logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Suetonius - Tiberius I. rész

romaikor_kep


14-37



1. A Claudiusok patriciusi nemzetsége - mert élt egy másik, éppoly vagyonos, tekintélyes plebeiusi nemzetség is e néven - a Regilli nevű sabin városból származott. Onnan vándorolt be, cliensek nagyszámú kíséretével, az újonnan alapított Rómába Romulus társuralkodójának, Titius Tatiusnak vezetésével, vagy még inkább Atta Claudius, a nemzetségfő vezérlete alatt, hat évvel a királyok elűzetése után; a patriciusok sorába iktatott nemzetség cliensei számára földet kapott az államtól az Anio folyó túlsó partján, magának pedig temetkezési helyet a Capitolium tövében.
Ettől kezdve az idők folyamán huszonnyolc consuli, öt dictatori, hét censori tisztséget viseltek e nemzetség tagjai, továbbá hét nagy és két kis diadalmenetet tartottak. Az egyes családok különféle elő- és melléknevekkel különböztették meg magukat egymástól; de egyhangúlag elutasították a Lucius előnevet, mert nemzetségük két ilyen nevű tagja közül az egyiket rablás, a másikat gyilkosság miatt elítélték. Melléknevei közé azonban felvette a nemzetség a Nero melléknevet, ami sabin nyelven annyit jelent, mint erős, derék.

2. Sok Claudiusnak maradt fenn az emléke azért, mert az állam szolgálatában kiváló érdemet szerzett; volt azonban köztük olyan is, aki nagyot vétett. Hogy csak a legfontosabbakat említsem, Appius Caecus azt tanácsolta, bontsák fel a szövetséget Pyrrhus királlyal, mert káros az államra. Claudius Caudex a tengerszoroson átkelve elsőnek űzte ki a punokat Siciliából.
Claudius Nero megverte a Hispaniából hatalmas hadsereggel érkező Hasdrubalt, mielőtt még öccsével, Hanniballal egyesülhetett volna. Másfelől ellenben Claudius Appius Regillianus, a törvényhozó tízes bizottság egyik tagja robbantotta ki a plebeiusok ismételt felkelését a patriciusok ellen, mert bűnös vágyból, erőszakkal rabszolganőjévé akart tenni egy szabadon született fiatal leányt.
Claudius Drusus gyémánt fejékes szobrot állíttatott magának Appius forumán, és cliensei segítségével megkísérelte, hogy elfoglalja Italiát. Claudius Pulcher pedig Siciliánál a vallás törvényeit semmibe véve tengerbe dobatta a tyúkokat, melyek a jóslatok idején nem akartak enni, „igyanak hát, ha zabálni nem akarnak” - mondta, és megkezdte a tengeri csatát; és mikor vereséget szenvedvén, a senatus felszólította, hogy nevezzen ki teljhatalmú parancsnokot, csúfolódásával ismét veszélyeztette az állam üdvét, mert hivatalszolgáját, Gliciast jelölte ki parancsnokká.
A Claudiusok asszonyai között hasonlóképpen különféle példákra akadunk: ebből a nemzetségből való ugyanis az a Claudia, aki egykor egy Cybele istenasszony kegytárgyaival megrakott hajót kiszabadított a Tiberis kavargó örvényéből; mindenki füle hallatára könyörgött az istenekhez: segítsék ki a hajót vesztegléséből, ha szüzessége sértetlen. Claudia volt az a másik is, akit nők körében szokatlan bűntett, a nép fenségének megsértése miatt fogtak perbe: kocsija ugyanis egyszer a sűrű tömegben csak nagy keservesen tudott haladni, s ő akkor hangosan kinyilvánította óhaját; bárcsak életre kelne ismét bátyja, Pulcher, s veszítené el újból hajóhadát, mindjárt kevesebb volna a csőcselék Rómában.
Közismert dolog még az is, hogy az egy P. Clodius kivételével - aki azért, hogy Cicerót Rómából elüldözze, egy nála jóval fiatalabb plebeiussal fogadtatta örökbe magát - minden Claudius megrögzött arisztokrata s a patriciusok hatalmának és kiváltságos helyzetének mindenkor elszánt védelmezője volt; a plebeiusokkal szemben viszont mindegyik oly erőszakosan és dölyfösen lépett fel, hogy főbenjáró vétséggel vádolva sem volt hajlandó a nép színe előtt gyászruhában megjelenni, és életéért könyörögni; némelyik Claudius a civakodás, s szitkozódás hevében még a néptribunusoknak is el-ellátta a baját. Egyik Claudia, egy Vesta-szűz, maga is diadalszekérre szállva, egész a Capitoliumig kísérte bátyját, aki a nép engedelme nélkül tartott diadalmenetet, hogy valamelyik néptribunus be ne tilthassa vagy meg ne akadályozhassa a felvonulást.

