logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Suetonius - Tiberius III. rész

romaikor_kep


14-37



57. Kegyetlen és rideg természete már gyermekkorában kiütközött, s ezt legelőször mestere a rhetoricában, gadarai Theodorus ismerte fel bölcsen és jellemezte igen találóan, mert valahányszor megszidta, görögül „vérrel gyúrt agyagtömb”-nek nevezte.
Valamivel világosabban kitűnt természete trónralépésekor, uralkodása kezdetén, mikor a mértékletesség látszatával még az emberek megnyerésére törekedett. Egy mókamester előtt gyászmenet vonult el egyszer, s az tréfásan odakiáltott a halottnak, jelentse Augustusnak, hogy még mindig nem fizették ki a pénzösszeget, melyet a népnek örökül hagyott; Tiberius maga elé hurcoltatta a tréfacsinálót, kifizettette a neki járó összeget, aztán megparancsolta, vigyék a vesztőhelyre; tegyen személyesen jelentést apjának az igazságról. Nem sokkal később a senatusban megfenyegetett egy Pompeius nevű makacskodó római lovagot, hogy láncra vereti: és biztosította róla, majd pompeianussá válik még Pompeius; ily módon illette maró gúnnyal ennek az embernek a nevét, s vele együtt a Pompeius-féle párt egykori szerencsétlen sorsát.

58. Ez idő tájt történt az is, hogy a praetor ama kérdésére, óhajtja-e a felségsértésekben ítélkező bíróságot összehívni, azt felelte: a törvényeket alkalmazni kell; és bizony szörnyű kegyetlenséggel alkalmazta is azokat. Valaki egyszer leszerelte Augustus szobráról a fejet, hogy másikat tegyen helyébe. Az ügyet megtárgyalták a senatusban, és mivel nem láttak tisztán, kínvallatásra került a sor.
A vádlottat elítélték, mire a besúgásnak csakhamar olyan áradata indult meg, hogy halálos vétségnek számított olyasmi, ha valaki Augustus mellszobra közelében korbácsolta meg rabszolgáját, ha ott váltott ruhát, ha Augustus képmásával díszített érmét vagy gyűrűt vitt magával az illemhelyre vagy a bordélyházba, ha Augustus bármely szavát vagy cselekedetét a legcsekélyebb bírálattal illette. Halállal lakolt az is, aki tartományában olyan napon fogadott el kitüntetést, melyen valamikor Augustust ünnepelték.

59. Mindezeken kívül a szigorúság s az erkölcsök megjavítása ürügyén, de inkább hajlamainak engedve, oly vadul, oly kegyetlenül garázdálkodott, hogy jó néhány gúnyversben megbélyegezték mindennapos gaztetteit, és megjósolták az elkövetkezendőket.
Durva, kegyetlen szörny, tömören hadd mondjak el ennyit:
Pusztuljak, ha szeret téged az édesanyád.
*
Hisz te lovag sem vagy, mert százezer pénzed az nincsen,
És Rhodus számodra számkivetés helye csak.
*
Caesar, mondd, hova tünt a saturnusi régi aranykor?
Vaskorban maradunk, míg a te életed ép.
*
Nem kell néki a bor, most már csak vért akar inni:
Színbornál jobban élvezi, szürcsöli azt.
*
Nézd Sullát, a Szerencsést (hej, csak ő maga volt az?),
Nézd Mariust, amikor Rómába győzve vonult,
Nézd a viszály viharát felidéző Antoniusnak
Vértől gőzölgő, undorító kezeit -
S mondd, hogy Róma veszendő:vért ont mindig a győztes,
Számkivetettségből hogyha a trónra kerül.
Kezdetben szerette volna a dolgot úgy felfogni, hogy csak a rendszabályaival elégedetlenkedők kötekedéséről van szó, nem is lelkükből fakad, csak bosszúságukon, epés kedvükön könnyítenek vele. Mondogatta is gyakran: „Bánom is én, ha gyűlölnek, csak helyeseljenek!” Később maga bizonyította be, mennyire igaz és igazságos volt a versek minden sora.

