logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Suetonius - Tiberius II. rész

romaikor_kep


14-37



27. A hízelkedést annyira utálta, hogy egyetlen senatort sem engedett oda gyaloghintójához, ha nem volt hivatalos vagy üzleti dolga vele; egy consuli rangú férfi bocsánatért esedezve térdre akart hullani előtte: Tiberius olyan heves mozdulattal húzódott el tőle, hogy közben hanyatt vágódott; sőt, ha beszélgetés vagy folyamatos beszéd közben valaki egyetlen hízelgő szót is ejtett, tétovázás nélkül félbeszakította, megrótta érte az illetőt, és helyesbítette, amit az mondott.
Egyszer valaki „úr”-nak szólította, s ő nyomban tiltakozott az efféle szégyenletes megszólítás ellen. Ismét másvalaki „szent elfoglaltságáról” beszélt, egy harmadik meg azt mondta, hogy „parancsára a senatushoz fordult”; Tiberius rábírta őket, hogy „parancs” helyett a „javaslat”, „szent” helyett pedig a „fáradságos” szót használják.

28. Még a róla és hozzátartozóiról keringő gyalázkodó, rosszindulatú szóbeszédet, gúnyverseket is nyugodtan és egykedvűen vette tudomásul, gyakran hangoztatván, hogy „szabad államban legyen szabad a nyelv meg a gondolkodás is”. És mikor a senatus az effajta bűntények és bűnözők üldözésére bírósági eljárást javasolt, Tiberius azt mondta: „Nincs annyi időnk, hogy még ilyen ügyekbe is belebonyolódjunk.
Ha ezt a kisablakot megnyitjátok, hovatovább nem is foglalkozhattok egyébbel: ennek ürügyén minden személyi ellentét elénk kerül majd.” Ránk maradt egy másik, a senatusban tett, igen szabadelvű kijelentése: „Ha ez az ember másképpen beszél, gondom lesz rá, hogy számot adjak neki szavaimról és tetteimről; de ha még akkor is kitart véleménye mellett, gyűlölni fogom.”

29. Mindez azért is nagyon figyelemre méltó, mert Tiberius maga oly udvariasan és tisztelettudóan viselkedett külön-külön mindenkivel, de az egész senatussal is, hogy az már szinte meghaladta az emberség fogalmát. Egy alkalommal, mikor a Curiában nem értett egyet Q. Hateriusszal, ezt mondta:
„Bocsáss meg, kérlek, ha mint senator, kissé erősebb kifejezést használok veled szemben.” Aztán a többiekhez intézve szavait, folytatta: „Megmondtam gyakran, Egybegyűlt Atyák, most csakúgy, mint máskor, hogy a jó, a haza üdvét szolgáló, ekkora, szinte korlátlan hatalommal felruházott uralkodónak kötelessége, hogy szolgálatára legyen a senatusnak, a polgárok összességének, de igen gyakran az egyes embereknek is; és én nem szégyellem, amit az imént kimondtam, hogy mindig jó, igazságos, megértő gazdáim voltatok, s azok vagytok most is.”

30. Intézkedései bizonyos mértékig még a szabadság látszatát is keltették; fenntartotta ugyanis a senatus és a tisztviselők régi tekintélyét és hatalmát: mind a legcsekélyebb, mind a legnagyobb jelentőségű köz- és magánügyben jelentést kellett tenni az Egybegyűlt Atyáknak; így például adókról és monopóliumokról, közművek építéséről vagy helyreállításáról, katonai sorozásról és szolgálatból való elbocsátásról, valamint a legiók és segédcsapatok beosztásáról: végül a katonai főparancsnokság meghosszabbításáról, rendkívüli háborús helyzetben a parancsnoki állások betöltéséről, továbbá királyoknak címzett válaszlevelek tartalmáról és külalakjáról.
Egy lovassági parancsnoknak rablás és erőszakoskodás vádja miatt Tiberius utasítására a senatus előtt kellett védekeznie. A Curiába mindig egyedül, kíséret nélkül lépett be: egyszer betegen, gyaloghintóban vitték be a tanácsterembe, akkor is nyomban eltávolította kísérőit maga mellől.

