágjon. Szóbeli megbízatása között volt az is, hogy Seianus és pártjának erőszakos ellenállása esetén azonnal bocsássa szabadon a fogva tartott Drusust és kiáltassa ki trónörökössé.

g) A levél fölolvasása előtt mindenfelől üdvkívánatokkal halmozták el Seianust a reá váró s jól megérdemelt kitüntetésért. De az irat nem tartalmazta sem a kilátásba vett rangemelést, sem valami formaszerinti vádat Seianus ellen, hanem először a császárnak egy más tárgyról való véleményét, majd ellene egy elégületlenkedő rövid nyilatkozatot; ismét valami egyéb, azután megint egy ellene irányított mondat következett, s végül, hogy két tanácsúr, kik vele baráti viszonyban állottak, megfenyíttessék, őt magát pedig le kell tartóztatni. Hozzá tette még azt is, a mit már annyiszor ígért, hogy Rómába jőni szándékozik, de mivel tart tőle, hogy útját nem teheti meg biztonságban, az egyik consul utazzék eléje.
A levél tartalma mennykőcsapásként hatott a gyülekezetre; a meg-döbbenés és levertség annál nagyobb volt, mivel csak az imént versenyeztek a hatalmasnak vélt ember előtt való meghunnyászkodásban és hízelgésekben. Némelyek már kezdtek közeléből elillanni, ellenben a praetorok és néptribunok körül állták, hogy ki ne fusson és zavart ne csináljon a nép közt. De ő maga is annyira meg volt döbbenve, hogy nem is látszott érteni Memmius Regulus consul szavát, midőn az rá kiáltott: „Seianus, lépj elő!" Csak a harmadik erősebb hangon mondott fölhívásra s midőn a consul kezével megérinti, felelt annyit: „engem szólítasz?" és engedett a parancsnak.
Az eközben belépett Laco oda állt oldala mellé. És most mindenfelől az ellenséges indulatnak és szidalomnak egyetlen hangja emelkedett ellene; némelyekből a bosszú és addig elfojtott harag beszélt; míg mások hasonló fölháborodás alá akarták rejteni vele való baráti viszonyukat. De a consul még sem merte Seianus kivégeztetését megszavaztatni a tanáccsal, mivel sok rokona és barátja ült ott, akik a halálos ítéletet ellenezték s zavart okozhattak volna. Csak egyetlen tanácsúr véleményét kérdezte meg az iránt, hogy mit kellene tenni, s midőn ez azt tanácsolta, hogy veresse bilincsbe, a consul a többi főtisztviselőkkel és Lacoval egyetemben a tanácsházból a börtönbe kísérte Seianust.

h) Útközben el akarta arcát köntösével födni, de lerántották róla s pofon ütötték; a nép ordítva és átkozódva futott feléje, és saját szemével kellett látnia, hogyan döntik le, zúzzák szét vagy hurcolják az utcán az ő szobrait. Még ugyanez a napon, Seianus börtönéhez közel, Concordia templomában másodszor is összegyűl a tanács, és mivel a megbukott nagyság ellen a népnél csak gyűlölet mutatkozott s a testőrcsapatok sem tettek semmit érdekében: elhatározták s azonnal végre is hajtották Seianus halálbüntetését. Hulláját a gemoni lépcsőre dobták ki, hol három napon át hevert a tömeg bántalmazásainak kitéve, mielőtt a folyóba hajították volna. „Az a férfiú — mondja Juvenalis — ki a tisztelet magaslatát kereste és a hatalom csúcsára vágyott; aki magas tornyára egymás után rakta az emeleteket: annál mélyebbre zuhant alá, és bukását annál borzasztóbb ösvény tátongó szája várta."

