(22.) Ciceróra térek, aki ugyanúgy harcban állt kortársaival, mint én most veletek. Azok ugyanis a régieket csodálták, ő pedig korának ékesszólását tartotta többre, és semmi másban nem előzte meg inkább századának szónokait, mint éppen ízlés dolgában. Mert ő formálta elsőnek tökéletesre a szónoklatot: elsőnek alkalmazta a szóválasztás és a szerkesztés művészetét, derűsebb fejtegetésekkel is megpróbálkozott, és ő jött rá néhány találó megfogalmazásra, főleg azokban a szónoklataiban, melyeket már idősebb fejjel, élete vége felé alkotott, vagyis miután még inkább előre haladt és a gyakorlatból, a kísérletezésekből megtanulta, melyik a legkülönb szónoklási mód. Mert korábbi szónoklatai nincsenek híjával a régiség hibáinak: gyenge a bevezetés, hosszadalmas az elbeszélés, terjengős a befejezés; nehézkesen indul neki, ritkán melegszik bele; kevés gondolatát zárja le csattanós és sziporkázó fordulattal.
Semmit sem szemelgethetnél, semmit sem vihetnél belőlük haza; és mint az esetlen épületeknek, erős ugyan a faluk és tartós, de nem eléggé simára csiszolt és csillogó. Én pedig azt szeretném, ha a szónok, miként a bőkezű és jó ízlésű háztulajdonos, nemcsak azért húzna tetőt a feje fölé, hogy távol tartsa az esőt és a szelet, hanem azért is, hogy szemét és látását gyönyörködtesse; ha nemcsak olyan felszereléssel venné magát körül, amely mindennapi szükségleteit elégíti ki, hanem volna háztartásában aranyholmi és vésett kő is, amelynek kézbevételében és gyakori szemlélésében kedve telnék. Némely dolgokat pedig tartson távol magától, mivel már elavultak és dohosak: egyetlen szava se legyen olyan, mintha rozsda lepte volna, egyetlen gondolatát se szerkessze oly nehézkesen és művészietlenül, mint az évkönyvek szerzői; kerülje a csúf és idétlen bohóckodást, tegye változatossá a szerkezetet, és ne zárja minden mondatát egy és ugyanazon a módon.

(23.) Nem akarom kifigurázni a „Szerencse kerekét”, meg a „verresi jogot” és azt a bizonyos, minden beszédben hárommondatonként, mély értelmű gondolat gyanánt elhelyezett „esse videatur”-t. Mert ezeket sem szívesen hoztam elő és még többet mellőztem, pedig csak ezeket csodálják és utánozzák azok, akik régi szónoknak mondják magukat. Senkit sem fogok megnevezni, beérem azzal, hogy erre az emberfajtára utaltam; úgyis ott forgolódnak a szemetek előtt mindazok, akik Luciliust olvassák Horatius helyett, és Lucretiust Vergilius helyett; akiknek Aufidius Bassus vagy Servilius Nonianus ékesszólása Sisennáéhoz vagy Varróéhoz képest hitvány, akik a mi korunkbeli szónoklattanítók fogalmazványait fitymálják, Calvuséit viszont csodálják. Ezeket, ha ó-modorukban a bíró előtt mesélnek, a hallgatók nem figyelik, a nép nem siet meghallgatni, de még a peres fél is alig tűri őket, hiszen kelletlenül és minden műgond nélkül, nem erővel, hanem böjtöléssel akarják azt a sokat hánytorgatott „egészséget” elérni. De hiszen az orvosok sem tartják jónak azt a fajta testi állapotot, amely aggódó vigyázat eredménye; kevés az, ha valaki nem beteg: én erőtől duzzadó és friss embereket akarok látni! Közel áll a gyengélkedéshez az, akiben csak az egészséget lehet dicsérni.
Ti tehát, az ékesszólás fő mesterei, amennyire képesek vagytok rá és teszitek is, virágoztassátok fel századunkat az ékesszólás legszebb fajtájával. Mert látom, Messalla, hogy te is a régiek legörvendetesebb példáit követed, ti pedig, Maternus és Secundus, úgy elegyítitek a méltósággal a gondolatok csillogását és a szavak gondos megválasztását, úgy tudjátok kiszemelni a tárgyat, elrendezni az anyagot; valahányszor az ügy kívánja, oly gazdagon árad tehetségetek; valahányszor lehet, oly tömören szóltok, oly világosan adjátok elő gondolataitokat, úgy fejezitek ki érzelmeiteket, oly mértéktartóan valósítjátok meg a szabadság igényét, hogy ha kortársaink elismerését a rosszindulat és irigység akadályozza is, utódaink mégis az igazat fogják rólatok mondani.

(24.) Miután Aper ezt elmondta, Maternus így szólt:
- Ráismertek Aper barátunk erejére és tüzére? Micsoda sodrással, micsoda lendülettel védte meg századunkat! Milyen bőven áradó és változatos szavakkal rohanta le a régieket! Micsoda tehetséggel és ihletettséggel, ugyanakkor tudással és felkészültséggel vette át tőlünk a fegyvereket, amelyekkel nyomban ellenünk támadott! De ez mégse változtassa meg ígéretedet, Messalla. Mert nem is a régiek védelmezőjére van szükségünk, meg aztán bár az imént dicséretben részesültünk egyikünket sem hasonlítjuk azokhoz, akik ellen Aper kirontott. És ő maga sem így érzi, csak filozófusaink régi és gyakori szokása szerint vállalta az ellenfél szerepét. Fejtsd hát ki előttünk, de ne a régiek dicséretét, hiszen eléggé dicséri őket tulajdon hírük, hanem az okokat: miért távolodtunk el annyira az ő ékesszólásuktól, kiváltképpen mikor Cicero halálától napjainkig mindössze százhúsz évet tudott kimutatni a számvetés?