31. Egy rossz szót sem ejtett, ha olyan határozatot hoztak, amellyel nem értett egyet. A jövő évre megválasztott tisztviselők dolgában úgy vélekedett, hogy helyes, ha nem tartózkodnak távol Rómától, hanem ott maradnak és felkészülnek hivatásukra; egy praetorjelölt mégis rendkívüli, úgynevezett szabad megbízást kapott, hogy elutazzék Rómából. Más alkalommal hiába szavazta meg, hogy Trebia város lakói örökölt pénzükből új színházépület helyett hadiutat építsenek, nem tudta keresztülvinni, hogy az örökhagyó végakaratát megváltoztassák.
Mikor pedig egy határozat feletti vitában két pártra szakadt a senatus, és ő, véleményét jelezve, a kisebbségi csoporthoz ment át, bizony senki sem követte. Minden egyéb dolgot is csak hivatalos úton, a törvényes rendnek megfelelően intéztek az ő idejében; a consulok tekintélye úgy megnövekedett, hogy Africából a követek hozzájuk fordultak, és panaszt tettek, hogy Tiberius Caesar, akihez küldetésük szól, húzza-halasztja ügyeik elintézését. De nem is csoda, hiszen Tiberius mindenki szeme láttára felkelt helyéről a consulok előtt, és az utcán is kitért útjukból.

32. Consuli rangú hadseregparancsnokokat megrótt, mert cselekedeteikről nem tettek írásbeli jelentést a senatusnak, és mert katonai kitüntetések adományozásakor hozzáterjesztenek fel javaslatot, mintha bármely kitüntetés adományozására nem szólna a felhatalmazásuk. Egy praetort megdicsért, mert az felújítva a régi szokást, dicsérő szavakkal emlékezett meg őseiről hivatalba lépésekor a népgyűlésen.
Tiberius némely előkelő ember temetésén olykor egész a máglyáig elkísérte a halottat. Hasonló előzékenységet tanúsított kevésbé jelentékeny emberek és dolgok esetében is. A rhodusiak főtisztviselőjét, aki egy hivatalos levelet a szokásos befejező mondat nélkül küldött el neki, Rómába idézte; de egyetlen szóval sem tett neki szemrehányást, csak odaíratta a levél végére a kellő befejezést, őt pedig hazaküldte.
Diogenes, a grammaticus mindig szombatonként tartott vitaelőadást Rhoduson; Tiberius egyszer soron kívül elment hozzá, hogy meghallgassa, de Diogenes nem fogadta őt, hanem szolgájával megüzente, jöjjön el majd hét nap múlva. Később aztán Diogenes Rómában tisztelegni óhajtott nála, s már ott is állt a palota kapuja előtt; Tiberius ekkor nem tett egyebet, csak értésére adta a tudósnak, hogy hét év múlva ismét jelentkezhet nála. A tartományok helytartóinak, mikor azok rábeszélték, hogy emelje az adókat, így válaszolt: „A jó pásztornak az a dolga, hogy a nyáját megnyírja, de meg ne nyúzza.”

33. Lassanként csak kibújt belőle az uralkodó, és az is maradt mindvégig; ez ugyan sokáig különféleképpen nyilvánult meg, mégis inkább tűnt ki szelídségével és azzal, hogy a közjó előmozdítására törekszik. Elsősorban mindig azért avatkozott bele ügyekbe, hogy valami helytelenséget megakadályozzon. Épp ezért visszavont bizonyos senatusi rendelkezéseket, felajánlotta szolgálatait tanácsadóként a bírói testületeknek, s ott ült mellettük, vagy velük szemben elöl; ha pedig azt beszélték, hogy egy vádlottat kedvezésből felmentenek, váratlanul megjelent, s a bírákat a terem közepén vagy a bírói emelvényen állva emlékeztette a törvényre, esküjükre s a bűntettre, melyben ítélkezniük kell; ha továbbá a közerkölcsöket hanyagság vagy valamilyen rossz szokás következtében veszély fenyegette, javító szándékkal mindig közbelépett.

34. A színházi előadások és kardviadalok kiadásait csökkentette, pontosan meghatározta a színészek fizetését is, és korlátozta a bajvívópárok számát. Erősen felháborodott, mikor meghallotta, hogy a korinthosi vázák ára mérhetetlenül felszökött, és három tengeri hal harmincezer sestertiusért kelt el a piacon, ezért javasolta: korlátozzák a háztartások fényűző gazdálkodását, és senatusi határozattal évről évre mérsékeljék az élelmiszerek piaci árát. Az aedilisek kötelességévé tette: korlátozzák a vendégfogadók és kocsmák forgalmát, hogy azok még péksüteményt se árulhassanak.
Az általános takarékosságot személyes példamutatásával is erősíteni akarta, ezért még ünnepnapokon is gyakran előző napról megmaradt és megkezdett fogásokat tálaltatott fel magának ebédre; egyszer úgy esett, hogy egy fél vadkant tettek az asztalra, s Tiberius evés közben megjegyezte, hogy a vadkan jótulajdonságai ugyanolyanok, mintha egészben tálalták volna elébe.
Rendelettel tiltotta el a mindennapi csókváltást, és azt, hogy január elseje után újévi ajándékokat küldjenek egymásnak az emberek. Maga is hozzászokott ugyan, hogy az újévi ajándékokat négyszeres értékben viszonozza, mégpedig személyesen; később azonban terhére esett, hogy akik az ünnepnapokon nem tudtak hozzáférni, később egész hónapban zaklatták - így hát újév után nem viszonozta többé az ajándékokat.