60. Néhány nappal Capriba érkezése után, egyszer éppen magányát élvezte, s ekkor egy halász váratlanul átnyújtott neki egy óriási tengeri halat; Tiberius a hallal szétverette a halász ábrázatát, mert az, miközben a sziget túlsó végéből úttalan-utakon felvergődött hozzá, megrémítette. A halász, míg büntetését elszenvedte, még dicsérgette eszét, hogy a hatalmas rákot is, melyet szintén kifogott, oda nem adta; Tiberius elrendelte, hogy a rákkal is tépjék cafattá a halász arcát. Testőrsége egyik katonáját azért ítélte halálra, mert kertjéből kicsalogatott egy pávát. Egyik utazása alkalmával gyaloghintója elakadt a tüskebokrok között, ezért az út kiválasztásáért felelős centuriót, az első cohors egyik parancsnokát földre tepertette és félig agyonverette.

61. Később csak úgy dúskált a kegyetlenség minden változatában - kegyetlenkedni mindig volt kivel: először anyját, majd unokáit és menyét, végül Seianus bizalmas barátait és ismerőseit vette üldözőbe. Emennek halála után csapott dühe a legmagasabbra: így világosan kiderült, hogy azelőtt sem Seianus bujtogatta, inkább csak alkalmat szolgáltatott neki, ha kívánta. Mégis egy rövidre fogott életrajzszerű értekezésben Tiberiusnak volt bátorsága leírni, hogy Seianust csak azért büntette meg, mert megtudta, hogy fiának, Germanicusnak gyermekeit halálra üldözi; pedig az egyiket Tiberius akkor ölette meg, amikor Seianus már gyanúba keveredett, a másikat pedig Seianus halála után.
Hosszú volna egyenként elsorolni kegyetlen tetteit: elegendő, ha dühöngésének fajtáiról mintegy példaként adok számot. Nem múlt el nap halálos ítélet nélkül, még isteneknek szentelt vallásos ünnepnap sem. Újév napján is hajtottak végre ítéletet; sok embert feleségestül, gyermekestül vád alá helyeztek és elítéltek. Tiberius elrendelte, hogy a halálraítélteket rokonságuk nem gyászolhatja meg; a feljelentőknek, de a tanúknak is nemegyszer magas jutalmakat tűzött ki.
Minden feljelentő szavainak hitelt adtak. Mindent halállal büntetendő cselekedetnek minősítettek, még a legegyszerűbb néhány szót is. Egy költőnek szemére lobbantották, hogy szomorújátékában Agamemnont durva szavakkal sértegeti; egy történetírónak pedig, hogy Brutust és Cassiust az utolsó rómaiaknak nevezi, mindkét szerzőt nyomban megbüntették, írásaikat megsemmisítették, holott azok néhány év előtt mindenkinek megnyerték tetszését, sőt, szerzőik maguk olvasták fel őket Augustusnak. Némely fogolytól nemcsak a szellemi foglalkozás vigaszát vonták meg, hanem a látogatás, beszélgetés lehetőségét is.
Ha valakit kihallgatásra törvény elé idéztek, az biztosra véve elítéltetését, már otthon megsebesítette magát, hogy a kínzást, a gyalázkodást elkerülje; volt, aki a Curia kellős közepén megmérgezte magát; de hiába, sebeit bekötözték, és félholtan, görcsben rángatózva is bedobták a börtönbe. Egyetlen elítélt sem kerülte el az akasztást, vagy hogy a Gemoniae szakadékába le ne taszítsák - húsz áldozat egyetlenegy napon csupán, köztük fiúcskák és asszonyok.
Az éretlen kislányokat, minthogy ősi szokás szerint hajadonokat megfojtani tilos volt, a hóhér előbb megbecstelenítette, s csak azután fojtotta meg őket. Az önkéntes halálra szánt embereket erőszakkal tartották életben. Tiberius szemében ugyanis túl könnyű büntetés volt a halál; mikor meghallotta, hogy az egyik vádlott, Carnulus, hamarább végzett magával, így kiáltott: „Carnulus kicsúszott a markomból.” Egyszer, miközben megszemlélte a foglyokat, valaki könyörögni kezdett, hogy gyorsítsa meg a halálbüntetését; mire Tiberius így felelt: „Még nem békültem ki veled.”
Egy consuli rangú férfi írta meg feljegyzéseiben, hogy az egyik népes lakomán, melyen maga is részt vett, egy törpe a többi tréfacsináló közt az asztal mellett váratlanul és hangosan megkérdezte Tiberiust, vajon miért él még mindig a felségsértés címén perbefogott Paconius. Tiberius persze megszidta, amiért oly szemtelenül járatja a száját, néhány nap múlva mégis írt a senatusnak, hogy Paconius kivégzéséről mielőbb határozzon.

