logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Otho császár drámája

Otho várta a csata kimeneteléről szóló híradást, de egyáltalán nem félt és szilárdan kitartott elhatározása mellett. Először a szállongó rossz hírek, majd a csatából elmenekültek igazolják, hogy minden elveszett.
Nem várta harcra kész sereg a fővezér szavát; csak legyen nyugodt, mondogatták, vannak még érintetlen erők, azonkívül ők maguk is mindent elviselnek, mindenre vállalkoznak. És ez nem is volt hízelgés: valami ösztönös elszántsággal csak úgy égtek a vágytól, hogy harcba szálljanak, újból megkísértsék pártjuk szerencséjét. Akik messzebb állottak, karjukat nyújtották feléje, a közelebbiek a térdét ölelgették, a legodaadóbban Plotius Firmus. Mint a testőrcsapatok parancsnoka, újra meg újra kérlelte, hogy ne hagyja el halálig hűséges seregét, sok harcban kipróbált katonáit: nagyobb lelkierőre vall a csapások elviselése, mint a meghátrálás előlük; a bátrak és erősek még a balsorsban is makacsul reménykednek, a félénkek és gyávák kétségbeesésükben reménytelenségnek adják a fejüket. Szavai közben, aszerint, amint Otho arcán hajlandóság vagy hajthatatlanság tükröződött, lelkes kiáltozás, vagy jajveszékelés hangzott fel.

Nemcsak a praetorianusok, Otho tulajdonképpeni katonái, hanem azok is, akiket Moesiából előreküldtek, ugyanezt hajtogatták, hogy milyen elszánt a közelgő hadsereg, és hogy a légiók már be is vonultak Aquileiába; úgyhogy mindenki tisztában volt a harc fellángolásának lehetőségével. Ez pedig szörnyű, vészes, bizonytalan lett volna legyőzöttekre és győzőkre nézve egyaránt.
Ő azonban nem értett egyet a harc gondolatával, és így beszélt: „Életemért túlságosan nagy árnak gondolom, hogy ti ezt a lelkesedést, ezt a férfierényt további veszélyeknek tegyétek ki. Minél több reménykedést mutattok, ha történetesen kedvem volna élni, annál szebb lesz a halálom. Kölcsönösen kitapasztaltuk egymást, én és a szerencse. Ne számolgassátok most az időt: nehezebb dolog mértéket tartani az olyan szerencsében, amelyről tudjuk, hogy nem élvezhetjük sokáig.

A polgárháború Vitelliustól indult el, és ő kezdeményezte, hogy a főhatalomért fegyverrel küzdjünk. Arra, hogy csak egyszer és ne többször küzdhessünk, majd én adok példát; e szerint értékelje Othót az utókor. Vitellius lelje csak örömét testvérében, feleségében, gyermekeiben; nekem nincs szükségem sem bosszúra, sem vigasztalásra. Lehet, hogy mások tovább tartották kézben az uralmat: olyan bátran, mint én, senki sem hagyta itt. Vagy a lelkemre vegyem, hogy oly sok római fiatal, annyi kiváló sereg hulljon el újra és vesszen el az állam számára? Kísérjen engem ez a ti elhatározásotok, hogy valóban vállaltátok volna a halált érettem, de maradjatok életben.
Ne késleltessük sokáig, sem én a ti biztonságotokat, sem ti az én állhatatosságomat. Ha még többet beszélnék a végső dolgokról, gyávaságszámba menne. Elszántságom legfőbb bizonyítékának azt tekintsétek, hogy senkire sem panaszkodom, mert az isteneket vagy embereket csak az szokta okolni, aki élni szeretne.”