(25.) Erre Messalla így válaszolt:
- Követni fogom, Maternus, a tőled előírt tervet, mert nem is kell hosszasabban vitáznunk Aperrel, aki, véleményem szerint, eleve csak egy megjelölésről kezdett vitát, mintha tulajdon-képpen nem mondhatnánk régieknek azokat, akik köztudomásúlag száz évvel ezelőtt éltek. Én pedig az elnevezés miatt nem csatázom; nevezze őket akár régieknek, akár eleinknek, akár más megjelöléssel, ahogy neki jobban tetszik, csak annyit ismerjen el, hogy az akkori idők ékesszólása különb volt. Beszédének még azzal a részével sem szállok vitába, hanem vallom, hogy több formája volt az ékesszólásnak még egyazon században is, nemhogy különbözőkben. De mint ahogy az attikai szónokok közt a főszerep Demosthenest illeti, a legközelebbi helyet pedig Aeschines és Hyperides, Lysias és Lycurgus foglalja el, közmegegyezés szerint mégis ez a szónoki nemzedék érdemes leginkább dicséretre, ugyanígy nálunk Cicero a többi kortárs szónokot megelőzte ugyan, Calvust és Asiniust, Caesart, Caeliust és Brutust azonban joggal helyezik mind a korábbiak, mind az utánuk következők elé.
Nem fontos, hogy a részletekben különböznek egymástól, de általában megegyeznek. Feszesebb Calvus, erőteljesebb Asinius, csillogóbb Caesar, fanyarabb Caelius, méltóságosabb Brutus, magával ragadóbb, áradóbb és hatásosabb Cicero: mindannyian mégis egyazon egészséges ékesszólás képviselői, és ha valahányuk könyveit egyszerre vesszük kézbe, tudhatjuk, hogy bár különböző tehetségek, mégis bizonyos ízlés és szándékbeli hasonlóság és rokonság van köztük. Mert az, hogy kölcsönösen kisebbítették egymást, és leveleik némely részleteiből kölcsönös rosszindulat derül ki, nem a szónok hibája, hanem az emberé. Mert azt hiszem, hogy mind Calvus, mind Asinius, de még maga Cicero is hajlamos volt irigykedni, féltékenykedni, és az emberi gyarlósággal járó egyéb hibákban is szenvedett. Közülük, úgy vélem, egyedül Brutus volt az, aki nem rosszindulatból, nem is irigységből, hanem őszintén és becsületesen nyilvánította ki szívbeli meggyőződését. Vagy talán az irigykedett volna Ciceróra, aki szerintem még Caesart sem irigyelte? Ami Servius Galbát és Gaius Laeliust illeti, vagy másokat a régebbiek közül, ha már egyszer Aper folyvást bántja őket, nincs szükség védőre, mert bevallom, hogy kisded vagy még nem egészen serdült korú ékesszólásuknak csakugyan voltak bizonyos fogyatkozásai.

(26.) Egyébként, ha mellőzzük azt a kérdést, melyik az ékesszólás legkülönb és legtökéletesebb neme, és választanunk kellene a szónoklás formái között, Herculesre, inkább óhajtanám Gaius Gracchus lendületét, vagy Lucius Crassus érettségét, mint Maecenas kibodorított fürtjeit, vagy Gallio szócsengettyűit, mert annyival helyénvalóbb a szónoklatot akár durva gyapjútógába öltöztetni, semmint utcalányhoz illő, tarka ruhákkal feltűnővé tenni. Mert az bizony nem szónoki, de, Herculesre, még csak nem is férfihoz méltó divat, amelyet a legtöbb korunkbeli előadó úgy alkalmaz, hogy szertelen szóválasztásával, sekélyes gondolataival és zabolátlan szerkesztésmódjával színészi hatások elérésére törekszik. És amit meghallgatni sem volna szabad: sokan érdem, dicsőség és tehetség helyett azzal hencegnek, hogy énekelve és táncot lejtve adják elő szövegeiket. Innen származik az a szégyenletes és fonák, mégis gyakori megállapítás, hogy a mi szónokaink lágy mozdulatokkal szónokolnak, a színészek meg ékesszólóan táncolnak.
Én nem tagadnám, hogy Cassius Severust (Aper barátunk csak őt merte nevén nevezni), ha az utána következőkhöz mérjük, igenis szónoknak mondhatjuk, bár írásainak nagy részében több az epe, mint a vér. Mert ő az első, aki nem törődve a dolgok rendjével, mellőzve a szavak használatában kötelező mértéktartást és szemérmet, még az igénybe vett fegyvereket is hozzá nem értően forgatja, és nagy igyekezetében, csak hogy üthessen, állásából kivetve többnyire nem harcol, hanem dulakodik. Egyébként, mint mondottam, az utána következőkkel összehasonlítva, mind sokoldalú képzettségével, mind finom elmésségével, mind pedig tehetségének erejével messze felülmúlja a többieket, akik közül Aper senkit megnevezni és mintegy csatasorba állítani nem volt hajlandó. Pedig én azt vártam, hogy Asinius, Caelius és Calvus megvádolása után egy másik csapatot vonultat fel, és több, de legalább ugyanannyi szónokot nevez meg, akik közül az egyiket Ciceróval, a másikat Caesarral, majd a következőket megint másokkal állíthatjuk szembe. Ő viszont beérte a régi szónokok név szerint való ócsárlásával, a következők közül senkit nem mert dicsérni, legfeljebb közösen és általánosságban, mert, gondolom, attól félt, hogy sokakat bántana meg, ha néhányat kiragadna. Mert ugyan hány iskolamesternek nem az az egyéni meggyőződése, hogy magát Cicero elé, de természetesen Gabinianus mögé sorolhatja? Én azonban nem félek néven nevezni egyeseket, hogy az előtárt példákból annál könnyebben kitűnjék, miképpen tört meg fokról fokra és hogy vesztett egyre inkább súlyából az ékesszólás.