62. Vad dühöngése csak növekedett elkeseredésében, mikor Drusus fia halálának valódi okáról értesült: azt gondolta ugyanis, hogy Drususnak szertelen életmódja okozta halálát; mikor aztán megtudta, hogy fia tulajdon felesége, Livilla és Seianus mesterkedése következtében méregtől pusztult el, nem kímélt meg senkit sem a kínvallatástól, sem a halálos ítélettől: sok-sok napon keresztül csakis a nyomozás ügyének szentelte magát - csakis azzal foglalkozott; mikor jelentették neki, hogy megérkezett rhodusi vendége, akit titkos levélben Rómába hívott, késlekedés nélkül kínpadra feszíttette, mintha a vizsgálatnak valamely nélkülözhetetlen tanújáról lett volna szó. Később kiderült a tévedés, de hogy a vendég senkinek el ne mondhassa sérelmét, inkább megölette.
Capri szigetén ma is mutogatják még hóhérmunkája színhelyét, ahonnan az elítélteket hosszan tartó, válogatott kínzások után a tengerbe dobatta; odalent matrózok csapata fogadta az áldozatokat, és doronggal, evezővel addig püfölte testüket, míg a lélek végképp ki nem szállt belőlük. Tiberius maga is kieszelt egyfajta kínzást: csalárd módon színborral leitatta a gyanúsítottakat, majd hirtelen lekötöztette szeméremtagjukat, úgyhogy a boldogtalanok a szoros kötelék meg a vizelet okozta kíntól majd szétrepedtek. S ha a halál el nem jön érte, és Thrasyllus - mint mondják - a hosszú élet reményében rá nem bírja, hogy halasszon egyet-mást későbbi időre is: még többet gyilkol, és mindenki úgy véli, hogy a még életben hagyott unokáit is megöleti; Caius ellen ugyanis gyanút fogott, Tiberiust pedig, minthogy házasságtörő szerelemben fogant, megvetette. E gondolat nem is jár messze az igazságtól: hisz oly gyakran elmondta, mily boldog volt Priamus, hogy övéit mind túlélte.

63. Sok jele van annak, hogy rémtettei miatt életében nemcsak mások gyűlölték, átkozták, gyalázták, de a maga lelkiismerete is gyötörte. Megtiltotta, hogy a jelmagyarázóktól titokban, tanúk jelenléte nélkül, bárki bármit megkérdezzen.
Egy jóshelyet Róma közelében el is akart pusztítani, de a praenestei írások fenségétől megrettenve mégis elállt szándékától: a lepecsételt szekrényben Rómába vitetett jövendölések hozzáférhetetlenek voltak mindaddig, míg az ereklyét ismét vissza nem helyezték a templomba. Két consuli rangú férfit helytartónak nevezett ki a tartományokba; elküldeni azonban nem merte, inkább visszatartotta őket, míg végre néhány év múlva kinevezhette utódjaikat; megtarthatták hivatalos rangjukat, adott is nekik állandóan megbízásokat, de feladataikat csak követeik és kisegítő tisztviselőik útján tartoztak elvégezni.