i) Most kivégeztetése után törtek ki a zavarok oly alakban, hogy a nép, ha olyan emberekre talált, akik Seianus barátainak hírében állottak, bántalmazta és leteríti őket. A testőrcsapatok a miatti haragjokban, hogy őket Seianushoz való ragaszkodással vádolták és az éjjeli őrség katonáinak a császár iránti hűségét az övék fölé helyezték: gyújtogatni és rabolni kezdtek a városban. Azok a tanácsurak, kik előbb Seianus kegyét keresték, különösen azok, akik az általa üldözöttek ellen vádlók és tanúk gyanánt szerepeltek: most a legnagyobb aggodalommal néztek a jövendő elé. Csak kevesen tápláltak jó reményt, azok, kik az előbbi üzelmektől távol tudták magukat tartani, és most emberiesebb eljárást vártak a császártól. Mert az eddig történteket a halott terhére rótták; Tiberius azokról — úgy mondák — vagy nem is tudott, vagy kénytelenségből követte el, a mit tett.
Mintha egy zsarnokuralmat ráztak volna le: elhatározta a tanács, hogy Seianusért senki se öltsön gyászt, hogy a szabadság számára szobor állítassék; hogy az állami méltóságok és a papok részvétele mellett hálaünnep szenteltessék. Azt is kimondták, hogy többé senki számára sem lesz szabad rendkívüli tiszteletnyilvánításokat megszavazni, és senkinek — a császáron kívül — nevére esküdni. Mindezek dacára nem sok idő múltával már Macro és Laco lábai előtt fetrengettek; pénzjutalmat és más kitüntetéseket szavaztak nekik; az egyiknek praetori, a másiknak quaestori címet adtak, mindkettőnek üléshelyet a színházban a tanácsurak között. De azok mindazt visszautasítsák; Seianus intő példája még nagyon új volt. Tiberius sem hagyta jóvá a tiszteletére hozott sokféle határozatot, sőt egyenesen megtiltotta a tanácsban efajta indítványoknak előterjesztését és tárgyalását. Egy nagy számú, tanácsurakból, lovagok és plebejusokból álló küldöttséget, mely mindjárt Seianus kivégeztetése után utazott hozzá, nem bocsátott maga elé, sőt még Regulus consult sem, akit pedig ő hívott oda és aki sohasem tartott Seianus-szal.

k) A Seianustól való rettegés, melyben Tiberius hosszú ideig élt, a veszély elhárítása után még kilenc hónapig úgy hatott reá, hogy Caprea szigetén Jupiterről nevezett villájába zárkózva maradt. Annál vérengzőbb módon dühöngött eszközei segélyével a fővárosban, úgyhogy tisztára kitűnt annak a véleménynek alaptalansága, mely minden rosszat a múltban Seianusra volt hajlandó hárítani. A Seianus terveiben való részesség címén tömegesen emelt vádakat a tanács elé utalja, mely azután sietett meghozni és végrehajtani a halálra és vagyonelkobzásra szóló ítéleteket; mert a császár úgy kívánta föltűntetni, hogy e vérítéletek nem tőle, hanem a tanácstól erednek.
A bukottnak nemcsak rokonai és közelebbi barátai, hanem mindazok, akik kegyét keresték és akik kitüntetéseit indítványba hozták, ítélet alá estek. Elegendő ok volt erre csupán az is, hogy voltki Seianus barátja lett legyen; mintha Tiberius is nem vallotta volna magát annak, és mintha épen az által másokat is nem biztatott volna föl rá, hogy Seianusnak hízelegjenek. Senatorok, lovagok, férfiak, nők egyaránt kerültek börtönbe, s elítéltetésük után vagy ott fojtották meg őket, vagy ledobták a tarpéji szikláról, s csupasz tetemüket a fórumra, majd a Tiberisbe vetették.

6 . . . Negyvennégy beszéd tartatott e tárgyban, kevés eredt félelemből, a többi szokásból . . . „Azt véltem, hogy nekem gyalázatot vagy Seianusnak kegy vesztést fog hozni… Megfordult a szerencse, és az, aki őt tiszttársának és vejének szemelte ki, magának ugyan megbocsátott; de a többiek azt, akinek szégyenletesen bókoltak, most gálád módon üldözik . . . Hogy mi sajnálatra méltóbb: a barátságért vádoltatni-e vagy a barátot bevádolni? nem döntöm el . . . Senkinek üldözését, senkinek kegyelmét nem akarom tapasztalni, hanem szabadon és magammal elégülten megelőzöm a reám váró csapást. Hozzátok pedig könyörgök, hogy ne szomorú, hanem vidám érzéssel őrizzétek emlékezetemet, azokhoz sorozva engem, akik az általános nyomor közepéből szép halállal menekültek."

7. Azután, úgy töltötte el a nap további részét, hogy, a mint kedve jött, egyikhez közeledett, másikhoz szólt, ezt magánál tartotta, amattól búcsút vett, és mikor még a társaság népes volt és mindnyájan láthatták arcának rettenthetetlen bátorságát és azt hitték, hogy még sok idő van hátra, míg életének véget vet: egyszerre csak a köntöse alá elrejtett kardjába dől. Az elhunytat még a császár sem üldözte szemrehányással vagy szidalmakkal, holott Blaesusra sok és csúf vádat mondott.