(27.) Hagyd szólt Maternus, és inkább váltsd be ígéretedet. Mert nem arra a végkövetkeztetésre óhajtunk jutni, hogy a régiek különb szónokok voltak, amit legalábbis én mindig vallottam, hanem azokat az okokat kutatjuk, amelyekkel, iménti kijelentésed szerint, annyit foglalkoztál, de nyilván szelídebben és napjaink ékesszólására kevésbé neheztelve, mint amióta Aper, elődeidet sértegetve, téged is megbántott.
- Engem szólt Messalla, nem bántott meg Aper barátom fejtegetése, de nektek sem illik megbotránkoznotok, ha valami történetesen sérti a fületeket, hiszen ismeritek az ilyenfajta beszélgetéseknek azt a szabályát, hogy ki-ki a baráti hangulat megrontása nélkül előadhatja szívbeli meggyőződését.
- Folytasd hát, szólt Maternus, és ha a régiekről beszélsz, élj a régiek szabadságával, amelytől alkalmasint még jobban elfajzottunk, mint ékesszólásuktól.

(28.) És Messalla folytatta:
- Nem rejtett okokat kutatsz, Maternus, nem is olyanokat, amelyek akár te előtted, akár Secundus vagy Aper előtt ismeretlenek, még ha nekem osztjátok is ki azt a szerepet, hogy adjam elő valamennyiünk közös véleményét. Ugyan ki ne tudná, hogy az ékesszólás, csakúgy, mint a többi művészet, messze szakadt ama bizonyos régi dicsőségtől, de nem ember hiányában, hanem az ifjúság tétlenkedése, a szülők nemtörődömsége, a tanítók tudatlansága és a régi erkölcs feledésbe merülése miatt? Ezek a bajok először Rómában ütötték fel a fejüket, majd Italia-szerte elterjedtek, most pedig már a provinciákat árasztják el. A ti bajaitokat ti jobban ismeritek, én csak a városról, Róma sajátos és hazai hibáiról fogok beszélni, melyek már a csecsemőket is fogadják, és amelyek az életkorok egymást követő során át csak halmozódnak, de előbb őseinknek a gyermek gondozásával és nevelésével kapcsolatos szigorúságáról és fegyelméről bocsátok előre néhány szót. Mert hajdan a tiszta életű anyától született fiú nem vásárolt dajka szobájában, hanem anyja kebelén és ölében nevelkedett, kinek legfőbb dicsérete az volt, hogy vigyázott a házra, és gondozta gyermekeit.
Választottak pedig egy idősebb nőrokont, akinek kipróbált erkölcseire és tapasztalatára a család minden gyermekét rábízhatták; aki előtt sem mondani nem lehetett olyat, ami rút lett volna, sem tenni, ami nem látszott tisztesnek. A gyermekeknek nemcsak tanulmányaira és házi foglalatoskodására, hanem pihenésére és játékaira is bizonyos szent hivatástudattal és szeméremmel ügyelt. Amint olvashatjuk, így irányította Cornelia a Gracchusok nevelését, így Aurelia Caesarét, így Atia Augustusét, és így nevelte fel mindhárom anya a fő méltóságra hivatott gyermekeket. Ez a fegyelem és szigorúság arra szolgált, hogy kinek-kinek tiszta, érintetlen és bűnöktől még el nem torzított természete mindjárt teljes igyekezettel ragaszkodjék a tisztes foglalkozásokhoz, és akár a katonáskodáshoz, akár a jogtudományhoz, akár az ékesszólás tanulmányozásához érzett hajlandóságot, csak azt művelje, azt szívja egészen magába.

(29.) Bezzeg most az újszülöttet rábízzák valami görög nőszemélyre, aki mellé még a szolgasereg néhány tagját adják, többnyire a leghitványabbakat, akik semmiféle komoly szolgálatra nem alkalmasak. Ezek meséivel és tévelygéseivel itatódnak át azon nyomban a zsenge és tapasztalatlan lelkek; és az egész házban senki nem gondolja meg, mit mond vagy tesz a beszélni még nem tudó úrfi előtt. De a szülők sem tisztességre és szerénységre szoktatják apró gyermekeiket, hanem zabolátlanságra és szájaskodásra, miáltal lassanként beléjük fészkelődik a szemérmetlenség és az, hogy semmibe veszik mind a magukét, mind a másét. Úgy látszik tehát, hogy városunk sajátos és jellemző hibái, a színészimádat, meg a gladiator-mérkőzések s lóversenyek iránt érzett szenvedély, már szinte az anyaméhben megfogamzanak, és ha ezek foglalják el és szállják meg a lelket, mennyicske hely marad a tisztes művészetek számára? Hányat találsz köztük, aki otthon másról ejt szót? Beszélnek-e másról a fiatalok, ha előadóteremben hallgatjuk őket? De a tanítók is erről társalognak leggyakrabban hallgatóikkal, hisz nem a fegyelem szigorúságával, nem is képességük próbára tételével toboroznak tanítványokat, hanem megkörnyékező köszöntgetéssel és a hízelgés csábszavaival.