3. Ebből a törzsből származik Tiberius Caesar, mégpedig mindkét ágon; apjának őse Tiberius Nero, anyjáé Appius Pulcher: mindkettő Appius Caecus fia volt. Rokonságba került a Liviusokkal is, mert anyai nagyapját örökbefogadás útján felvették a Livius családba. Plebeius rendű család volt ugyan, mégis nagy tekintélynek örvendett; tagjai közül nyolcan viseltek consuli tisztséget, ketten censorságot, hárman tartottak nagy diadalmenetet, de volt, akit a dictator és a lovasság főparancsnokának rangjával is kitüntettek; hírnevét kiváló férfiak öregbítették, leginkább mégis Salinator és a Drususok. Salinator censori méltóságában könnyelműség címén megrótt minden tribust, amiért őt másodszor is consullá, sőt censorrá választották, noha első consulsága letelte után a bíróság elítélte, és pénzbírság megfizetésére kötelezte.
Drusus ezt a melléknevet azért kapta maga és utódjai számára, mert az ellenség Drausus nevű vezérét kézitusában megölte. Állítólag ő hozta vissza a propraetor korában Galliából azt az aranyat is, melyet hajdan, a Capitolium elfoglalásakor a senonok törzsének szolgáltattak ki; tehát nem úgy csikarták ki Camillustól, mint a hagyomány tartja. Drusus ükunokája, akit a Gracchusok elleni harcokban szerzett érdemeiért a „senatus oltalmazójá”-nak neveztek, egy fiúgyermeket hagyott maga után; ezt a fiút, aki hasonló zavargások idején maga is sok minden új intézkedést akart bevezetni, az ellenséges párt csalárd módon megölte.

4. Tiberius apja, Nero, aki C. Caesar alatt quaestori hivatalt viselt, az alexandriai hadjárat idején a hajóhad parancsnokaként igen sokat tett a győzelem kivívásáért. Ezért Publius Scipio helyett rá ruházták a főpapi méltóságot, és elküldték Galliába, hogy ott többek között Narbót és Arelatét coloniává szervezze.
Mégis, Caesar meggyilkolása után, mikor az egész senatus a zavargásoktól rettegve nagy nehezen elszánta magát a közkegyelem kihirdetésére, ő még a zsarnokgyilkosok megjutalmazására is javaslatot tett. Később, praetori megbízatásának vége felé, mikor a triumvirek között viszály támadt, törvénytelenül megtartotta ahatalom jelvényeit, majd L. Antoniust, a triumvir öccsét Perusiába kísérte; a többiek ekkor már mind megadták magukat, s ő egymaga maradt a pártján; azutánmégis előbb Praenestébe, onnan Neapolisba szökött, végül miután hiába szólította fegyverbe a rabszolgákat, Siciliába menekült. De megbántódva azon, hogy Sextus Pompeius nem bocsátotta nyomban színe elé és eltiltotta a vesszőnyalábok viselésétől, áthajózott M. Antoniushoz Achaiába. Együtt tértek vissza Rómába, mikor a béke teljesen helyreállt; otthon átengedte várandós feleségét, Livia Drusillát, fiúgyermeke anyját, Augustusnak, aki az asszonyért ostromolta őt. Nem sokkal ezután meghalt; két fiút hagyott maga után, Tiberiust és Drusust - mindkettő viselte a Nero nevet is.

5. Sokan azt tartják, Tiberius Fundiban született; erre sovány magyarázat, hogy anyai nagyanyja állítólag Fundi-beli asszony volt, s hogy később valamikor, senatusi határozat alapján ott állítottak szobrot Felicitas istenasszonynak. Több s az előbbinél megbízhatóbb forrás szerint Rómában született, a Palatiumon, november tizenhatodikán, M. Aemilius Lepidus második és L. Munatius Plancus első consulsága évében, a philippi háború idején. Így áll ez a naptárban meg a hivatalos naplókban. Akad olyan is, aki Tiberius születését egy évvel korábbra, Hirtius és Pansa, vagy egy évvel későbbre, Servilius Isauricus és Lucius Antonius consulsága idejére teszi.

6. Gyermekkora keservesen, küzdelmesen telt, szülei menekülésük útján mindenüvé magukkal vitték; Neapolisnál, mikor az ellenség rajtaütése miatt alig tudták észrevétlenül a hajót elérni, a gyermek sírásával kétszer csaknem elárulta őket; egyszer dajkája kebléről, másszor anyja öléből ragadták el olyan emberek, akik a válságos pillanatokban könnyíteni óhajtottak a gyenge asszonyok terhén.
Végighurcolták Sicilián és Achaián, s hivatalos úton felajánlották őt a lacedaemoniaknak, mert azok a Claudiusok védnöksége alatt álltak; mikor onnan egy éjjel elindultak, a gyermek életveszélybe került. Hirtelen erdőtűz keletkezett, és minden irányból úgy körülfogta az egész kíséretet, hogy Livia ruhájának egy darabja s valamennyire még a haja is megégett.
Fennmaradtak az ajándékok, melyeket a gyermek Pompeiától, Sextus Pompeius nővérétől kapott Siciliában - egy útiköpeny tűvel és arany amulettek -, ezeket még ma is mutogatják Baiaeben. Rómába visszatérve, M. Gallius senator végrendeleti úton örökbe fogadta Tiberiust, ő át is vette az örökséget, nevét azonban rövidesen letette, minthogy Gallius az Augustus-ellenes párthoz tartozott. Kilencéves korában mondta el a dicsőítő emlékbeszédet elhunyt apjáról a forumi szószéken. Később mint serdülő ifjú az actiumi győzelem emlékére rendezett diadalmenetben Augustus kocsiját kísérve, a bal oldalon befogott lovon ült, míg Marcellus, Octavia fia, a jobb oldalon lovagolt. Előkelő helyet foglalt el mind a látványosságok idején, mind a trójai játéknál, melyen a nagyobbacska fiúk lovascsapatának parancsnoki helyét töltötte be.

