logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Otho (Marcus Salvius Otho) II.

romaikor_kep


(69)



A birodalom határán állomásozó légiók, - ahogyan Tacitus mondja - felismerték azt a nyilvánvaló történelmi lehetőséget, hogy császárt választani nem kizárólag Rómában lehet. A germániai légiók elpártoltak Galbától és 69 januárjában Germania legátusát, Vitelliust kiáltották ki császárrá, aki azonnal megindult Itália ellen. Az Alpokon átkelvén, 69. április 16-án az észak-itáliai Betriacumnál legyőzte Otho hadait mire az öngyilkosságot követett el, csupán ekként vethetett véget a rettentő testvérháborúnak.

Harminchét éves volt, amikor utolérte önkezű halála, és mintegy három hónapon át volt a római nép császára. Szakított Néró őrültségeivel, kegyetlenkedéseivel, s a kezdet kezdetén derült optimizmussal fogott a kormányzásba. Mi vezetett végül az összeomláshoz, a dicstelen véghez? Talán idegileg omlott össze a császár vagy csak egyszerűen bátor, férfias cselekedetet hajtott végre? Cserbenhagyta, elárulta katonáit vagy előre kiszámított politikai éleslátással szánta el magát sorsának önnön beteljesítésére?Megannyi kérdés vetődik fel e különös élettörténet tanulmányozása közben, tegyünk egy kísérletet ezek megválaszolására.

Marcus Salvius Otho régi, etruszk eredetű családja Ferentiumból származott, atyai ágon számos előkelő, tiszteletreméltó őssel ajándékozta meg a sors, ám csak nagyapjának sikerült elnyernie a szenátori címet.
Ő maga 32. április 28-án született Camillus Arruntius és Domitius Ahenobarbus consulsága idején. Édesapja, L. Otho a megszólalásig hasonlított Tiberius császárra, s bírta annak mélységes rokonszenvét és barátságát, így kaphatta meg az afrikai helytartói, valamint a consuli tisztséget.

Kora ifjúságában egyetlen jel sem utalt arra, hogy rendkívüli uralkodói célokra tör majdan, s ezzel hadvezér, államférfi, hivatalnok apja nyomdokait követi. Már gyermekkorától léha, pazarló, duhaj, kicsapongó életmódot folytatott, minden idejét és pénzét szórakozásaira, különleges kedvteléseire fordította. Így lett gyorsan, talán jellembeli hasonlóságuk miatt, Néró császár legjobb barátja.
Többek egybehangzó állítása szerint ők ketten szerepcserés szodomitaságban éltek egymással. De arról is szól ám a fáma, hogy az egyik átdorbézolt éjszaka után az utcán kóborolván, az útjába kerülő részeg embert a levegőbe hajigálta, minden bizonnyal ez verekedést, de leginkább verést jelenthetett. Néró minden tervébe, fondorlatos agyrémségeibe beavatta őt, ez a magyarázata annak, hogy fedezte a császár anyagyilkosságát is. Azon a bizonyos estén Otho pompázatos vacsorát adott kettejük tiszteletére, ily módon akarták a gyanú árnyékát elkerülni, mely ideig-óráig talán sikerült is.

Otho 58-ban kötött látszatházasságot Sabina Poppaeaval, Néró akkori szeretőjével, akit a császár kalandos módon szöktetett meg akkori férjétől. A hölgyet ideiglenesen bízta rá Othora, s mondják, olyannyira sikerült megőriznie, hogy a végén szenvedélyes szerelem szövődött közöttük, és aztán Poppaea már Nérót be sem engedte magához. A császár minden könyörgése, majd fenyegetőzése hiábavalónak bizonyult, mígnem erőszakkal felbontotta a házasságot és Othot Lusitaniába (a mai Portugáliába) küldte legatusnak.

Ezzel kapcsolatban terjedt el a következő disztichon „Kérded, Othot miért tüntették ki a száműzetéssel? Mert feleségével összeszűrte a levet.”