35. Erkölcstelen életű férjes asszonyok ügyében - ha közvádló nem emelt vádat ellenük - elrendelte, hogy ősi szokás szerint a családi tanács hozzon ítéletet. Egy római lovagot feloldott esküje alól, hogy elbocsáthassa feleségét, akit tulajdon vejével tetten ért; házasságkötésük idején ugyanis a lovag megesküdött, hogy az asszonyt soha el nem taszítja magától.
Könnyűvérű rangbeli hölgyek az örömlányok hivatását kezdték űzni, hogy a törvényszabta büntetéstől megszabaduljanak, s ne kösse őket többé a férjes asszony társadalmi állásával járó jogi helyzet és méltóság; a két nemesi rendből való elvetemült fiatalok pedig önként vállalták a szégyenletes büntetést, csak hogy a senatus határozata meg ne gátolhassa nyilvános fellépésüket a színházban vagy az arénában.
Tiberius mind az asszonyokat, mind az ilyen fiatalembereket száműzetésbe küldte, hogy senki efféle csalás útján kiutat ne találjon. Egy senatort megfosztott rangjától, mert megtudta, hogy július elseje előtt költözött ki birtokára; ha ugyanis az a nap már elmúlt, római lakását olcsóbban vehette bérbe. Egyik quaestort a hivatalából mozdította el, mert feleségét, akit tartománya kisorsolását megelőző napon vett el, másnap elküldte magától.

36. Az idegenből behozott szertartásokat, az egyiptomi és zsidó vallás gyakorlását elnyomta; az effajta babonák hívőit kényszerítette, hogy a szertartásukhoz való ruházatukat és kegyszereiket elégessék.
A fiatal zsidókat zord éghajlatú tartományokba küldte katonai szolgálatra; többi honfitársukat és a hozzájuk hasonló vallásúakat kiutasította Rómából, s örök rabszolgasággal fenyegette őket, ha parancsának ellenszegülnének. Elűzte Rómából a csillagászokat is; de amelyik elment hozzá könyörögni és megígérte, hogy abbahagyja mesterségét, annak megkegyelmezett.

37. Különös gondot fordított a csavargók és más lázongó elemek veszélyeztette közbiztonságra. A szokottnál több katonai őrséget állított fel Italia-szerte. Rómában tábort rendezett be, hogy egy helyen tarthassa a testőrcsapatokat, melyek azelőtt itt-ott, a városon kívül szétszórva állomásoztak.
A népi zendüléseket kemény kézzel megfékezte, de sokat tett azért is, hogy megelőzze őket. Egyszer a színházban nagy csetepaté támadt, s közben agyonütöttek valakit: Tiberius száműzetésbe küldte a két párt vezetőit és a színészeket, akik miatt a verekedés fellángolt.
Hiába volt a nép könyörgése, rá nem bírhatták, hogy visszahívja őket. Pollentia városában egyszer a nép egy magasrangú tiszt halála alkalmával addig nem engedte ki a Forumról a gyászmenetet, míg az örökösüktől egy gladiatori játék rendezésére elegendő összeget ki nem csikart; Tiberius valamilyen ürüggyel Rómából és Cottius királyságából - titokban tartva a célt - csapatokat indított el, és hirtelen fegyvert rántva, nagy trombitaszóval a város kapuihoz vonultatta őket; a városi nép és a tisztviselők nagyobbik részét élethossziglan börtönbe vettette. A menedékhelyek egykori jogait, kiváltságait országszerte mindenütt eltörölte. Cyzicus lakóit, minthogy római polgárokkal szemben erőszakosságra vetemedtek, megfosztotta állami kiváltságaiktól, melyeket a mithridatesi háború idején megszereztek.
Ellenséges megmozdulásokat parancsnokai révén fékezett meg, maga már nem vállalkozott hadjáratra; de parancsnokainak is csak sok tétovázás után, végszükség esetén adott megbízást. Ellenséges érzületű és gyanús jellemű királyokat inkább fenyegetőzéssel, szemrehányással tartott kordában, nem pedig erőszakkal. Néhányat közülük szép szóval, ígéretekkel Rómába csábított, és onnan nem engedte őket többé vissza, így a germán Maroboduust, a thrák Rhascupolist, a cappadociai Archelaust, akinek országát is római tartománnyá alakította.