7. A férfitoga felöltése után ifjúsága, a következő években, uralkodása kezdetéig nagyjából így telt el: gladiatori játékot rendezett, egyet apja, másikat nagyapja, Drusus emlékezetére, mégpedig különböző időben, más-más helyen, az elsőt a Forumon, a másodikat az Amphitheatrumban: ez alkalommal több kiérdemesült bajvívót visszahívatott, és száz-százezer sestertius fellépti díjat fizetett nekik.
Színházi előadásokat is hirdetett, de nem jelent meg azokon; mindent nagy pompával rendezett, anyja és mostohaapja költségére. Feleségül vette Agrippinát, M. Agrippa lányát, ama Caecilius Atticus római lovag unokáját, akihez Cicero levelei szólnak; később, mikor felesége már megszülte Drusus nevű fiát, kénytelen volt elválni tőle, noha boldogan éltek egymással, s az asszony ismét teherbe esett. Nyomban nőül kellett vennie Augustus leányát, Juliát. Nagyon bánkódott emiatt, mert szerette Agrippinát. Julia természete azonban nem tetszett neki, hiszen mindenki tudta, hogy az már előbbi férje életében szemet vetett őrá.
Még a válás kimondása után is fájt a szíve, amiért eltaszította magától Agrippinát, s mikor egyszer véletlenül összetalálkoztak az utcán, megbűvölten, könnyes szemmel nézett utána; vigyáztak is azontúl, hogy még egyszer eléje ne kerüljön az asszony.
Juliával eleinte egyetértésben és kölcsönös szeretetben élt; később azonban oly súlyosan összekülönböztek, hogy Tiberius nem is hált vele többé, pedig már megvolt együttélésük záloga, egy kisfiú, aki Aquileiában született, s még csecsemőkorában meghalt. Germaniában vesztette el öccsét, Drusust, kinek holttestét maga hozta fel Rómába, s egész úton gyalog menetelt előtte.

8. Közhivatali tevékenységét azzal kezdte, hogy Archelaus királyt, Tralles lakosait és thessaliaiakat különféle peres ügyekben védte Augustus ítélőszéke előtt. Laodicea, Thyatira és Chios lakóinak, akik egy földrengésnek áldozatul esve segítségért könyörögtek, szószólója lett a senatus előtt. Fannius Caepiót, aki Varro Murenával összeesküdött Augustus ellen, hazaárulás címén bíróság elé állította és elítéltette. Elvállalt két másik feladatot is, a gabonaellátást, ami egyre akadozott, valamint a rabszolgatömlöcök átvizsgálását Italia-szerte.
A tömlöcök gazdái ugyanis valami gyanú miatt gyűlöletessé váltak; azt suttogták, hogy nemcsak vándorokat vetnek rabságba, hanem olyanokat is, akiket a katonai szolgálattól való félelmük hajt az efféle rejtekhelyre.

9. Katonai szolgálatot először a cantabriai hadjárat idején teljesített, mint katonai tribunus, majd Keletre vezette hadseregét, az armeniai királyságot visszaadta Tigranesnek, és fővezéri emelvénye előtt diadémmal koronázta meg. Visszaszerezte a hadijelvényeket is, melyeket a parthusok annak idején M. Crassustól elragadtak.
Ezután csaknem egy évig a barbárok betöréseitől s a fejedelmek viszálykodásaitól zaklatott Gallia Comatát igazgatta. Később ő vezette a rhaetiai, a vindeliciai, továbbá a pannoniai és a germaniai hadjáratot. A rhaetiai és a vindeliciai háborúban az alpesi népeket, a pannoniaiban a breucusokat meg a dalmátokat igázta le. A germaniai hadjáratban negyvenezer ember adta meg magát, ezeket átvezette Galliába, s a Rhenus folyó mentén lakóhelyet jelölt ki nekik.
Ezek a tettek kis diadalmenet tartására jogosították fel; diadalkocsin vonult be Rómába, s mint egyes írók vélik, elsőnek őt tüntették ki diadalmenet helyett díszjelvényekkel; ezek között volt egészen új kitüntetés is, amivel előtte senkit sem tiszteltek meg. Állami hivatalt részint a törvényes korhatár elérése előtt, részint csaknem egyfolytában, megszakítás nélkül viselt, így quaesturát, praeturát, consulságot: rövid idővel azután másodszor is elnyerte a consuli tisztséget, majd öt év tartamára a tribunusi hatalmat.