64. Menye és unokái elítéltetésük után csak megbilincselve, zárt gyaloghintóban mozoghattak; a katonák megtiltották a szembejövőknek, a vándoroknak, hogy utánuk forduljanak vagy jöttükre megálljanak.

65. El kellett tűrnie, hogy a zendülő Seianus születésnapját hivatalosan megünnepeljék, aranyozott mellszobrait városszerte tiszteljék; nagy nehezen elérte, ha fáradságosan is, inkább fortéllyal és cselszövéssel, mint uralkodói tekintélyével, hogy végül mégiscsak megbuktassa ellenfelét.
Legközelebb ugyanis, ötödik consulsága alkalmával tiszttársul maga mellé vette, hogy e megtiszteltetés ürügyén a maga közeléből eltávolítsa; tiszttársat hosszú idő után ezért fogadott el csupán. Seianust később a rokonság reményével s a tribunusi hatalom megszerzésével kecsegtette, aztán váratlanul a legszégyenletesebb, gyalázkodó hangú beszédben vádolta meg; beszédében arra kérte a senatorokat, küldjenek egy helyettes consult, hogy őt, a magános vénembert katonai fedezet alatt hozzájuk vezesse.
De még így sem volt biztos a dolgában, és ezért, zavargásoktól tartva, jó előre kiadta a parancsot, hogy unokáját, Drusust, akit szigorú őrizetben mindeddig Rómában tartott, most bocsássák szabadon, és szükség esetén adják át neki a hatalmat; készenlétbe helyeztetett hajókat, mert arra is gondolt, hogy elmenekül valamelyik legióhoz; közben a sziget legmagasabb pontjáról folyton-folyvást a jelzéseket kutatta; előzőleg ugyanis elrendelte, hogy adjanak neki már jó messziről jelzéseket, hogy ne kelljen a hírvivőkre várakoznia, bármint alakul is a helyzet. Még Seianus összeesküvésének elfojtása után sem érezte magát nyugodtabban és nagyobb biztonságban; eltelt még kilenc hónap, míg villájából, az úgynevezett Juppiter-villából kimozdult.

66. Meggyötört lelkét égette a mindenfelől hallható gyalázkodás, melyet részint az elítéltek vagdostak nyíltan a fejéhez, részint mocskolódó hangú gúnyiratok formájában a senatorok ülőhelyein teregettek szét a színházban. Ezek igen különbözőképpen hatottak rá: szégyenérzésből szeretett volna hol mindent titokban tartani és elhallgatni; hol pedig megvetését fejezte ki azzal, hogy önként mutogatta és terjesztette őket. Még Artabanus, a parthusok királya is megtámadta egy levélben, szemére lobbantva rokonainak, barátainak meggyilkolását, lustaságát, gyönyörhajhászó természetét, és azt tanácsolta, maga vessen véget életének, ekképpen elégítse ki polgártársai jogos, nagy gyűlölet szülte kívánságát.