38. Trónralépése után két egész éven át ki sem tette a lábát Rómából; a következő időszakban is csak a szomszéd városokig, legfeljebb Antiumig ha eljutott, azt is csak igen ritkán és rövid időre, noha gyakran kijelentette, hogy meglátogatni készül a tartományokat meg a hadsereget; már oly sok előkészületet tett az utazásra - kocsikat csődített össze, élelmiszerkészleteket halmoztatott fel a helyőrségi városokban és tartományokban, sőt, végül fogadalmat is tett szerencsés elindulására és hazatérésére -, hogy tréfásan Callippidesként emlegették; őt ugyanis a görög közmondás úgy ismeri, mint aki mindig szalad, de egy hüvelyknyit sem halad előre.

39. Mikor azonban a halál megfosztotta mindkét fiától - Germanicus Syriában, Drusus Rómában pusztult el - campaniai magányába vonult vissza; széltében-hosszában beszélték, hogy nem is tér többé haza onnan, és nemsokára meghal: félig-meddig csakugyan így is történt, éspedig hamarosan. Rómába valóban nem tért vissza többé, néhány nappal elutazása után pedig Tarracina mellett egy „Barlang” elnevezésű épületben, vacsora közben, hatalmas kőtömbök zuhantak le a ház fölött emelkedő szikláról; a sziklazápor sok vendéget, sok szolgát agyonütött, Tiberius azonban - ki hitte volna - épen-egészségesen megmenekült.

40. Campaniát bebarangolva felszentelte Capuában a Capitoliumot, Nolában Augustus templomát (ezt használta fel ürügyként utazására), azután elment Capriba; a sziget kiváltképpen azért bűvölte el, mert egyetlen keskeny földsáv vezetett csupán belsejébe, egyébként égig érő, meredek sziklák koszorúja s a mély tenger határolta.
Minthogy a nép a fidenaei szerencsétlenség után, mikor a gladiatori játékok közben a színház összeomlott, és húszezer ember életét vesztette, kitartóan követelte hazatérését, Tiberius nemsokára visszatért, és mindenkit színe elé bocsátott, aki csak kívánta; ezt már csak azért is szívesen tette, mert mikor Rómából annak idején elutazott, rendeletben tiltotta meg, hogy bárki megszólítsa, és az úton véges-végig elzavart mindenkit, aki beszélni kívánt vele.

41. De mióta Capri szigetére visszavonult, úgy elhanyagolta az államügyek intézését, hogy azontúl többé nem is töltötte fel a lovasság decuriáit; nem cserélte ki sem a katonai tribunusokat és parancsnokokat, sem a tartományok helytartóit; Hispaniába és Syriába jó néhány éven keresztül nem küldött consuli rangú követet. Engedte, hogy a parthusok Armeniát, a dákok és sarmaták Moesiát elfoglalják, Galliát pedig a germánok feldúlják, s ez nemcsak nagy gyalázatot hozott a birodalomra, de még a létét is veszélyeztette.

42. Csendes magányában, minden kényszertől megszabadulva, az emberek szeme elől szinte elrejtőzve, egészen szabadjára engedte bűnös hajlamait, melyeket addig nagy nehezen visszafojtott; sorjában, egyenként beszélek majd róluk. A táborban, már újonc korában Tiberius helyett a Biberius, Claudius helyett a Caldius, Nero helyett pedig a Mero nevet ragasztották rá, annyira rabja volt a bornak.
Később, mikor mint uralkodó a közerkölcsök megjavításán buzgólkodott, két nap, két éjjel tartó eszem-iszomot csapott Pomponius Flaccus és L. Piso társaságában, és nyomban oda is adta az egyiknek Syriát, a másiknak Róma város elöljárói tisztét, az erről szóló hivatalos okiratban pedig „minden kellemes órája vidám cimborái”-nak szólította őket. Sestius Gallus, a dúsgazdag, vén kéjenc, akire Augustus egykor becsületbüntetést rótt, s akit néhány nappal azelőtt maga is megszidott a senatusban, egyszer meghívta vacsorára; Tiberius csak olyan feltétellel fogadta el a meghívást, ha az öreg nem változtat a szokásain, nem rövidíti meg a lakoma rendjét, és mezítelen lányok szolgálják fel az ételt.
Nemes származásúakkal szemben valamelyik egészen ismeretlen quaestorjelölt pályázatát fogadta el, csak azért, mert egyik lakomán, mikor koccintott vele, fenékig ürítette boros amphoráját. Asellius Sabinusnak kétszázezer sestertiust ajándékozott egy párbeszédes versezetért, melyben egy gomba, egy fenyőrigó, egy osztriga és egy seregély vetélkednek egymással. Szervezett továbbá egy újfajta hivatalt is az „élvezetek” számára, annak vezetését T. Caesonius Priscus, római lovagra bízta.