10. S miközben csak úgy áradt feléje a szerencse, élete derekán, egészsége teljében, hirtelen elhatározta, hogy visszavonul, és ameddig csak lehet, távol marad a közélettől; nem tudni, vajon azért-e, mert boldogtalanul élt a feleségével, akit sem perbe fogni, sem elzavarni nem merészelt, de többé elviselni sem tudott; vagy pedig mert azt gondolta, ha állandóan szem előtt van, megunják, távollétében viszont inkább megmarad, sőt, még növekszik is tekintélye, ha az államnak valamikor ismét szüksége lenne személyére. Egyesek szerint a helyét és a második legmagasabb rangot, melyet eddig maga viselt, önként adta át Augustus immár felnőtt korú gyermekeinek; ebben M. Agrippa példáját követte, aki mihelyt M. Marcellus közhivatal viselésére megérett, Mytilenébe távozott, hogy még a gondolata se merülhessen fel annak, hogy jelenlétével megakasztani vagy keresztezni akarná Marcellus útját.
Tiberius, ha később is, ugyanezt mondta. Akkortájt azonban kérését azzal indokolta, hogy megelégelte a sok hivatalt, pihenésre volna szüksége. Rá sem hederített anyja könyörgésére, sem mostohaapjára, aki még a senatus előtt is elpanaszolta, hogy őt magára hagyják. Sőt, mikor kérésével makacsul szembeszálltak, Tiberius négy napon át nem is nyúlt ételhez. Végül mégis elutazhatott; feleségét, fiát Rómában hagyva, Ostiába sietett, kísérői beszédét egyetlen szó válaszra sem méltatta, s távozásakor alig ölelt meg egyet is közülük.

11. Ostiából a campaniai tengerpart mentén indult el, de Augustus betegségének hírére rövid időre megszakította útját. Minthogy azonban elterjedt róla a hír, hogy valami jelentősebb esemény reményében vesztegel, még a viharos időjárással sem törődve, elhajózott Rhodusba; a sziget bája, egészséges levegője ugyanis már annak idején is megejtette szívét, mikor Armeniából arrafelé tért vissza.
Rhodus szigetén megelégedett egy szerény épülettel s egy annál alig valamivel nagyobb vidéki villával: úgy élt, mint a többi egyszerű ember, lictor és hivatali szolga nem járt előtte, ha a gymnasiumban sétálgatott; a görög lakossággal csaknem úgy érintkezett, mint vele egyenrangúakkal.
Egy reggel, mikor napi időbeosztásáról rendelkezett, véletlenül kicsúszott a száján, hogy szeretné meglátogatni a város betegeit; környezete félreérthette szavait: ezért elrendelték, hogy minden beteget szállítsanak be a városi oszlopcsarnokba, és betegségük szerint osztályozva helyezzék el őket más-más csoportokban.
Tiberius a váratlan látványtól megdöbbenve sokáig azt sem tudta, mit csináljon; végül körbe járva mindenkihez odament, és bocsánatot kért a legalacsonyabbrendű, számára egészen ismeretlen embertől is. Egy eset ismeretes, hogy tribunusi hatalmát látható formában gyakorolta volna, többről senki sem tud - ez pedig a következő: kitartóan látogatta az iskolákat és a tanítómesterek előadótermeit, ahol is egyszer a szofisták heves vitájába beavatkozott, mire valaki a másik csoportból azt állította róla, hogy részrehajló, és durván megsértette. Tiberius erre hazaballagott, majd hivatalszolgái kíséretében hirtelen ismét megjelent, kikiáltó útján bírói széke elé idézte a sértegetőt, és börtönbe vetette.
Később megtudta, hogy feleségét, Juliát, kicsapongásai és házasságtörő életmódja miatt a bíróság elítélte, és Augustus az ő nevében elküldte neki a válólevelet: noha megörült a hírnek, mégis kötelességének tartotta, hogy tőle telhetően sűrű levelezés útján kegyelmet eszközöljön ki az apától, leánya számára; maga pedig megengedte, hogy Julia, ha érdemtelenül is, megtarthassa magának az ő egykori ajándékait. Tribunusi hivatali ideje leteltével megvallotta, csupán azért távozik Rómából, hogy a Caiusszal és Luciusszal való versengésnek még a gyanúját is elkerülje; most azt kéri - hiszen ma már ilyesmitől nem kell tartani, s a két ifjú immár maga is könnyen megvédheti a második rangot az államban - engedjék meg, hogy viszontláthassa rokonait, mert vágyódik utánuk. De nem kapott engedélyt, ehelyett figyelmeztették, ne okozzon neki gondot rokonsága, hiszen annak idején erőnek erejével maga hagyta el.

12. Nem szívesen bár, de Rhoduson maradt tehát, s még anyja révén is alig tudta elérni, hogy gyalázatának leplezésére elhíreszteljék, azért kell Rómától távol élnie, mert Augustusnak ő a követe a szigeten. Abban az időben már nem is magánemberként viselkedett, hanem nagyon alázatosan, sőt rémülten; behúzódott a sziget belsejébe, elrejtőzve a Rhodus mellett elhajózó rómaiak tisztelgő látogatásai elől: állandóan felkeresték ugyanis, mert nem akadt olyan, katonai vagy polgári tisztségre kinevezett tisztviselő, aki tartománya felé igyekezve, akár kerülővel is, útba ne ejtette volna Rhodust. Nemsokára más okot is talált a szorongásra. Egyszer meg akarván látogatni mostohafiát, Caiust, a Kelet kormányzóját, áthajózott Samos szigetére, de észrevette, hogy a fiú, kísérője és nevelője, Marcus Lollius áskálódásainak hatására elidegenedett tőle. Még meg is gyanúsították, hogy egykori centuriói útján több személynek kétes értelmű üzeneteket küldött, mikor azok szabadságukról a hadsereghez visszatértek, mintha így akarta volna kipuhatolni, miként vélekednének egy forradalmi változás lehetőségéről. Augustus tudomására is hozta Tiberiusnak, hogy mivel gyanúsítják; ő pedig azóta szüntelenül ostromolta a császárt, adjon mellé valakit, bármiféle rangú-rendű ember legyen is, aki szavait és tetteit ellenőrzi.