8. Azután P. Vitellius és Pomponius Secundus ügye került tárgyalásra. Amazt följelentők árulták be, hogy az alatta álló kincstár kulcsait és a katonai pénztárt fölajánlotta a fölforgató tervek javára; emennek a praetorságot viselt Considius az Aelius Gallussal való barátságát vetette szemére, aki Seianus megbüntetése után Pomponius kertjébe menekült volna, mint legbiztosabb helyre. A veszélyben forgó két embernek nem volt másutt segítségük, mint testvéreik ragaszkodásában, akik jót állottak értök. De Vitellius később ügyének sokszori halogatása után megunván úgy e reménykedést, mint a rettegést, egy szinleg írási célra elkért zsebkéssel könnyű vágást ejtett erein és lelki bánatával együtt bevégezte életét. Pomponius ellenben, ez a választékos jellemű és fényes tehetségű férfi, mivel a balsorsot nyugodt lélekkel tudta viselni, túlélte Tiberiust.

9. Elhatározták azután Seianus többi gyermekeinek megbüntetését is, habár a köznép haragja kezdett már elpárologni, és sokan megelégelték már az eddigi kivégzéseket. Tehát börtönbe vitetik fia, ki ismerte az őt fenyegető veszélyt, és leánya, aki annyira semmit nem tudott, hogy gyakran kérdezné, miféle bűnéért és hová viszik; hogy nem fog többé rosszat tenni s meginthetik gyermeki fenyítékkel. Beszélik azon kor írói, hogy mivel hallatlan dolog volt eladdig egy hajadont kivégezni, a hóhér a burkolás előtt megbecstelenítette a leányt, s az oly fiatalon megfojtottak holttesteit a gemóni lépcsőkre dobták.

10. Ez időtájban Ázsiát és Achaját az az inkább riasztó, mint tartós hír járta be, hogy Drusust, Germanicus fiát, a Cyclad-szigeteken, majd a szárazföldön látták. Valóban egy hasonló korú ifjú tűnt föl, akit a császár némely szabadosai színleg elismertek és csaló szándékkal kísérgettek; a tapasztalatlanok pedig a név híressége által vonzatva s különben is a görög kedély minden új és csudás dolog iránt fogékony lévén, azt koholták s hitték is, hogy a fiatal herceg fogságából elmenekülve, atyja hadseregéhez megy, Egyiptomot és Syriát elfoglalni. Már gyülekezett köréje a fiatalság, már karjára vette a közbizodalom, élvezvén a jelent hiábavaló reménykedéssel, midőn meghallotta ezt Poppaeus Sabinus, ki Macedonia mellett akkor Achaját is kormányozza.
Hogy tehát a dolgot, akár igaz, akár hamis legyen, megelőzze: a toronaei és thermaei tengeröböl mellett gyors menetben elhaladván, majd az aegei tengerben fekvő Euboea sziget mentén és Pyraeus mellett Attica partvidékén, azután a corinthi parton és az Isthmus földszoroson hatol keresztül, s miután a másik tenger mellett fekvő Nicopolis római gyarmatvárosba bevonult, végre megtudja, hogy akiléte felől gondosabban kikérdezett kalandor M. Silanus fiának mondotta magát, hogy továbbá sok kísérőjétől cserben hagyatva, végre egy hajóra szállt, mintha Italiába akarna utazni. Mindazt Sabinus megirá Tiberiusnak, s ez eseménynek se eredetéről, se befejezéséről többet semmit nem tudtunk meg.

11. Az év vége felé kitört a consuloknak régóta növekvő meghasonlása. Mert midőn az ellenségeskedés szítására könnyen hajló és a szóharcban gyakorlott Trio egyszer úgy mellékesen megrótta Regulusnak a Seianus segédei elnyomására célzó lanyha eljárását: ez a különben, ha nem bántják, tartózkodó természetű ember nemcsak visszautasítja tiszttársát, hanem mint az összeesküvés részesét vizsgálat alá is vonta. És ámbár a tanácsurak sok kéréssel ostromolták őket, hogy hagyjanak föl kölcsönös vésztükre menő gyűlöletükkel, mégis ellenséges és fenyegető tartást foglaltak egymással szemben, mindaddig, míg hívatoskodásuk véget nem ért.


Forrás: Tacitus fennmaradt összes műve. Fordította: Csiky Kálmán, Budapest 1903