43. Capri magányában azt is kitervelte, hogy kerevetes szobáját titkos örömtanyának rendezi be: mindenfelől leányokat, szépfiúkat hozatott, továbbá a szerelem művészetének ocsmány változataiban jártas, leleményes szakértőket - „sprintriák”-nak hívta őket -, ezeknek hármasával összekötözve Tiberius szeme láttára kellett szeretkezniük egymással, hogy a látványtól lankadó férfiassága újra fellobbanjon.
Hálótermeit a legpajzánabb jeleneteket ábrázoló faliképek és rajzocskák ékesítették, ezekre Elephantis verssorait vésette, hogy vágya kielégítése közben ki-ki megkapja a szöveget is az ajánlott minta mellé. Erdőkben, ligetekben Venus-berkeket létesített, s ott fiatal fiúk és leányok Pan és nymphák öltözékében, barlangok mélyén, sziklák mélyedéseiben szerelemre csábítgattak: ezért az emberek a sziget nevéből szójátékot faragva, széltében-hosszában Caprineusnak, azaz bakkecskének nevezték Tiberiust.

44. Ennél is ocsmányabb, gyalázatosabb hírek keringtek róla, az ember szinte elmondani vagy meghallgatni is restelli, nemhogy elhinni: állítólag kisfiúkat tanított be, halacskáinak nevezve őket, hogy úszás közben két combja között forgolódjanak, és nyelvükkel meg apró harapdálásokkal csiklandozzák, aztán nagyobb, de anyjuk kebelétől még el nem választott csecsemők szájába adta szeméremtestét és mellbimbóit - effajta gyönyörűségek vonzották mind hajlamainál, mind koránál fogva. Ezért mikor valaki azzal a feltétellel hagyta rá örökül Parrasius festményét, melyen Atalanta szájával ingerli szerelemre Meleagert, hogy ha megbotránkozik rajta s nem fogadja el, helyette egymillió sestertiust kap - Tiberius bizony a képet választotta, és még szobája falára is felakasztotta.
Azt is mondják, hogy egyik szertartás közben annyira megejtette a tömjéntartót vivő fiúcska szépsége, hogy nem tudott erőt venni magán, s a szertartás befejezése után nyomban magával vitte, és megbecstelenítette nemcsak őt, hanem a gyermek bátyját, egy fuvolás fiúcskát is; később a két gyermek kölcsönösen felhánytorgatta egymásnak ezt a szégyent, Tiberius ezért mindkettőnek összetörette lábszárait.

45. Szokása szerint még a legelőkelőbb hölgyekkel is igen pimaszul bánt, erre fényes példa egy bizonyos Mallonia nevű nő halála: Tiberius hálószobájába vitette, de minthogy az asszony állhatatosan visszautasította kívánságait, a közvádlók kezére adta, és nem restellte a bíróság előtt megkérdezni tőle, hogy nem gondolta-e meg a dolgot; az asszony a bíróság épületéből egyenesen hazarohant, és tőrt döfött szívébe, de előbb még hangosan szemébe vágta a „büdös vén bakkecské”-nek ocsmányságait. A legközelebbi színházi előadáson ezért fogadta és adta tovább később nagy tetszéssel a közönség az egyik atellai utójátékban elhangzott szavakat: „Vén kecske is szívesen megnyalja a sót.”

46. A pénzzel takarékosan, sőt, zsugorian bánt, külföldi utazásain és hadjáratain kísérőit fizetés helyett csupán élelemmel látta el; egyetlenegyszer viselkedett bőkezűen, akkor is mostohaapja jóvoltából: kíséretét rang szerint három részre osztotta, s az első csoportban hatszázezer, a másodikban négyszázezer sestertiust osztott szét, a harmadikban azonban, melynek tagjait nem barátainak, hanem görögöknek nevezte, csak kétszázezret.