Így 59-ben elhagyni kényszerült Rómát, és megtisztelő száműzetésbe vonult. 65-ben egyébiránt tragikus körülmények között hirtelen halállal távozott Poppaea. Néró megsiratta, bebalzsamoztatta a holttestet – tegyük hozzá, ő maga volt a gyilkosa, hiszen egy este úgy hasba rúgta Néró az állapotos asszonyt, hogy az belehalt sérüléseibe – hivatalosan istenné nyilváníttatta, majd leküzdvén gyászát és fájdalmát, mihamarabb új feleség után nézett.
A rábízott provinciát tíz éven keresztül kivételes mértéktartással igazgatta, annak ellenére, hogy az ifjú Othonak nem volt tapasztalata sem a polgári közigazgatásban, sem katonai téren. De abban a pillanatban, amikor elérkezett a megfelelő alkalom a bosszú beteljesítésére, elsőként csatlakozott Galba kezdeményezéséhez.

Különösen felerősödött benne ekkorra a hatalom birtoklásának fékezhetetlen vágya, melyet méginkább megpecsételt Seleucus, a csillagjós, aki váratlanul megjelent Othonál és megjövendölte uralomra jutását.
68 tavaszán a lázadók oldalára állt, de nem lehetett egészen bizonyos abban, hogy nem végződik-e kudarccal vállalkozásuk, így valahányszor vacsorán fogadta a császárt, koponyánként egy aranyat adott a testőr cohors tagjainak. Minden igyekezetével a katonák bizalmának és feltétlen hűségének elnyerésére törekedett, végül már alig akadt olyan ember, aki ne érezte volna, hogy egyedül

Otho méltó a hatalomra. Komoly reményeket táplált Galba iránt, a végsőkig bízott az örökbefogadásban, de amikor 69. január 10-én Piso lett a kedvezményezett – annak ellenére, hogy Titus Vinnius, Galba egyik legbefolyásosabb tanácsadója Othot támogatta – rá kellett döbbennie, hogy kizárólag a praetorianusok és a nép támogatására számíthat, s komolyan fontolóra vette az államcsíny végrehajtását.
Mérhetetlen haragját csak tovább növelte az addigra felhalmozott hatalmas adóssága. Úgy tervezte, az örökbefogadási szertartást követően azonnal elfoglalja a praetorianusok táborát és Galbát a vacsora alatt lepi meg. A baljós előjelek miatt viszont lemondott tervéről. január 15-én Galba áldozatot mutatott be a Palatinuson és Otho kora reggel köszöntötte, a császár szokásához híven csókkal fogadta.

Otho részt vett a szertartáson, végighallgatta a béljós (baljós? – a szerk.) jövendölését, majd egyik szabadosa jelentette, hogy megérkeztek az építészek – ez volt a jeladás, mintha Otho egy falusi házat akarna megtekinteni – elbúcsúzott a császártól és a hátsó kijáraton át a megbeszélt helyre sietett. Gyorsan egy gyaloghintóba ült, de türelmetlensége miatt, inkább futva tette meg az utat.
Közben cipőjének fűzője kioldódott, hirtelen megállt, de kísérete nem várakozott tovább, hanem a vállukra emelték s immár császárként üdvözölve, rajongó felkiáltások közepette vitték a táborba. Hangzatos ünnepi beszédet intézett a tömeghez, csókokat hintett szét, hangoztatván: „Csak annyi hatalmat kíván csupán magáénak, amennyit meghagynak neki”.

Ha röviden összegezni kívánjuk az eseményeket, arra a megállapításra jutunk, hogy a birodalomnak ezidőben összesen négy császára volt, ezt persze senki sem tudhatta akkor: Galba és Piso első helyen, Otho a praetorianusok kaszárnyájában és a negyedik, Aulus Vitellius, akit a Germaniában állomásozó seregek, a Rajna-menti légiók hűségesküjükkel kiáltottak ki császárrá január 2-án.
Nem telt el azonban néhány óra sem és a négy császárból csupán kettő maradt a történelem színpadán: Otho és Vitellius, ugyanis Otho azonnal csapatokat küldött Galba és Piso megöletésére. Közben hírek terjedtek el csodákról és más félelmetes jelenségekről, és mindenki számára láthatóan a Capitoliumon egy harci szekéren álló Victoria-szobor kiejtette kezéből a gyeplőt, mintha képtelen volna tovább tartani azt.

Napnyugtakor Otho már a szenátus elé állt, s bejelentette, hogy őt magát elrabolták és erőszakkal kényszerítették rá a hatalmat. Kénytelen volt tehát a közakaratnak és a közhangulatnak eleget tenni és uralkodni minden római polgár megelégedésére. Ezzel január 15-én este felment a Palatinusra, ahol „Salve Otho Nero!, Imperator Otho Nero!” – a császár pedig úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a nép magasztaló megszólításait. Tacitus szerint nem mert a tömeg akarata ellen cselekedni, de ténylegesen megerősíteni sem akarta azt.