(30.) Csak futólag említem, hogy a tanulók elemi ismereteivel ugyancsak vajmi keveset törődnek: sem a szerzők olvasására, sem a hajdankor tanulmányozására, sem a dolgok, személyek vagy korok megismerésére nem fordítanak kellő gondot. Bezzeg felkeresik az úgynevezett rhetorokat! Rögtön el fogom mondani, hogy ez a hivatás mikor honosodott meg városunkban, és hogy őseink szemében mennyire nem volt semmi tekintélye, csak még arra is vissza kell nyúlnom, hogy értesüléseink szerint milyen kiképzésben részesültek azok a szónokok, akiknek véget nem érő fáradságát, mindennapi elmélkedéseit és a tudományok minden ágában folytatott kitartó gyakorlatait tulajdon műveik tárgyalják. Nyilván ismeritek Cicerónak „Brutus” című könyvét, amelynek második részében, mert az első a régi szónokokat ismerteti, a maga indulását, a maga felemelkedését, mintegy a maga ékesszólásának fejlődését adja elő: Quintus Muciusnál polgári jogot tanult, az akadémikus Philonnál, a sztoikus Diodotusnál a filozófia minden részét mélyen magába szívta; és nem elégedvén meg azokkal a tanítókkal, akiket a városban hallgathatott, Achaiát és Kis-Ázsiát is végig járta, hogy valamennyi művészet valamennyi változatát elsajátítsa. Így aztán Herculesre!
Cicero könyveiben kézzelfoghatóan megmutatkozik, hogy sem a geometria, sem a zene, sem az irodalomtudomány, és általában egyetlen szabadhoz illő művészet ismerete sem hiányzott belőle, megismerte mind a dialektika finomságait, mind az erkölcstan hasznosságát, mind pedig a természeti jelenségek mozgását és okait. Mert így van ez, kitűnő barátaim, így bizony: nagy felkészültségből, igen sok művészet ismeretéből és mindenre kiterjedő tudásból fakad és árad oly bőven az a csodálatra méltó ékesszólás; és a szónoki erőt és képességet nem lehet, mint más egyebet, szűk és kurta határok közé szorítani, hanem az szónok, aki minden kérdésről szépen, tetszetősen és meggyőzően, a tárgy méltóságához illően, az adott helyzetben hasznosan, a hallgatók gyönyörűségére tud szólni.

(31.) Ez volt ama bizonyos régiek meggyőződése, és jól tudták, hogy ennek eléréséhez nem a rhetoriskolai szónoklatokra van szükség, nem is arra, hogy kiagyalt és az igazságnak közelében sem járó vitatkozásokkal csak nyelvüket és hangjukat gyakorolják, hanem arra, hogy olyan készségekkel telítődjenek, amelyekkel a jó és rossz dolgokról, tisztesről és becstelenről, az igazságosról és igazságtalanról szokás tárgyalni, mert ez a szónoki művészet alapanyaga. Mert a törvényszéken általában az igazságról, a megfontoló jellegű beszédekben a hasznosságról, a dicsérő beszédekben} az erényről esik szó, mindenesetre úgy, hogy többnyire keverednek. Áradó bőséggel, változatosan és ékesen csak az szólhat mindenről, aki ismeri az emberi természetet, az erények jelentőségét, a bűnök fonákságát, valamint azoknak a jelenségeknek az értelmét, amelyek sem erénynek, sem bűnnek nem számíthatók. Ezekből a forrásokból ered az is, hogy könnyebben tüzeli fel vagy csillapítja le a bíró indulatát, aki tudja, mi a harag, és hathatósabban késztet könyörületre, aki tudja, mi a könyörületesség, és milyen lelki folyamatok váltják ki.
Az e készségekben s gyakorlatokban járatos szónok, akár ellenséges vagy elfogult, irigykedő, lehangolt vagy rettegő hallgatóság előtt kell beszélnie, az érzelmek ütőerén fogja tartani a kezét, és úgy nyúl mindenhez, úgy mérsékli szónoklatát, ahogy kinek-kinek a természete kívánja, hiszen rendelkezésére áll és mindenféle felhasználásra elő van készítve minden eszköz. Vannak, akikben a feszes, rövidre fogott és minden egyes érvből rögtön következtető beszédmód több bizalmat ébreszt: ilyenek előtt hasznos lesz, hogy foglalkoztunk dialektikával.
Másokat inkább az áradó, egyenletes és közhelyekből táplálkozó szónoklat gyönyörködtet: hogy őrájuk hathassunk, a peripatetikusoktól fogunk alkalmas és minden vitához felhasználható fejtegetéseket kérni. Az akadémikusok harci készséget adnak majd, Plato szárnyalást, Xenophon kellemes stílust; még az sem helytelen, ha a szónok segítségül veszi és a helyzet kívánalmainak megfelelően felhasználja Epicurus és Metrodorus néhány tisztes tételét. Mert hiszen nem filozófus lebeg a szemünk előtt és nem is a sztoikusok követője, hanem olyan személy, akinek egyes készségeket kimerítően kell ismernie, és valamennyibe bele kell ízlelnie. Ezért volt az, hogy a régi szónokok a polgári jog ismeretét is a magukénak mondhatták, de irodalomtudománnyal, zenével, geometriával is át voltak itatva, mert előfordulnak olyan esetek, mégpedig gyakorta, sőt majdnem mind ilyen, amelyekben kívánatos a jog ismerete, a legtöbb ügyben pedig amazoknak a tudása is szükséges.

(32.) És senki közbe ne vesse: elegendő, ha alkalomadtán betanulunk valami egyszerűt és arra az egy esetre vonatkozót. Mert először is másképpen hasznosítjuk tulajdon, másképpen alkalmilag kölcsönkért ismereteinket, s nyilván nagy a különbség, vajon a magáéból ad-e elő valaki, vagy mástól kéri. Meg aztán a sokoldalú tudás egyéb dolgok intézése közben is díszünkre válik, és amikor legkevésbé hinnéd, akkor is kitűnik és kimagaslik. S ezt nemcsak a tanult és okos hallgató, hanem a nép is észreveszi és mindjárt kész a dicséretre, megvallja, hogy az illető csakugyan tanult, végig járta az ékesszólás iskoláját, igazi szónok. Ilyen pedig, állítom, csak az lehet és mindig is csak az lehetett, aki, mint a minden szükséges fegyverrel felszerelt katona a csatába, minden szükséges készséggel felfegyverkezve vonul ki a forumra. Ezzel annyira nem törődnek korunk szónokai, hogy nyilvános szerepléseik során is a köznapi nyelv csúnya és szégyenletes hibáin kapjuk rajta őket; hogy nem ismerik a törvényeket, nem emlékeznek senatusi határozatokra, a polgári jogból még csúfot is űznek, a filozófia tanulmányozásától és a bölcsek tanításaitól pedig teljes valójukban reszketnek.
Egynéhány közhelybe és vértelen elmésségekbe gyömöszölik bele az ékesszólást, mintha kiűzték volna birodalmából, úgy, hogy az a művészet, amely hajdan minden többinek uraként, fényes kísérettel kápráztatta el az embereket, most megnyirbálva és megcsonkítva, minden díszéből, minden tisztességéből, hogy ne mondjam: szabad embernek kijáró jogaiból kiforgatva, szinte az egyik legpiszkosabb mesterség tananyagává süllyedt. Véleményem szerint ez az első és legfőbb oka annak, hogy a régi szónokok ékesszólásától annyira távol estünk. Ha tanúkra van szükség, kit nevezzek meg előbb, mint a görögök közül Demosthenest, aki a hagyomány szerint Plato legbuzgóbb hallgatója volt? De Cicero is, ha jól emlékszem, ezekkel a szavakkal mondja el, hogy amit az ékesszólás terén elért, azt nem a rhetor-iskoláknak, hanem az Akadémia ligetének köszönheti. Vannak egyéb okok, komolyak és súlyosak, amelyeket nektek volna illő feltárnotok, mivel én a magam tisztét már elvégeztem, és szokásom szerint most is elég sokakat megbotránkoztattam, akik ha történetesen tudomást szereznek eszmefuttatásomról, biztosan azt fogják mondani, hogy mikor a jog és bölcsészet ismeretét a szónok számára szinte elengedhetetlennek dicsértem, hóbortos kedvteléseimnek tapsoltam.