13. Abbahagyta megszokott lovas- és fegyvergyakorlatait is, és levetve ősi ruházatát, görögös palliumot és sarut kezdett viselni; így élt csaknem két éven keresztül, s napról napra csökkent iránta az emberek megbecsülése és együttérzése. A dolog odáig fajult, hogy Nemausus város polgárai lerombolták mellképeit és szobrait.
Az is megtörtént, hogy egy szűkkörű lakomán, nevének említésekor felállt egy vendég, s fogadalmat tett Caiusnak, ha óhajtja, ő onnan nyomban elhajózik Rhodus szigetére, s magával hozza a száműzött (így nevezték ugyanis Tiberiust) fejét. Kiváltképpen ezek az immár nem félelemszülte, hanem valóban veszélyes jelenségek kényszerítették arra, hogy nemcsak ő, de anyja is, bensőséges könyörgések útján kérje, engedjék meg, hogy hazatérhessen; egy kedvező véletlen folytán végül valóban megkapta az engedélyt.
Augustus elhatározta ugyanis, hogy ebben az ügyben nagyobbik fiaegyetértése nélkül nem dönt. De fia és M. Lollius akkor éppen igen feszült viszonyban álltak egymással és Caius ezért enyhébbnek és békülékenyebbnek mutatkozott mostohaapja iránt. Hozzájárulásával visszahívták tehát Tiberiust; de kikötötték, hogy az államügyek intézésében részt nem vehet, s egyéb politikai tevékenységet sem folytathat.

14. Távozása után nyolc évvel tért haza, nagy és biztonságos jövő reményében, amit már élete első napjától kezdve megjövendöltek a jóslatok és csodajelek. Livia ugyanis, mikor viselős volt vele, különféle jelekből szerette volna megtudni, hogy fiúgyermeket hoz-e a világra; ezért a kotló alól kivett egy tojást, és azt hol ő, hol udvarhölgyei, felváltva melengették kezükben, míg végül egy gyönyörű szép tarajos kiskakas kelt ki belőle.
Tiberiusnak csecsemőkorában Scribonius, a matematikus is fényes jövőt jósolt: még uralkodni is fog valamikor - mondta a tudós -, de királyi jelvények nélkül; akkor ugyanis még senki sem tudhatott semmit a caesarok hatalmáról. Első önálló hadjárata alkalmával, Macedonián keresztül Syriába vezetvén hadseregét, az egykori győztes legiók forradalmi ajándékaként Philippinél felszentelt oltárokból láng csapott fel; később, mikor útban Illyria felé Patavium mellett Geryon jóshelyét meglátogatta és maga is sorshúzás útján kért jóslatot, figyelmeztetést kapott, hogy ha választ vár, dobjon arany kockákat az Aponus-forrásba; ekkor dobása nyomán a vízben a kocka lapjaira vésett legmagasabb szám jelent meg - a forrás fenekén mind a mai napig láthatók a kockák.
Hazarendeltetése előtt néhány nappal egy sas ereszkedett le háza tetejére - Rhoduson azelőtt sose láttak sast; a hazatéréséről szóló hír vétele előtt egy nappal ruhaváltás közben úgy látta, mintha tunicája égne. Thrasyllus matematikust, a titkos ismeretekben jártas tudóst is, akit kíséretébe fogadott, akkor tisztelte leginkább, mikor az megjósolta, hogy a közeledő hajó örömhírt hoz neki; pedig épp abban a pillanatban határozta el, hogy a tudóst, minthogy jóslataival ellentétben sorsa egyre rosszabbra fordult, mint hamis jóst, titkainak ismerőjét séta közben a tengerbe taszítja.

15. Rómába visszatérve, nagykorú fiát, Drusust bemutatta a Forumon a népnek, azután nyomban elhagyta a Carinákon épült Pompeius-féle házat, és átköltözött Maecenas kertjeibe az Esquilinusra; ott teljes nyugalomban élt, magánügyeit intézte csupán, hivatalos tevékenységet nem folytatott. Caius és Lucius három év alatt bekövetkezett halála után Augustus M. Agrippával, a két elhunyt fiú öccsével együtt, fiává fogadta; előbb azonban maga is kénytelen volt Germanicust, öccse fiát örökbe fogadni. Ezután már nem is élt a családapa hatalmával, elvesztett jogait nem is gyakorolta többé. Vagyis nem ajándékozott, nem szabadított fel rabszolgát, sőt, örökséget vagy más hagyatékot is csak a család fiúgyermeke részére engedélyezett tulajdon címén fogadott el. Ez idő óta hivatalból egyetlen alkalmat sem halasztottak el, hogy tekintélyét növeljék; mikor pedig Agrippát, mint várományost, jogaitól megfosztották és száműzték, még sokkal biztosabban remélhette, hogy a trón egyedül őrá száll.