47. Uralkodása idején egyetlen nagyszabású középületet sem emelt, mindössze két építkezést kezdeményezett: Augustus templomát és a Pompeius-féle színház helyreállítását, de mindkettőt befejezetlenül hagyta hátra annyi év után, és nyilvános játékot sem rendezett; még a mások rendezte játékokat is csak nagy ritkán látogatta, hogy ne ostromolják kérésekkel; egyszer ugyanis kénytelen volt már Actiust, a színészt szabadon bocsátani.
Néhány senatort megsegített ínségében; a többiek baján azonban nem kívánt könnyíteni, ezért kijelentette, hogy a jövőben csakis azoknak áll rendelkezésére, akik a senatus előtt számot adnak ínséges helyzetük valódi okáról. Sok senatort a szerénység, a szemérmesség erényére hivatkozva ilyenformán el is rettentett: ezek közé tartozott Hortalus, Q. Hortensius, a szónok unokája, aki igen szerény anyagi helyzetben, Augustus tanácsára házasodott meg és nemzett négy gyereket.

48. Bőkezűségről mindössze kétszer tett bizonyságot: egyszer százmillió sestertiusnyi kamatmentes hitelt bocsátott ki három esztendőre; más alkalommal pedig, mikor a Caelius-dombon néhány háztömb leégett, a háztulajdonosoknak megtérítette az épületek árát. Első intézkedését nagy pénzszűke idején, a nép könyörgésére kellett meghoznia; senatusi határozatútján elrendelte ugyanis, hogy a bankárok pénzüket kétharmad részben telekbe fektessék be, az adósok pedig ugyanilyen arányban nyomban fizessék vissza a kölcsönvett összegeket - ez a terve azonban meghiúsult. Második intézkedésével Tiberius az akkori idők szörnyű nyomorát kívánta enyhíteni. Ezt a jótéteményét oly nagyra tartotta, hogy rendeletére a Caelius-domb nevét Augustusra változtatták.
A katonáknak kifizette ugyan az Augustustól örökül hagyott összeg kétszeres értékét, de azóta soha többé nem ajándékozott nekik semmit; egyedül a testőrség tagjainak adott fejenként ezer dénár jutalmat, amiért nem csatlakoztak Seianushoz; némi pénzjutalmat a syriai legiók is kaptak, mert egyedül ők nem tisztelték hadi jelvényeik között Seianus képmását; még a kiszolgált katonák elbocsátását is csak nagy ritkán engedélyezte, mert hajlott koruk miatt halálukra, haláluk esetén pedig a megtakarítható pénzösszegre számított. A tartományokat sem támogatta pénzadományokkal; kivételt csak Asia jelentett, mikor városait földrengés pusztította el.

49. Később, az idők folyamán Tiberius nyílt rablásra vetemedett. Közismert tény, hogy Gn. Lentulust, a hihetetlenül gazdag augurt megfélemlítéssel, szorongattatással életuntságba hajszolta, és rábírta, hogy őt tegye egyedüli örökösévé; pártját fogta a dúsgazdag és gyermektelen volt consulnak, Quirinusnak, és elítéltette Lepidát, egy magasrangú római hölgyet, akit férje ugyan már több mint húsz éve eltaszított magától, de most méregkeverés vádjával perbe fogott; pimasz és átlátszó ürügyeken Gallia és Hispania, Syria és Görögország előkelő személyiségeit is kifosztotta.
Egyeseknek nem is tudott mást a szemükre vetni, mint hogy vagyonuk egy részét készpénzben tartják maguknál; sok várostól, sok magánszemélytől megvont régi kiváltságokat, így az ércbányászat vagy a vámjövedelmek szerzett jogát; továbbá aljasul kifosztotta és megölette Vononest, a népétől elűzött parthus királyt is, aki a római nép oltalma alá helyezte magát, és mesés kincsekkel megrakodva Antiochia felé tartott.

50. Gyűlölte rokonságát is; először öccse, Drusus ügyében leplezte le magát: elárulta ugyanis, hogy Drusus levelében arról írt neki, hogyan s miként kényszeríthetnék Augustust a szabadság helyreállítására; később megnyilvánult gyűlölete a család többi tagjával szemben is. Feleségétől, Juliától annyira elhidegült, hogy száműzetésében az emberiességnek vagy figyelemnek legkisebb jelét sem adta - márpedig ez a legkevesebb, amit az ember elvárhat - és bár Juliát atyja kívánságára egy városkába zárták el a világtól, Tiberius azt is megtiltotta neki, hogy a házból kilépjen, vagy emberek társaságát élvezze: még az apjától örökségképpen reámaradt vagyont is elvette tőle az eddig fizetett évjáradékkal együtt, és arra hivatkozott, hogy Augustus végrendeletében erről az összegről nem esik szó. Anyjára, Liviára is megharagudott, mert attól tartott, hogy vele egyenlő részt követel magának a hatalomból; kerülte is a gyakori találkozást, a hosszú, titkos megbeszéléseket Liviával; vigyázott, azt ne higgye senki, hogy cselekvését anyja tanácsai irányítják - pedig szüksége volt rájuk, s meg is fogadta őket.
Igen rossznéven vette a senatus javaslatát, hogy császári címei közé az „Augustus fia” mellé iktassák be a „Livia fia” megjelölést is. Nem engedte meg, hogy anyjának „a haza szülőanyja” melléknevet vagy bármi más állami kitüntetést adományozzanak. Gyakran figyelmeztette is, hogy tartózkodjék a fontosabb, nem asszonyoknak való államügyek megtárgyalásától; kiváltképpen mikor a maga szemével látta, hogy Livia a Vesta-templom mellett keletkezett tűzvész idején személyesen megjelent, és - amint azt férje oldalán megszokta - buzdító szavakat intézett a néphez, katonasághoz, hogy minél szorgosabban segítsenek a tüzet eloltani.