(33.) És Maternus így szólt:
Szerintem bizony vállalt tisztednek annyira nem tettél még eleget, hogy éppen csak belekezdtél: valamiféle alapelveket és néhány körvonalat mutattál meg, mert elmondottad, milyen készségekkel szerelkeztek fel a régi szónokok általában, s megmutattad a különbséget a mi tunyaságunk és tudatlanságunk, illetve az ő buzgó és termékeny fáradozásaik között. A többit még várom, hogy amiképpen tőled megtanultam, mit tudtak azok, vagy nem tudunk mi, úgy azt is megtudjam, milyen gyakorlatokkal szokták volt a forumra igyekvő ifjak tehetségüket erősíteni és táplálni. Mert azt hiszem, te sem fogod tagadni, hogy nem csupán készségben és ismeretekben, hanem sokkal inkább a képességben és a gyakorlatban rejlik az ékesszólás titka, és barátaink arca is ezt mutatja.
Miután Aper és Secundus egyaránt rábólintott, Messalla, mintegy elölről kezdve, így szólt:
Mivel a régi ékesszólás kezdeteit és csíráit, úgy látszik, kellőképpen bemutattam annak kifejtésével, hogy a régi szónokok mely készségekben szoktak volt kapni oktatást és képzést, most gyakorlataikat veszem sorra. Bár a készségekkel eleve együtt jár a gyakorlás, és az ember csak akkor foghat fel oly sok nehezen megközelíthető és sokféle dolgot, ha ismereteihez elmélkedés, az elmélkedéshez képesség, a képességhez pedig szónoki gyakorlat járul. Ebből következik, hogy felfogni, amit előadsz, és előadni, amit felfogtál voltaképpen ugyanaz. De aki ezt homályosabbnak találja és az ismereteket különválasztja a gyakorlattól, annyit bizonyára el fog ismerni, hogy az iskolázott és ezekkel a készségekkel eltöltött lélek sokkal jobban felkészülve fogja azokat a gyakorlatokat látogatni, amelyek sajátosan szónokokhoz illőnek számítanak.

(34.) Tehát eleink korában a forumra és az ékesszólásra készülő ifjút eleve beavatták az otthon elnyerhető ismeretekbe, megtömték tisztes tanulmányokkal, majd apja vagy rokonai elvitték ahhoz a szónokhoz, aki a polgárok között az első helyet foglalta el. Hogy a nyomában legyen, mindig kövesse, minden szavát hallja, akár a törvényszéken, akár a népgyűléseken, annyira megszokta, hogy még szóváltásait is magába szívta és vitáit is végig hallgatta, s hogy úgy mondjam, a csatában tanult meg harcolni. Ez nagy gyakorlatot, jókora állhatatosságot, a lehető legjobb ítélőképességet biztosította mindjárt az ifjaknak, mivel mindenki szeme előtt fáradoztak és a legveszélyesebb helyzetekben, ahol senki büntetlenül oktalanságot vagy következetlenséget nem szólhatott, mert a bíró visszautasította, és ellenfele a fejére olvasta, de még a meghívott jogi szakértők is bosszúsan elhárították.
Tehát mindjárt az igazi és romlatlan ékesszólással itatódtak át, és bár egyetlen személyt követtek, mégis a sokféle peres ügyben a kor minden vezető szónokát megismerhették, s bőségesen tapasztalhatták a hallgatóság állásfoglalásának változatosságát, amiből könnyen megállapíthatták, kiben mit tartanak helyesnek, vagy mi nem tetszik. Tehát nem hiányzott a legjobb, körültekintően megválasztott tanító, aki az ékesszólás igazi arcát, nem hiú hasonmását mutatta meg; sem az ellenfelek és vetélytársak, akik fegyverrel, nem fakarddal küzdöttek; sem irigyekből és jóakarókból toborzódó, mindig népes, mindig új hallgatóság, úgyhogy sem a helyes, esem a helytelen szavak nem maradtak titokban. Hiszen tudjátok, hogy az a bizonyos nagy és tartós szónoki hírnév nem kevésbé terem az ellenfél padsoraiban, mint a magunkéiban, sőt onnan erő-teljesebben támad, ott megbízhatóbban izmosodik. És, Herculesre! ilyen tanítók keze alatt az a bizonyos ifjú, akiről beszélünk szónokok tanítványa, a forum hallgatója, törvényszékek látogatója, akit mások próbái neveltek és szoktattak, aki mindennapi hallomásból ismeri a törvényeket, akinek nem új a bírák arca, nem szokatlan a népgyűlések gyakori látványa, és aki sokszor kiismerhette a nép fülét, akár a vádat vállalta, akár a védelmet, egyedül és egymagában is mindjárt helyt állt akármilyen ügyben. Tizenkilenc éves korában támadta meg Lucius Crassus Gaius Carbót, huszonegyedik évében Caesar Dolabellát, a huszonkettedikben Asinius Pollio Gaius Catót, Calvus korban nem sokkal előbb járva Vatiniust, mégpedig olyan beszédekkel, amelyeket még ma is csodálattal olvasunk.