Miután így beszélt, kor vagy méltóság szerint sorra barátságosan megszólított mindenkit: csak menjenek gyorsan, hogy elmaradásukkal ne fokozzák a győztes haragját. A fiatalokat tekintélyével, az idősebbeket kéréseivel sikerült is rávennie: arca derűs, szavai határozottak; így hívei ide nem illő könnyhullatásának is elejét vette.
Hajókról és kocsikról is gondoskodott a távozók számára; elégette azokat a beadványokat és leveleket, amelyekből kitűnt a személye iránti szeretet, vagy Vitellius becsmérlése; pénzt is osztogatott, de módjával, nem mintha halni készült volna. Majd Salvius Cocceianust, testvérének kiskorú fiát még vigasztalta is szomorú elesettségében, megdicsérte rokoni szeretetéért, feddte ijedtségéért: vagy Vitelliust oly könyörtelennek gondolja, hogy egész családjának épségben hagyásáért még ennyi hálára sem érezné magát kötelesnek? Halálának siettetésével megérdemli a győztes könyörületességét; hiszen nem végső kétség beesésében, hanem akkor mondott le az állam érdekében a harctéri döntésről, amikor serege követelte az összecsapást. Ezzel magának elég fényes nevet, utódainak elég dicsőséget szerzett.

A Juliusok, Claudiusok, Serviusok után ő volt az első, aki újonnan felemelkedett család számára nyerte el az uralmat: éppen ezért vállalja csak büszkén az életet és ne is felejtse el soha, de ne is emlékezzék rá túlságosan, hogy Otho volt a nagybátyja. Ezek után mindenkit eltávolított maga mellől és kicsinyég lepihent. Amikor lelkében már a vég gondolata foglalkoztatta, hirtelen zavargás riasztotta fel: jelentették, hogy a féktelenkedő katonák között zendülés tört ki. Ugyanis a távozókat halállal fenyegették, legerőszakosabban pedig a bezárkózott Verginius ellen léptek fel, akit ostrom alá vettek.
Miután erélyesen rendreutasította a lázongás okozóit, visszatért és még a távozókkal való beszélgetésre is szakított időt, amíg mindannyian sértetlenül útra nem keltek. Amint esteledni kezdett, jéghideg vízzel csillapította szomját, majd két tőrt hozatott, mindkettőnek az élét kitapogatta és az egyiket feje alá rejtette. Miután megbizonyosodott arról, hogy barátai csakugyan eltávoztak, az éjszakát nyugodtan, és amint mondják, nem is álmatlanul töltötte, majd kora hajnalban mellébe döfte a tőrt.

A haldokló hörgésére betóduló szabadosok és rabszolgák, valamint Plotius Firmus, a testőrcsapatok parancsnoka, csak egyetlen sebet találtak. Sürgősen gondoskodtak a végtisztességről, mert nyomatékosan kérte, hogy ne engedjék csúfságból levágni a fejét. A holttestet a testőrcsapatok vitték ki, közben magasztalták és könnyezve csókolgatták sebét és kezét.
Akadtak katonák, akik a máglya mellett megölték magukat, nem bűnösségük miatt, nem is félelemből, hanem azért, hogy versenyezzenek egymással a halál dicsőségében és az uralkodójuk iránti szeretetben. Később is hol Bedriacumban, hol Placentiában és a többi táborban gyakran választották ezt a halálnemet. Othónak nem nagy, de maradandó síremléket állítottak. Ilyen végre jutott életének harminchetedik évében.

Egy kis városból, Ferentinumból származott. Atyja konzul volt, nagyapja praetor; anyai ági származása nem volt ilyen előkelő, de nem volt dísztelen sem. Gyermek- és ifjúkorában olyan volt, amilyennek ábrázoltuk. Két tettével - az egyik gyalázatos volt, a másik dicső - épp oly jó hírt biztosított magának az utókor előtt, mint amilyen rosszat. Bár meg vagyok győződve róla, hogy mendemondák felkutatása és olvasóimnak koholmányokkal való szórakoztatása nem egyeztethető össze megkezdett munkám komolyságával, a köztudatban elterjedt és későbbi korokra is hagyományozott dolgok hitelességét sem merném kétségbe vonni.
Azt beszélik az odavalósiak, hogy a bedriacumi csata napján sohasem látott külsejű madár szállt le a Regium Lepidum melletti szent ligetben, és nem riasztotta meg, nem űzte el sem az emberek csődülete, sem a körülötte röpködő sok madár, amíg csak Otho öngyilkos nem lett; akkor eltűnt az emberek szeme elől. Azok szerint, akik az időpontokat összevetették, a csodás jelenség kezdete és vége egybeesett Otho halálával.


(Tac. hist. II 46-50.)

Tacitus: Otho császár drámája.
Ford.: Borzsák István