51. Azóta nyílt háborúság tört ki közöttük, mint mondják, a következő okból; Livia egyszer kitartóan ostromolta, hogy egy polgárjogot nyert embert vegyen fel a decuriák tagjai közé; Tiberius csak azzal a feltétellel volt hajlandó kívánságát teljesíteni, ha hozzájárul, hogy jegyzőkönyvbe vétesse: ezt a dolgot anyja csikarta ki tőle. Livia ettől nagy haragra gerjedt, előhozta a titkos kamrájából Augustus régi, hozzá címzett leveleit, melyekben Tiberius durva és összeférhetetlen természetéről esik szó, és felolvasta őket. Tiberius nagyon szívére vette, hogy anyja oly sokáig megőrizte, s most ellenséges indulattal szemére lobbantja e leveleket; sokan úgy vélik, távozásának Rómából ez volt egyik fő oka.
Elutazása után anyja még három évig élt; Tiberius mindenesetre egész idő alatt egyszer látta, egyetlen napon, akkor is néhány órára csupán; nem ment el később betegágyához sem, sőt, még a temetésére sem érkezett meg, pedig több napon át remélni engedte jövetelét; és a már-már széthulló, oszladozó holttest eltemetése után nem engedte, hogy istenné avassák, mintha ez lett volna anyja kívánsága. Érvénytelennek minősítette anyja végrendeletét is, és rövidesen elvesztette kegyét Livia minden barátja vagy bizalmasa, akire halálos ágyán a temetésére vonatkozó kívánságát rábízta; ezek közül egy lovagrendű férfit kényszermunkára küldött egy vízi taposómalomba.

52. Atyai gyöngédséggel egyik fiát sem szerette; sem édesgyermekét, Drusust, sem fogadott fiát, Germanicust; amarra hibái miatt haragudott. Drusus ugyanis könnyelmű volt, és kicsapongó életet élt. Tiberius nem is igen bánkódott a halála miatt; a temetésről csaknem nyomban visszatért megszokott teendőihez, s azt is megtiltotta, hogy a bíróságok hosszabb ítélkezési szünetet tartsanak. Sőt, a trójai küldötteknek, minthogy kissé elkésve nyilvánították részvétüket, szinte megfeledkezve fájdalmáról, csúfolkodva azt válaszolta, hogy viszonzásképpen maga is őszinte részvétét nyilvánítja kitűnő polgártársuk, Hector elvesztése miatt. Germanicusra annyira féltékenykedett, hogy nagyszerű tetteit feleslegesnek becsmérelte, dicső győzelmeit pedig rágalmazta, mondván, hogy kárt okoztak az államnak.
És mikor Germanicus a váratlanul bekövetkezett nagy éhínség miatt megkérdezése nélkül utazott Alexandriába, panaszt tett ellene a senatusban. Sokan úgy vélik, Gn. Piso syriai követ személyén keresztül tulajdonképpen ő az oka Germanicus halálának is; Pisóról, akit később e gyilkosság miatt vád alá helyeztek, azt tartják, hogy szívesen felmutatta volna megbízóleveleit. Ezért jelentek meg azután mindenféle feliratok, s hallatszott gyakran efféle kiabálás éjszakánként: „Add vissza Germanicust.” Tiberius maga erősítette meg később ezt a gyanút, mert Germanicus feleségével és gyermekeivel is kegyetlenül bánt.