(35.) Bezzeg most fiataljainkat elviszik az úgynevezett rhetorok iskoláiba, akik kevéssel Cicero előtt tűntek fel és nem tetszettek őseinknek, amint ez abból is nyilvánvaló, hogy Crassus és Domitius censori parancsára be kellett zárniuk, mint Cicero mondja, „az orcátlanságnak ezt az iskoláját”. De amint már elkezdtem mondani, elviszik őket az iskolákba, melyekben nem egykönnyen tudnám megmondani, hogy maga a hely, a többi tanuló, vagy a tanulmányok mineműsége okoz-e több kárt tehetségüknek. Mert a hely egyáltalán nem parancsol tiszteletet, csak ugyanolyan tudatlanok teszik be oda a lábukat; a tanulótársak sem segítik az előrehaladást, hisz gyermekek gyermekek között és ifjak és ifjak között egyforma gondatlansággal beszélnek és hallgatják egymást; a gyakorlatok pedig jórészt nem érik el céljukat. Mert tudvalevőleg kétféle anyaggal szoktak foglalkozni a rhetoriskolákban: tanácsadó és vita jellegűvel. Ezek közül a suasoriákat, mintha bizony könnyebbek volnának és kevesebb körültekintést igényelnének, a gyermekeknek adják ki, a controversiákat pedig a serdültebbeknek osztják, de milyeneket, hitemre! és milyen hihetetlenül mesterkélteket!
A következő lépés pedig az, hogy a valóságtól elrugaszkodó anyaghoz igazítják az előadást is. Így van az, hogy a zsarnokölők kitüntetéseit, a meggyalázott szüzek bosszúóhajait, a dögvész ellenszereit, anyák vérfertőzését, vagy amit csak az iskolákban naponta tárgyalnak, a forumon viszont ritkán vagy soha, ők harsány szavakkal fejtegetik: de ha egyszer valóságos bírák elé kerülnek...

(36.) ...a dolgon gondolkozni. Semmi közönségeset, semmi földhöz tapadót nem tudott kiejteni. A nagy ékesszólás olyan, mint a láng: anyag kell táplálásához, mozgás a felszításához, és égés közben világít. Ugyanez az ok vitte előre a mi államunkban is a régiek ékesszólását. Mert bár korunk szónokai is elérték azt, ami rendezett, békés és boldog közviszonyok között a szónoknak kijuthat, mégis gondolják, többre vitték volna abban a felfordulásban és zabolátlanságban, amikor az általános kavarodásban és egyetlen irányító híján minden szónok annyira számított okosnak, amennyire rá tudta venni a tanácstalanul tévelygő népet. Ebből fakadtak a mindig újabb és újabb törvények és a népszerűség, ebből a majdnem az emelvényen éjszakázó tisztviselők szónoklatai, ebből a hatalmas vádlottak elleni támadások és még a ház népére is kiterjedő ellenségeskedések, ebből az előkelők csoportosulásai és a senatusnak a nép ellen folytatott állandó csatározásai.
Mindez, ha külön-külön széthúzást idézett is elő az államban, mégis sorompóba szólította az akkori idők ékesszólását és szemlátomást nagy jutalmakkal halmozta el a szónokokat, mivel minél hatásosabban tudott valaki beszélni, annál könnyebben nyerte el a tisztségeket, a tisztségek viselése közben annál inkább megelőzte társait, annál kedveltebb lett a főemberek előtt, tekintélyesebb a senatusban, ismertebb és nevesebb a nép körében. Tele voltak még idegen nemzetiségű cliensekkel is; a provinciákba induló, az onnan visszatérő hatósági személyek is felkeresték őket, hogy tisztelegjenek előttük; a praetori és consuli méltóság szinte magától hívta őket; még magánemberként sem voltak hivatali hatalomnak híjával, hiszen mind a népet, mind a senatust tanácsukkal és tekintélyükkel irányították. Sőt az volt az általános meggyőződés, hogy ékesszólás nélkül az államban senki el nem nyerhet, sem meg nem tarthat tekintélyes és kiemelkedő helyet.
És ezen ne is csodálkozzunk, hiszen még akaratuk ellenére is a nép elé kellett járulniuk; kevés volt a senatusban csak úgy röviden nyilvánítani véleményt, ha valaki tehetségével és ékesszólásával is nem védte meg nézetét; akit valamely gyanú vagy vád alapján törvény elé idéztek, annak a maga szavával kellett válaszolnia; a nyilvános törvényszéki tárgyalásokon még tanúvallomást is nem a távolból, nem is írásban, hanem nyilvánosan és személyesen kellett tenniük. Így az ékesszólás kiemelkedően nagy jutalmaihoz nagy kényszer is járult, és amiképpen ékesszóló hírében állni szépnek és dicsőnek, ugyanúgy ennek ellenkezője: a némaság és nyelvtelenség látszata csúfságnak számított.