67. Később önmagával is meghasonlott, és bánata lényegét egyik levele kezdő soraiban így foglalta össze: „Mit is írjak nektek, Egybegyűlt Atyák, vagy másképpen írjak talán, vagy akár ne is írjak semmit mai állapotomban - pusztítsanak el az istenek és az istennők nyomorultabbul, mint ahogy most pusztítanak, ha tudom.”
Egyesek úgy vélik, Tiberius jövőbe látó képessége révén mindezt előre tudta, és mindenkinél sokkal előbb látta, milyen gyűlölet, micsoda szégyen szakad reá; trónralépésekor azért utasította vissza makacsul a „haza atyja” melléknevet és azt, hogy esküt tegyenek rendeleteire - nehogy annál nagyobb legyen a szégyen, ha méltatlanná válik erre a megtiszteltetésre.
És beszédéből, melyet e két ügyről tartott, ez csakugyan világosan kivehető; egyszer azt mondja ugyanis, hogy mindig az marad, aki volt, erkölcseit soha meg nem változtatja, míg csak eszénél lesz; de már csak a példa kedvéért is vigyázni kell, nehogy a senatus olyan ember tetteinek elismerésére kötelezze magát, aki bármi okból mégis megváltozhat. Máskor így beszél: „Ha pedig - mondja - bármikor csalatkoznátok jellememben vagy odaadásomban irántatok (kívánom, hogy életem utolsó napja előbb következzék be, mint az, melyen becsülésteket megvonjátok tőlem), a „haza atyja” elnevezés nem hoz többé dicsőséget rám; de tirátok szégyent hoz, mert vagy oktalanul adtátok nekem ezt a nevet, vagy állhatatlanul megváltoztattátok rólam véleményteket.”

68. Nagy testű, nagy erejű ember volt, közepesnél magasabb termetű, széles vállú, a mellkasa domború. Egyébként keze-lába szabályos, arányos; bal keze mozgékonyabb és erősebb volt, mint a jobb, ízületeiben pedig oly erős, hogy egy egészséges, friss almát ujjával keresztüldöfött; egy kisfiú vagy akár egy fiatalember fejét is két ujja közé csíptetve megsebesítette. Arcbőre fehér, a haja hátul úgy lenőtt, hogy nyakszirtjét is elfedte - ez családi vonása, arca nemes, gyakran mégis hirtelen támadt daganatok éktelenítették; különlegesen nagy szemével - ami szinte csodaszámba ment - éjjel is, sötétben is látott, igaz, hogy csak közvetlenül ébredés után, rövid ideig, azután hamar meggyengült látása. Járás közben nyakát mereven hátraszegte; arcának feszült kifejezése volt, s többnyire hallgatagon járt-kelt; legközelebbi környezetéhez sem szólt, vagy ha igen, csak nagy ritkán; ilyenkor ujjának kényeskedő mozgatásával kísérte szavait - csupa kellemetlen, önteltségre valló tulajdonság. Augustus szidta is érte, és gyakran próbálta mentegetni a senatus és a nép előtt, mondván: „Természetadta s nem jellembeli hibák ezek.” Kiváló egészségnek örvendett; uralkodásának úgyszólván egész ideje alatt nem rongálódott meg szervezete; pedig harmincéves korától kezdve a maga belátása szerint, orvosok segítsége vagy tanácsa nélkül szabályozta életmódját.

69. Az istenek tiszteletével, a vallással nem sokat törődött; erősen vonzódott ugyanis a csillagászathoz, és az volt a meggyőződése, hogy minden a végzet akaratából történik. A mennydörgéstől mégis nagyon félt; mihelyt az ég beborult, fejére tett egy babérkoszorút; babérfába állítólag sohasem üt a mennykő.

70. A görög és latin irodalommal alaposan foglalkozott. A latin stílusban Corvinus Messalát tekintette mesterének; ifjúkorában az akkor már idős szónok előadásait hallgatta. Kényeskedésből és mert mesterkéltségre törekedett, túlságosan zavarossá tette stílusát, és ezért rögtönözve sokkal jobban beszélt, mint ha felkészült. Írt egy lírai költeményt is, címe: „Sirató L. Caesar halálára”. Görög verseket is költött, s azokban Euphoriont, Rhianust és Partheniust utánozta: ezeket a költőket nagyon kedvelte, meghagyta, hogy írásaikat, képmásaikat a nyilvános könyvtárakban a régi, kiváló írók között állítsák ki; ezért sok tudós szinte egymással versengve írt tanulmányt róluk, Tiberiusnak ajánlva művét.
A császárt leginkább mégis az érdekelte, hogy ki mennyi mesés történetet tud - ez az érdeklődése szinte a balgaságig, a nevetségességig terjedt. A tudósokat ugyanis, akiknek társaságában, mint mondtuk, legszívesebben forgolódott, effajta kérdésekkel tette próbára: Ki volt Hecuba anyja? Hogy nevezték Achillest annak idején a lányok között? Miféle dalokat énekeltek a szirének? Augustus halála után például, mikor először lépett be a senatus üléstermébe, a kegyeletnek és a vallás szabályainak eleget téve, Minos példájára tömjént és színbort áldozott, fuvolakíséret nélkül ugyan, s éppen úgy imádkozott, mint annak idején a krétai király, fia halálakor.