16. Ismét ráruházták a tribunusi hatalmat ötévi időtartamra; megbízást kapott, hogy állítsa helyre a nyugalmat Germaniában; a parthusok követei is parancsot kaptak, hogy átadván kormányuk üzenetét Augustusnak Rómában, látogassanak el Tiberiushoz is a tartományba. Ő azonban, mihelyt megtudta, hogy Illyria elszakadt, új háború gondját vette vállára: a pun háborúk óta nem volt ennél súlyosabb külföldi hadjárat; három évig háborúskodott tizenöt legióval és ugyanennyi szövetséges segítőcsapattal, nehéz körülmények között, igen nagy élelmiszerhiánnyal küszködve.
És noha többször visszahívták, mégis kitartott helyén; félt ugyanis, hogy az ilyen közeli és makacs ellenséget a visszavonulás csak újabb támadásra ingerli. Kitartása jutalmául óriási eredményt ért el, mert legyőzte és hatalma alá kényszerítette egész Illyriát, mely Italia és Noricum, Thracia és Macedonia, a Danuvius folyó s az Adriai-tenger öble között terül el.

17. E győzelmi dicsőséget még a véletlen is növelte. Ez idő tájt történt ugyanis, hogy Varus három legióval Germaniában odaveszett; senki sem kételkedett benne, hogy ha Illyriát előbb le nem verik, a győztes germánok szövetkeznek a pannonokkal. Ezért nagy diadalmenetet és sok magas kitüntetést szavaztak meg Tiberiusnak. Egyesek azt javasolták, hogy a Pannonicus, mások, hogy az Invictus, ismét mások pedig, hogy a Pius melléknevet adják neki.
Augustus azonban beavatkozott az ügybe, mondván, hogy Tiberius érje be majd azzal a névvel, mely az ő halála után rászáll. A diadalmenetet maga Tiberius halasztotta el, mert Varus veresége miatt állami gyászt rendeltek el. De Tiberius azért bíbor togában, babérkoszorúsan vonult be Rómába, s a csoportokban álldogáló senatorok szeme előtt ment fel a Septán felállított emelvényre, s foglalta el a középső helyet Augustusszal együtt, a két consul között, majd miután a népet köszöntötte, menetben elkísérték a templomokhoz.

18. A következő évben ismét elutazott Germaniába, s miután meggyőződött róla, hogy a Varus-féle vereség a hadvezér meggondolatlansága és hanyagsága miatt következett be, többé semmiben sem intézkedett a katonai tanács véleményének megkérdezése nélkül. Így ő, aki eddig mindig csak a maga véleményére hallgatott, s nem hiányzott neki soha senki, most szokásától eltérően többekkel is megbeszélte a hadjárat tervét; maga pedig a szokottnál szigorúbb felügyeletet gyakorolt.
A Rhenus folyón átkelőben a már többé-kevésbé megrövidített kocsisort a készletekkel addig nem engedte át a hídon, míg a parton állva maga meg nem vizsgálta a kocsik súlyát, hogy valóban csak az engedélyezett és szükséges holmit viszik-e. A Rhenuson túl úgy rendezte be életét, hogy a gyepen ülve fogyasztotta el az ételt, gyakran sátor sem volt a feje fölött éjszaka; rendelkezéseket a következő napra vagy parancsot hirtelen elvégzendő feladatokra mindig írásban adott; még figyelmeztette is katonáit, hogy ha nem értenek valamit, magyarázatért bármikor, még az éjszaka bármely órájában is csak hozzá forduljanak, ne máshoz.

19. A katonai fegyelmet erősen megkövetelte, felújítva minden régi fegyelmező és becsületbeli büntetést: még az egyik legio parancsnokát is szégyenletesen megbélyegezte, amiért néhány katonáját egy felszabadított rabszolgával együtt küldte el vadászni a folyó túlsó partjára. Csatát mindig bizakodva kezdett, valahányszor éjjel munka közben, hirtelen, külső indíték nélkül leesett és kialudt a világítás; egyébként pedig ugyancsak kevés teret engedett a szerencsének s a véletlennek: ezt azonban jeladásnak tekintette - mint mondta -, mely eddig nála is, őseinél is, parancsnoki tevékenységük közben mindig jól bevált. Mégis, nem sokkal a szerencsés kimenetelű vállalkozás után egy bructer törzsbeli ember kis híján meggyilkolta: környezetébe férkőzött ugyanis, de bizonytalankodásával leleplezte magát, és kínpadon csikarták ki belőle a vallomást a tervezett bűntettről.

20. Tiberius kétévi távollét után Germaniából Rómába hazatérve megtartotta diadalmenetét, melyet annak idején el kellett halasztania; kíséretében meneteltek csapatparancsnokai - Tiberius nekik is kieszközölte a diadalmi jelvényeket.
Mielőtt felkanyarodott volna a Capitoliumra, kiszállt kocsijából, s térdet hajtott elnöklő atyja előtt. Batót, a pannonok vezérét dús ajándékokkal elhalmozva Ravennába helyezte át hálából, amiért egyszer szabadon engedte őt, mikor hadseregestül egy hegyszorosban körülzárta. Ezután ezer terített asztalon reggelit adott a népnek, s fejenként háromszáz sestertius ünnepi ajándékot minden rómainak. Templomot szentelt fel Concordiának - majd hadizsákmányából Castornak és Polluxnak is egyet, maga és bátyja nevében.