(37.) Tehát nem kevésbé ösztönözte a szégyenérzet, mint a jutalom, hogy vigyázzanak: patronusok helyett cliensek közé ne soroltassanak, őseiktől rájuk hagyományozott kapcsolataik másokra ne szálljanak, nehogy tehetetlen és meg nem felelő személyek hírébe jutva a tisztségeket ne tudják megszerezni, vagy a megszerzetteket rosszul lássák el. Nem tudom, kezetekbe kerültek-e már azok a régi írások, amelyek a régiségkedvelők könyvtáraiban ma is megvannak, összegyűjtésükön legfőképp Mucianus fáradozik, és amelyekből, ha jól emlékszem, tizenegy kötetnyi senatusi jegyzőkönyvet, valamint három leveleskötetet össze is állítottak és kiadtak. Ezekből megtudhatjuk, hogy Cnaeus Pompeius és Marcus Crassus hatalma nem csupán erejükön és fegyvereiken, hanem tehetségükön és ékesszólásukon is nyugodott; a Lentulusok, Metellusok, Lucullusok, Curiók és más előkelőségek sokan rengeteg fáradságot és gondot pazaroltak ezekre a tanulmányokra, és senki azokban az időkben nagy hatalmat valamiféle ékesszólás nélkül nem tudott elérni.
Ehhez járult a vádlottak híre és a perek nagysága, ami már önmagában is igen sokat jelent az ékesszólásnak. Mert nagy különbség, hogy tolvajlásról, vagy a praetori vádformulákról és közbelépésről kell-e szónokolnod, vagy a választógyűlés megvesztegetéséről, a szövetségesek kifosztásáról és római polgárok kivégzéséről. Jobb ugyan, ha ilyen visszásságok nem esnek meg, és azt kell a legjobb államrendnek tartanunk, amelyben semmi ilyet el nem szenvedünk, de amikor megestek, kimeríthetetlen anyagot szolgáltattak az ékesszólás számára. Mert az ügyek nagyságával arányosan növekszik a tehetség ereje, és senki sem tud ragyogó és figyelemre méltó beszédet összehozni, csak ha megfelelő ügyre bukkan. Nem azok a beszédek teszik, gondolom, Demosthenest híressé, amelyeket gyámjai ellen szerkesztett, sem Publius Quinctius vagy Licinius Archias megvédelmezése Cicerót nagy szónokká; Catilina, Milo, Verres és Antonius övezte ezzel a hírnévvel, nem mintha fontos volna az államnak rossz polgárok léte, csak hogy ezáltal bőséges beszédanyaghoz jussanak a szónokok, hanem mint már több ízben utaltam rá, kérdésünkre gondoljunk és tartsuk szem előtt, hogy mi olyan dologról beszélünk, amely könnyebben sarjad zavaros és nyugtalan időkben.
Ki ne tudná, hogy hasznosabb és jobb élvezni a békét, mint háborúban gyötrődni? Mégis több jó harcost terem a háború, mint a béke. Hasonló az ékesszólás helyzete. Mert minél gyakrabban állt már ki mintegy csatára, s minél több csapást osztott és kapott, s minél különb ellenfeleket s hevesebb harcokat választott magának, annál méltóságosabb, kiválóbb és épp ama kockázatok miatt hírneves személyként forog az emberek ajkán, akik természettől fogva szívesebben szemlélik gondtalanul mások veszedelmét.

(38.) Áttérek a hajdani törvényszékek szervezetére és szokásaira. Most gyakorlatiasabbak lettek ugyan, az ékesszólást mégis az a forum serkentette inkább, ahol senki sem kényszerült arra, hogy szónoklatát néhány órán belül befejezze, szabadon el lehetett napolni a tárgyalásokat, és ki-ki maga szabott határt mondanivalójának, és sem a napok, sem a védők számát nem korlátozták. Mindezt Cnaeus Pompeius fogta szorosabbra először harmadik consulsága alatt, s mintegy féket vetett az ékesszólásra, de csak annyira, hogy továbbra is minden a forumon, minden a törvények szerint, minden a praetorok előtt folyt le. Azt, hogy mennyivel nagyobb jelentőségű ügyek zajlottak hajdanában, mi sem bizonyíthatná nyomósabban, mint az, hogy a most legáltalánosabb százszemélyes ügyeket egyéb bíróságok tekintélye egészen homályba borította, miért is sem Cicerónak, sem Caesarnak, sem Brutusnak, sem Caeliusnak, sem Calvusnak, de egyáltalán egy neves szónoknak sem olvassuk a százszemélyes bíróság előtt mondott beszédét, kivéve Asiniusnak „Urbinia örökösei érdekében” című szónoklatait, amelyeket azonban Pollio is az isteni Augustus uralkodásának derekán tartott, miután az idők hosszas nyugalma és a nép megszakítatlan tétlensége, a senatus folytonos csendje és főképp a princeps szigorú rendje, mint mindent, így az ékesszólást is megbékéltette.

(39.) Nevetséges apróságnak fogjátok esetleg találni, amit most mondok, mégis elmondom, már csak azért is, hogy nevessetek rajta. Gondolunk-e arra, hogy mennyire lealacsonyították az ékesszólást azok a köpönyegek, amelyekbe befűzve és mintegy bezárva csevegünk a bírákkal? Mennyi erőt vonnak el hitünk szerint a szónoklattól azok az előadótermek és levéltári helyiségek, amelyekben hovatovább az ügyek nagy részét intézik? Mert amiképpen a lovak nemes volta a futópályán bizonyosodik be, éppen úgy van szónoki küzdőtér is, amelyen, ha nem szabadon és kötelékek nélkül száguldanak, elcsenevészesedik és megtörik az ékesszólás. De még az alaposságot és a stílusra fordított aggodalmas gondot is akadálynak érezzük, mivel a bíró gyakorta megkérdi, mikor kezdjük már el, és akkor az ő kérdéséhez kapcsolódva kell belekezdenünk.
A bizonyítás és a tanúvallomások közben is gyakorta csendet parancsol. Ilyen körülmények között alig egy-két hallgató tart ki a szónok mellett, és a tárgyalás szinte pusztaságban folyik. Pedig a szónoknak kiáltozásra s tetszésnyilvánításra van szüksége, szinte valamiféle színházra. Ilyesmi a régi szónokoknak mindennap kijutott, amikor annyian és egyben oly nagy hírességek tették szűkké a forumot, amikor nemcsak a cliensek és a tribusbeliek, hanem municipiumi küldöttségek, sőt még Italia egy része is felsorakozott a veszélybe sodródottak mellett; amikor a legtöbb törvényszéki tárgyaláson joggal hihette a római nép, hogy érdeke fűződik a döntéshez. Eléggé köztudomású, hogy Gaius Cornelius és Marcus Scaurus, Titus Milo, Lucius Bestia és Publius Vatinius bevádolására, illetőleg védelmére az egész polgárság összecsődült, úgy, hogy az együtt küzdő nép szenvedélye még a legfagyosabb szónokot is felrázhatta, valósággal tűzbe hozta. Herculesre, így foroghatnak közkézen olyan beszédek, melyeknek szerzőit még ma sem más szónoklataik alapján becsülik igazán.