53. Menyét, Agrippinát, aki férje halála után egyszer szabad folyást engedett fájdalmának, Tiberius kézen fogta, és egy görög verssort idézve így szólt hozzá:”Ha nem uralkodhatsz, leánykám, azt hiszed tán, megsértettelek?” - s nem is méltatta többé beszélgetésre. Egyszer megtörtént, hogy Agrippina az ebédnél nem merte megkóstolni az almát, mellyel Tiberius megkínálta; attól fogva többé nem hívta meg asztalához, mintha Agrippina azzal vádolta volna, hogy meg akarja őt mérgezni: pedig előre kieszelt dolog volt ez mindkét részről. Tiberius azért kínálta meg, hogy próbára tegye, Agrippina pedig biztosra vette, hogy apósa meg akarja ölni, azért vigyázott magára.
Tiberius végül is azzal gyanúsította menyét, hogy hol Augustus szobránál, hol a hadseregnél keres menedéket, és ezért Pandataria szigetére száműzte; Agrippina gyalázkodó szavakat zúdított rá, mire apósa egy centurióval kiverette a fél szemét. És mikor az asszony elhatározta, hogy éhhalállal pusztítja el magát, Tiberius szétfeszíttette a száját, úgy tömték bele az ételt. De Agrippina csak kitartott szándékánál; éhen is halt, de apósa még azután is a leggyalázatosabb vádakkal illette, és javasolta, hogy születése napját iktassák a baljóslatú napok sorába. Még kérkedett is vele, hogy nem fojtotta meg kötéllel s nem taszította a mélységbe a Gemoniae lépcsőről; e kegyes cselekedet elismeréséül megengedte, hogy senatusi határozattal köszönetet mondjanak neki, és a Capitoliumi Juppiternek aranyedényt áldozzanak.

54. Minthogy Germanicustól három unokája maradt, Nero, Drusus és Caius, Drusustól pedig csak egy, fiai halála után Tiberius elhatározta, hogy Germanicus két idősebbik fiát, Nerót és Drusust a senatus figyelmébe ajánlja; és azon a napon, melyen a két fiú a férfitogát felöltötte, olajjal és borral ajándékozta meg a népet. De mikor hírét vette, hogy újév napján a két fiú boldog életére is hivatalosan fogadalmakat tettek, kijelentette a senatus előtt, hogy effajta megtiszteltetésben csak tapasztalt, élemedett korú embereket kell részesíteni; ezzel elárulta érzelmeit irántuk, s így Nero és Drusus mindenféle feljelentők szabad prédájává lett: Tiberius a legkülönfélébb fogásokkal ingerelte, izgatta őket, hogy heves kifakadásokra ragadtassák magukat; kifakadásaikat azután besúgták neki, mire ő levélben vádat emelt ellenük, a legkeserűbb szidalmakat zúdította fejükre, és végül ellenségeinek kiáltva ki őket, mindkettőt éhhalálra ítélte: Nerót Pontia szigetén, Drusust a Palatium legmélyén ölette meg. Sokan azt tartják, Nerót öngyilkosságba kergette az egyik hóhér, aki mintha a senatus megbízásából tenné, hurkot és kampós szeget mutatott neki; Drusust pedig úgy kiéheztették, hogy párnája bélését rágcsálta kínjában; mindkét fiú földi maradványai úgy szétszóródtak, hogy később már aligha gyűjthették össze.

55. Régi barátain és rokonain kívül még húsz előkelő rómaiból tanácsadó testületet alakított magának a közügyek intézésére. Alig kettő-három maradt bántatlan közülük, a többit ilyen vagy amolyan okból tönkretette. Többek bukásával egy időben Aelius Seianust is, akit nem annyira jóindulatból emelt a hatalom legmagasabb polcára, hanem inkább azért, hogy segítségével és cselszövéseivel Germanicus gyermekeit behálózza,és fia, Drusus, édesgyermekének biztosítsa a trónutódlást.

56. Nem bánt szelídebben az udvarában élő görög tudósokkal sem, akiket pedig leginkább kedvelt. Egy Zeno nevű tudós egyszer igen cikornyás modorban beszélt, és Tiberius megkérdezte tőle, miféle kiállhatatlan tájnyelvet használ? A tudós rávágta, hogy dór nyelven beszél; mire Tiberius Cinaria szigetére száműzte, mert azt hitte, Zeno az ő régi, magános életére céloz; Rhodus szigetén ugyanis dór dialektusban beszélnek. Tiberius napi olvasmányai alapján mindig különféle kérdéseket intézett a tudósokhoz az asztalnál; tudomására jutott egyszer, hogy Seleucus grammaticus azt tudakolja háziszolgáitól, hogy ő mikor, melyik szerző műveit olvasgatja, s ily módon felkészülve jelenik meg az étkezésnél; előbb eltiltotta asztalától, majd halálba kergette a tudóst.



Folytatás: Tiberius III. rész