Első hivatalos leveleire ráírta a Néró melléknevet, és az is bizonyos, hogy Néró arcképeit, szobrait újólag felállíttatta. Első éjszakája, amit uralkodóként töltött, iszonyú rémálmoktól volt terhes, hiszen Galba szellemét igyekezett kiengesztelni. Otho rendkívül taktikus politikusnak bizonyult, de felvetődik a kérdés, mi oka lehetett Néró szellemét életben tartani? Gondolhatunk az egykori, kettejük közötti mély rokonszenvre, baráti viszonyra. Ezt a lehetőséget azonnal elvethetjük, inert Poppaea miatt végérvényesen és visszavonhatatlanul szembekerültek egymással, az elmérgesedett ellentéteket nem lehetett helyreigazítani.

Akkor csak egyetlen logikus magyarázat adható, nevezetesen az, hogy Galba uralkodása emlékeit kívánta felszámolni, még akkor is, ha a gyűlölt Nérónak hódolt. Persze óvatosan kellett bánnia a Néró-féle tetszelgéssel, hiszen el kellett hitetnie a polgárokkal, alattvalókkal, hogy szakít minden kegyetlenséggel, őrültséggel és nem fenyeget az a veszély, hogy kocsihajtóként, dalnokként vagy önjelölt zseniként teszi uralkodói személyét nevetségessé.
A császár sokkal inkább lehet kegyetlen, mint a nevetség tárgya! Otho semmivel sem örvendeztette meg annyira Róma polgárait és semmivel sem nyerte meg inkább tetszésüket, mint ahogyan Tigellinusszal bánt, ő volt Néró leggyűlöltebb ellensége, akinek megparancsolta önkezével vessen véget életének.

A büntetéstől való félelmével és gyógyíthatatlan betegségével valójában már elnyerte büntetését, a császár jogos örömet szerzett a népnek, miáltal nem élte ki bosszúvágyát. Calvia Crispinillát, Néró szerelmi ügyeinek mentorát, illetve Sporust, akiből férfiúi mivolta ellenére Néró lányt formált, és mindezek után feleségül is akarta venni, nem bántotta, sőt kegyelme jeléül házába fogadta.
Otho intézkedéseinek kettősségében és ellentmondásos cselekedeteiben éppúgy jelen voltak kiszámíthatatlan szeszélyei, mint az egyes társadalmi rétegek megnyerésére irányuló feltétlen törekvés. Ellenségeinek mindig sikerült valamiféle mondva csinált indokot találni, ekként háta mögött kikacaghatták, s kedvükre gúnyolódhattak rajta. Éles szemű kortársai megfigyelték például, hogy erősen hullik Otho haja és ezért parókát visel. Aztán az is mókára adott okot, amikor nap, mint nap simára borotválta arcát, majd áztatott kenyérből készített maszkkal nyugtatta, lágyította arcbőrét.

Az is mindenki számára köztudott volt, hogy kényes uralkodói talpát illatos olajokkal kenegette. Otho bízott a jövőben, birodalma egységében ugyanis a Rajna menti légiók lázadását leszámítva a keleti és a Duna menti hadak mind őrá esküdtek föl. Vitellius mellett a nyugati hadosztályok álltak, így Germania, Gallia, Britannia és Hispania. A császárnak elsődlegesen azt kellett megoldania, hogy az Itáliába irányított Duna menti légiók útját állják az egyre előrenyomuló Vitelliusnak, aki már átlépte az Alpok vonalát.

Egész Rómát megrázta a háború gondolata, a hadikészülődés és a katonai események okozta létbizonytalanság, az élelemhiány, miközben mindenki jól tudta, teljességgel mindegy, ki kerül ki győztesen e véres játszmából, Otho vagy Vitellius. Nyilvánvaló ténnyé vált a kegyetlen háború elkerülhetetlensége. Azok, akik helyeselték és bíztak a császár józan intézkedéseiben, csodálták a bekövetkezett változásokat, viszont az ellentábor úgy értékelte, a rendszabályokat a körülmények tették szükségessé, melyekkel a császár csak népszerűségének fokozására törekszik a háború miatt. Ekkorra biztos hírek érkeztek, jelesül Vitellius felvette az imperatori címet.