71. Görögül fordulatosan és könnyedén beszélt, mégsem használta gyakran ezt a nyelvet; kiváltképpen a senatusban kerülte, annyira, hogy egyszer, mielőtt a monopólium szót kimondta, előbb engedelmet kért, hogy idegen kifejezést kell használnia.

72. Visszavonultsága egész ideje alatt mindössze kétszer akart Rómába visszatérni; egyszer egy három-evezősoros bárkán egészen a Naumachiával szomszédos kertekig eljutott, sakkor a Tiberis két partján felállított katonai őrségek eltávolították útjából a szembejövőket; máskor a Via Appián a hetedik mérföldkőig ment el, de csak egy pillantást vetett a falakra, a városba nem ment be, mindkét alkalommal visszafordult; hogy először miért, azt senki sem tudja, másodszor azonban rossz előjel ijesztette meg.
Szívesen elszórakozott egy kígyóval; egy napon szokása szerint a tenyeréből akarta megetetni, de látta, hogy a kígyót hangyák rágták meg; jelnek tartotta ezt, mely figyelmeztette, óvakodjék a tömeg erőszakosságától. Nyomban visszatért tehát Campaniába, Astura táján azonban lázbetegség verte le lábáról; mikor kissé megkönnyebbült, Circeibe vette útját.
Nem akarván elárulni, hogy gyengélkedik, megjelent a tábori játékokon, sőt, dárdájával maga is célba vette felülről az arénába behajtott vadkant: de nyomban görcsöt érzett oldalában, erősen meg is izzadt tőle, s hogy a huzat is megcsapta, betegsége súlyosbodott.
Egy ideig mégis erőt vett magán, és bár Misenumnál tovább nem jutott, csöppet sem tért el mindennapi életmódjától, nem hagyta abba sem a lakomázást, sem egyéb gyönyörűségeit, részint féktelen természete parancsára, részint színlelésből. Orvosa, Charicles, minthogy másnap hajnalban szabadságra készült, az asztaltól felkelve megfogta Tiberius kezét, hogy megcsókolja; ő azonban azt hitte, hogy az orvos csak ütőerét akarja kitapintani, ezért ráparancsolt, hogy maradjon, dűljön vissza a kerevetre, és késő éjszakáig elnyújtotta a lakomát. Még betegen is megtartotta szokását, hogy ebédlőterme közepén, lictorral az oldalán, külön-külön, név szerint búcsúzott el vendégeitől.