21. Nem sokkal ezután a consulok törvényt bocsátottak ki, annak értelmében Augustusra és Tiberiusra közösen bízták rá a tartományok kormányzását, valamint a census megtartását; Tiberius az ötévenkénti népszámlálás lebonyolítása után elutazott Illyriába. De még útközben hazahívták; súlyos állapotban ugyan, de még életben találta Augustust, s egy egész napot kettesben töltött vele.
Tudom, azt mondják, hogy mikor Tiberius e titkos beszélgetés után kilépett a szobából, a szolgák állítása szerint Augustus így szólt volna: „Szerencsétlen római nép, hogy e lassan őrlő fogak malmába kerül majd.” Azt is jól tudom, hogy többen megírták, milyen nyíltan és leplezetlenül rosszallotta Augustus Tiberius barátságtalan természetét. Ha benyitott, Augustus még fesztelen, jókedvű beszélgetéseit is félbeszakította; felesége kérésének engedve mégsem tagadta meg örökbefogadását, becsvágya is erre indította talán, gondolván, hogy ha ilyen utódot hagy hátra, inkább visszakívánják majd őt. De azt már el nem hiszem, hogy oly körültekintő és bölcs államfő, mint Augustus, ennyire fontos ügyben bármit is meggondolatlanul cselekedett volna.
Úgy vélem inkább, hogy mérlegelve Tiberius erényeit és hibáit, erényeit tartotta többre; már csak azért is, mert a népgyűlésen megesküdött, hogy „csak az állam jóléte érdekében fogadja fiává”, ésleveleiben is többször nevezi a legtapasztaltabb hadvezérnek s a római nép egyetlen támaszának. Ennek bizonyítására hadd álljon itt néhány levélrészlet: „Isten veled, kedves, jó Tiberiusom, hozzálszerencsét nekem és magadnak, te nagyszerű hadvezér.”
„Szeretett fiam, és - igaz, mint ahogy élek - te legbátrabb férfiú, legtökéletesebb hadvezér, isten veled!” Vagy: „Nyári táboraid rendjét illetően! Én bizony úgy vélem, Tiberiusom, hogy ennyi nehézség közt, a csapatok ily nagymérvű kimerültségét figyelembe véve, senki sem oldhatta volna meg bölcsebben a dolgot, mint te. Akik veled voltak, mind azt állítják, hogy az a vers rólad is szólhatna:
Egynek az ébersége vezette révbe honunkat.”

„Valahányszor olyasmi történik, ami fejtörést okoz nekem, valahányszor nagyon bosszankodom valamiért, hitemre mondom, utánad vágyódom, Tiberiusom, s eszembe ötlik az a homerosi verssor: Hogyha velem jön, az égő láng közül is hazatérünk mindketten, hisz olyan nagyon ért minden haditervhez.
Ha azt olvasom vagy hallom, hogy a tartós erőfeszítésektől megfogytál, pusztítsanak el az istenek, ha egész testemben meg nem borzongok; kérlek tehát, kíméld magad, nehogy betegséged híre anyádat és engem megöljön, s a római népnek a birodalom sorsáért kelljen remegnie. Mit számít, hogy én egészséges vagyok-e, ha te nem vagy az? Fohászkodom az istenekhez, hacsak nem haragszanak a római népre, tartsanak meg téged nekünk, engedjék meg, hogy most és ezután mindig jó egészségnek örvendj.”

22. Tiberius addig nem is értesített senkit Augustus haláláról, míg az ifjú Agrippát el nem tették láb alól. Agrippát egy őrizetére kirendelt katonai tribunus ölte meg, miután a gyilkosságról szóló parancsot elolvasta. Ma is vitás, vajon halálos ágyán nem Augustus hagyta-e hátra ezt a rendeletet, hogy elejét vegye a halála után bekövetkező zavargásoknak: de az is meglehet, hogy Livia mondta tollba Augustus nevében Tiberius tudtával, de akár tudta nélkül is. A tribunus jelentette Tiberiusnak, hogy parancsára megtörtént a dolog, Tiberius azonban - talán, hogy a gyűlölködésnek elejét vegye - azt felelte, nem adott ő semmiféle parancsot, s a tribunus igazolja csak magát majd a senatus előtt. Később aztán szemet hunyt fölötte, és a dolog feledésbe merült.