(40.) Meg aztán a megszakítás nélkül folyó népgyűlések, és az, hogy jogukban állt a leghatalmasabbakba is belekötni, sőt az ilyen ellenségeskedések dicsőséggel jártak, hisz igen sok ékesszóló még Publius Scipiót, Sullát vagy Cnaeus Pompeiust sem kímélte, és a főemberek megtámadásához már amilyen az irigység természete színészek módjára a nép fülét is igénybe vették: mennyire feltüzelte mindez a tehetségeket, valósággal lángra lobbantotta a szónokokat!
Nem nyugalmas és békés dologról beszélünk, amely a derekasságnak és szerénységnek örvend; ellenkezőleg: az a bizonyos nagy és nevezetes ékesszólás a zabolátlanság neveltje, amelyet az ostobák szabadságnak neveznek, társa a zendülésnek, a féktelen nép ösztökélője, híjával a tekintélytiszteletnek, híjával a szigorúságnak, makacs, vakmerő, követelőző vagyis jól elrendezett államokban létre sem jöhet. Ugyan melyik lacedaemoni, melyik cretai szónokról hallhatunk? A hagyomány szerint ezekben az államokban volt a legszigorúbb fegyelem és a legszigorúbb törvény. De nem tudunk a macedonok és perzsák, vagy általában egyetlen olyan nép szónoki művészetéről sem, amelyet biztos uralom tartott kordában. Rhodusiak voltak néhányan, annál többen athéni szónokok, vagyis akiknél mindent tehetett a nép, mindent a hozzá nem értők, mindent hogy úgy mondjam mindenki.
A mi államunk is amíg tévelygett, amíg pártviszályok, nézeteltérések és meghasonlások közt emésztődött, amíg nem volt a forumon béke, sem a senatusban egyetértés, sem a törvényszékeken mértéktartás, amíg nem járt ki a feljebbvalóknak tisztelet, és nem ismertek mértéket a tisztségviselők kétségtelenül erőteljesebb ékesszólást érlelt, miként a feltöretlen földön is néha bujább a növényzet. De a Gracchusok ékesszólását sem értékelte annyira a köz, hogy eltűrje törvényeiket is, és Cicero sem jól váltotta meg ékesszóló hírét ilyen halállal.

(41.) Így az is, ami a régi szónokoknak megmaradt: a forum, nem a hibátlan és nem is teljesen a közóhajnak megfelelően rendezett állam bizonysága. Mert ki hív bennünket védelmül, ha nem a bűnös vagy nyomorult? Melyik vidéki város csatlakozik clienseinkhez, ha nem az, melyet vagy a szomszéd, vagy belső meghasonlás bánt? Melyik provinciát védhetjük, ha nem azt, amelyet fosztogatnak s zaklatnak? Bár jobb, ha az embernek nincs oka panaszra, mintha védelmet kell keresnie. Ha olyan államot találnának fel, amelyben senki sem vétkezik, fölösleges volna az ártatlanok között a szónok, miként egészségesek közt az orvos. Mégis, ahogy kevésbé általános és kevésbé is fejlődő az orvosi művészet olyan népeknél, amelyek szilárd egészséggel és gyógyításra nem szoruló testi alkattal rendelkeznek, ugyanígy kisebb a szónokok becsülete s fakóbb a hírnevük ott, ahol jók az erkölcsök, és az alattvalók készségesen engedelmeskednek az uralkodónak. Mert hiszen mi szükség van hosszas senatusi előterjesztésre, mikor a legjobbak gyorsan megegyeznek? Mi szükség annyi népgyűlésre, mikor a köz dolgaiban nem a sok hozzá nem értő tanácskozik, hanem a legbölcsebb és egy? Mi szükség önkéntes vádemelésekre, mikor oly ritkán és módjával vétkeznek? Mi szükség acsarkodó és a mértéket meghaladó védőbeszédekre, mikor a bíró kegyessége amúgy is elébe megy a vádlottaknak? Higgyétek el, ti legderekabb és amennyire szükséges legékesebben szóló férfiak, ha akár ti születtetek volna korábbi századokban, akár csodált példaképeink a mi napjainkban, és valamelyik isten hirtelen felcserélné életeinket és korunkat, sem ti annak a bizonyos nagy szónoki dicsőségnek és hírnévnek, sem azok a mértéknek és a mérsékletnek nem volnának híjával: most azonban, mivel senki egyszerre nagy hírt és nagy nyugalmat nem vívhat ki, századának előnyeit ki-ki a másik lekicsinylése nélkül élvezze.

(42.) Befejezte Maternus, midőn Messalla így szólt:
- Volt, amivel vitába szállhatnék, volt, amiről többet is szívesen hallanék, ha közben a nap el nem telt volna.
- Lesz még a te óhajod szerint, szólt Maternus, és ha némely dolgokat homályosnak találtál beszédemben, azokról majd újból vitázunk.
Egyben felkelt, átölelte Apert, és így szólt:
- Téged pedig majd bevádolunk, én a költőknél, Messalla meg a régiség kedvelőinél.
- Én meg titeket a rhetoroknál és az iskolamestereknél szólt.
Nevetés volt rá a válasz, úgy váltunk el egymástól.



Fordította: Borzsák István