73. Időközben azt olvasta a senatusi határozatokban, hogy felmentettek, mégpedig kihallgatás nélkül bizonyos vádlottakat, akikről ő csupán annyit írt a senatusnak, hogy feljelentő nevezte meg őket; vélt sérelmén mérgelődve elhatározta, hogy visszatér Capri szigetére, mivel csakis biztonságos helyzetből mert bármilyen rendszabályhoz nyúlni. A viharos időjárás és súlyosbodó betegsége miatt azonban Misenumban kellett maradnia; kevéssel ezután meg is halt a Lucullus-féle villában, élete hetvennyolcadik, uralkodása huszonharmadik évében, március tizenhatodikán, Gn. Acerronius Proculus és C. Pontius Nigrinus consulsága idején.
Egyesek azt tartják, Caius Caligula adott be neki lassan ölő, pusztító mérget; mások úgy vélik, hogy egy váratlanul megszűnt lázroham után hiába kért ennivalót, nem adtak neki; ismét mások szerint párnával fojtották meg, mikor ájulásából magához térve, visszakövetelte az ujjáról lehúzott gyűrűt. Seneca azt írja, hogy végóráját közeledni érezvén, maga húzta le gyűrűjét, mintha valakinek át akarná nyújtani, de kis ideig még kezében tartogatta, azutángyorsan ujjára húzta ismét, és bal kezét ökölbe szorítva, sokáig mozdulatlanul feküdt; majd hirtelen szolgáit hívta, de mert kiáltására senki sem válaszolt, felkelt: ereje azonban elhagyta, és ágyától nem messze összeesett.

74. Utolsó születésnapján a temenosi Apollót látta álmában - hatalmas, gyönyörű remekmű ez, melyet Syracusaeból hozott magával, hogy az új templom könyvtárában elhelyezze. Az isten csendesen figyelmeztette: lehetetlen, hogy szobrát Tiberius szentelje fel. Néhány nappal halála előtt Capri szigetén földrengés következtében összedűlt a világítótorony, Misenumban pedig a por meg az ebédlő fűtéséhez behordott szén rég elhamvadt parazsa és kihűlt hamuja hirtelen fellángolt, mihelyt esteledni kezdett, és késő éjszakáig makacsul világított.

75. Tiberius halála oly nagy örömet keltett a nép körében, hogy a hír hallatára az utcára tódult mindenki; hol azt kiabálták: „a Tiberisbe Tiberiusszal”, hol meg, hogy kérik a Földanyát és az alvilági isteneket, holtában is csak az elátkozottak sorában adjanak neki helyet; sokan múltbeli irgalmatlanságán és legfrissebb rémtettein keseregve hurokkal meg a Gemoniae szakadékkal fenyegették a holttestet. Volt ugyanis egy senatusi határozat, mely szerint a halálos ítéleteket mindig az ítélethozatalt követő tizedik napon kell végrehajtani; néhány elítélt kivégeztetése éppen arra a napra esett, melyen Tiberius halálhírét bejelentették.
A szerencsétlenek irgalomért könyörögtek; minthogy azonban Caius még nem érkezett vissza Rómába, és nem volt senki, akit megkérdezhettek vagy segítségül hívhattak volna, az őrök, hogy a törvényt meg ne szegjék, megfojtották s a szakadékba vetették a rabokat. A gyűlölet tehát csak erősödött, úgy érezték, mintha a zsarnok kegyetlenkedése még halála után sem szűnt volna meg. Mikor a menet elindult a holttesttel Misenumból, sokan azt kiabálták, hogy inkább Atellába kellene vinni, és ott egy kissé megpörkölni az Amphitheatrumban; a katonák azonban Rómába vitték, elégették és ünnepélyesen eltemették.

76. Végrendeletét két évvel halála előtt készítette el két példányban; az egyiket maga, a másikat egy felszabadított rabszolga írta, de szövegük azonos volt; a végrendeletet igen alacsonyrangú tanúkkal íratta alá. Úgy rendelkezett, hogy két unokája, Caius, Germanicus fia, és Tiberius, Drusus fia, egyenlő részben öröklik vagyonát, és egyik a másik helyére lép az örökségben. Sok egyéb járandóságot is hagyott maga után: a Vesta-szüzeknek meg a katonaságnak egy összegben, a római népnek pedig fejenként állapította meg örökségét, és külön megemlékezett az utcák felügyelőiről is.



Forrás:
Suetonius: Caesarok élete – Harmadik könyv
Fordította: Kis Ferencné
A versbetéteket fordította: Terényi István