23. Tribunusi hatalmánál fogva összehívta a senatust, s megkezdte beszédét; közben - mint aki fájdalmát nem tudja elviselni - hirtelen felnyögött, s azt óhajtotta, bárcsak hangjához hasonlóan a lélek is elszállna belőle, majd fiának, Drususnak nyújtotta át az írott szöveget, hogy ő olvassa tovább.
Ezután behozatta Augustus végrendeletét, melyet egy szabadon bocsátott rabszolga olvasott fel: a végrendelet aláírói közül csak a senatori rangúakat bocsátotta be, a többiek a Curia épületén kívül ismerhették el csupán aláírásaikat. A végrendelet így kezdődött: „Minthogy a balszerencse elrabolta fiaimat, Caiust és Luciust, vagyonom fele részét és egyhatodát Tiberius Caesar örökölje.” Ez is csak megerősítette az emberek gyanúját: azt tartották ugyanis, hogy Augustus inkább kényszerből, semmint szabad elhatározásából nevezte ki Tiberiust örökösévé, minthogy e kinevezés elől semmiképpen sem térhetett ki.

24. Tiberius, noha nyomban megragadta és nyíltan gyakorolta is a hatalmat - hiszen a testőrséget, hatalma erejének és tekintélyének jelképét is szolgálatába állította -, sokáig mégis úgy tett, mintha el akarná hárítani magától. Szemérmetlen képmutatással hol letorkolta barátait, akik elhatározásra buzdították, mondván, hogy nem tudják, miféle vadállat a hatalom; hol meg a szinte térden állva könyörgő senatust tartotta bizonytalanságban kétértelmű válaszaival, ravaszkodó habozásával; végül is többen türelmüket vesztették, s valaki a tömegből elkiáltotta magát: „Uralkodjék, vagy mondjon le”; egy másik ember nyíltan a szemébe vágta: „Mások késlekedve teljesítik, amit megígértek, de ő késlekedve ígéri meg, amit pedig már javában cselekszik.”
Végül, szinte kényszer hatása alatt és panaszolva, hogy „nyomorult és keserves szolgaságra vetik”, elfogadta a legfőbb hatalmat, de megcsillogtatta a reményt, hogy egyszer majd lemond róla. Ilyesmit mondott: „Majd csak eljutok odáig, hogy öregségemre nyugalmat adtok nekem.”

25. Habozásának az volt az oka, hogy félt a mindenfelől fenyegető veszedelmektől, gyakran hangoztatta, hogy „fülénél fogja a farkast”. Agrippa Clemens nevű rabszolgája például nem megvetendő hadsereget toborzott össze, hogy gazdáját megbosszulja; L. Scribonius Libo, egy nemesember ugyanakkor titokban egy zendülés élére állt; Illyriában és Germaniában pedig kettős katonai felkelés tört ki. Mindkét hadsereg sok, rendkívüli követeléssel állt elő: mindenekelőtt a testőrséggel azonos zsoldot követeltek.
A Germanicus-féle hadsereg katonái csak olyan fejedelmet ismertek el, akit maguk választottak, s mindenáron rá akarták bírni akkori parancsnokukat, Germanicust, hogy ragadja meg a hatalmat - ő azonban makacsul ellenállt. Tiberiust ez az eset rémítette meg leginkább, s ezért arra kérte a senatust, hogy az államügyeknek csak egy tetszésük szerint meghatározott részét bízzákrá, mert - mondta - senki sem képes egy vagy akár több tiszttársa segítsége nélkül az egész állam irányítására. Még betegséget is színlelt, hogy Germanicus annál nyugodtabban várja be gyors utódlását vagy biztos társuralkodását.
A zendülések elfojtása után cselvetéssel hatalmába kerítette Clemenst. Libót azonban - nem akarván a kezdet kezdetén szigorúbb rendszabályokhoz folyamodni - csak trónralépése második évében vádolta meg a senatus előtt; a közbeeső időben megelégedett azzal, hogy megfigyelés alatt tartotta. Egyszer, mikor a többi pappal együtt Libo is az áldozati szertartásnál sürgölődött, az acélpengéjű áldozókés helyett bádogkést csempésztetett a kezébe; magánkihallgatáson is csak fia, Drusus jelenlétében fogadta, és beszélgetésük egész tartama alatt fel és alá sétálva, jobbját fogta, mintha járkálás közben rátámaszkodnék.

26. Félelmétől megszabadulva, uralkodása kezdetén valóban úgy viselkedett, mint bármely állampolgár - szinte magánember módjára. A rengeteg magas kitüntetés közül keveset fogadott el, akkor is csak a szerényebbeket. Születése napját, mely a plebeiusi cirkuszi játékok idejére esett, alig engedte megünnepelni; végül csupán egy kétfogatú kocsiszámmal bővíthették a műsort.
Megtiltotta, hogy templomokat, áldozó- és egyéb papi személyeket szenteljenek neki; szobrait és mellszobrait is csak engedélyével állíthatták fel, feltételül szabta azonban, hogy nem az istenszobrok, hanem csupán az épület díszítményei között. Azt is megtiltotta, hogy rendeleteire esküt tegyenek, és szeptember havát Tiberiusnak, októbert pedig Liviusnak nevezzék el. Visszautasította továbbá az „imperator” előnevet, a „haza atyja” melléknevet is, valamint hogy háza előcsarnokában a „corona civicá”-t kifüggesszék.
Még az örökségképpen kapott „Augustus” nevet is olyankor használta csupán, ha királyoknak vagy uralkodó családok fejének írt levelet. Consuli tisztséget mindössze háromszor viselt, egyszer néhány napig, másodszor három hónapig, harmadszor pedig távollétében, május tizenötödikéig.



Folytatás: Tiberius II. rész