Március 14-én Otho rábízta a szenátusra az állam ügyeit, majd beszédet intézett a néphez és a rákövetkező nap, március idusán elhagyta a várost. Kivonulásakor a Tiberis áradása tartóztatta fel seregét, s összedőlt épületek, házak romhalmaza torlaszolta el az utat. A katasztrófa során a fékevesztett folyam vadul tört rá az emberekre, sokan saját házukban fulladtak meg, valamint a magtárakban tönkrement a gabona.
A Tiberis kegyetlen viselkedését a római nép rossz előjelnek tekintette, mert a folyó ebben az évszakban valóban ki szokott önteni, de még soha sem áradt meg ennyire és még soha nem okozott ennyi kárt és pusztulást, kilépvén medréből.

A harcok április elején a Padus (Pó) folyó középső szakaszánál folytak. A császár hadai az első összecsapásokat hősiesen elhárították, ám Otho heves meggondolatlansággal ugrott a döntő küzdelembe. A háború menetét minél jobban el kellett volna nyújtania, hiszen az ellenség az élelem-utánpótlás súlyos gondjaival küszködött, továbbá a kedvezőtlen terepviszonyok is csak tovább fokozták szorongatott helyzetüket.
Először Placentia környékén, Castor templomnál Otho fényes győzelmet aratott majd Betriacum alatt, a Padus mentén, Cremona mellett 69. április 14-én csaptak össze, ahol is a császár csapatai vereséget szenvedtek. A katonákat rászedték, ugyanis elhitették velük, hogy lefolytatták az előzetes béketárgyalásokat, így azok mit sem sejtvén előjöttek, tisztelegtek és befejezettnek tekintették a harcot, amikor az ellenség teljes erővel rájuk tört.

A császáriak ennek ellenére sem adták fel a küzdelmet, a vereség hírére minden katona felesküdött a végsőkig tartó harcra. Az egyik katona hűségét és elszántságát bizonyítandó így kiáltott fel: „Érted, mindenki megteszi ugyanezt!” – majd szíven döfte magát. Otho emberei kitartása ellenére másként határozott, azonnal elszánta magát a halálra. Teljes szívéből ellene volt mindennemű háborús összecsapásnak, vérontásnak, hovatovább a testvérhalált okozó polgárháborúnak. Egész levelezését a tűz martalékává tette, nehogy az ellenség megkaparintván azt, fontos információk birtokába jusson, háznépének pedig szétosztotta vagyonát.

Megint csak elgondolkodhatunk azon a kérdésen, vajon miként omlott össze a császár a döntő pillanatban? Otho saját szavait idézve lelhetjük meg a választ, miként uralkodói felelőssége tudatában ítélte el az önnön népe ellen vívott testvérháborút:
„ Ez a háború nem Hannibál ellen folyik. Mi rómaiak öljük meg a rómaiakat és ejtünk sebet közös hazánkon. Mi jelentősége van ezek után annak, ki győz és ki szenved vereséget? Ami jó a győztesnek, lehet, hogy szerencsétlenséggé lesz a haza számára. Arra az elhatározásra jutottam tehát, hogy szebb meghalnom, mint uralkodnom!”.

Két búcsúlevelet írt még, az egyiket nővérének, a másikat Statilia Mersalinának, Néró egykori asszonyának, s kérte, hamvak és uralkodásának emlékeit őrizzék meg. Azon az éjszakán hálószobájának ajtaját későig nyitva tartotta, mindenkit fogadott, aki beszélni szeretett volna vele. Büszkén emlegette, magasztalta és idézte föl az utolsó pillanatokban a Iuliusok és a Claudiusok nemzetségének dicsőségét. Szabadosait előrelátóan elküldte ezután ajtaja elől, nehogy a gyanú árnyéka rájuk vetődjék, a császár halálával kapcsolatban.
Majd Otho megivott egy kupa friss vizet, elővett két éles tőrt, az egyiket alaposan megvizsgálta és a párnája alá rejtette, s ezt követően mély álomba szenderült. Hajnalban, amikor felébredt, egyetlen szúrással döfte át mellét a bal mellbimbó alatt. Emberei rögvest berohantak hozzá, de akkorra már minden hiábavaló volt.

Utolsó kívánsága szerint gyorsan végső nyugalomba helyezték, ugyanis okkal lehetett félni és tartani attól, hogy a győztesek megbecstelenítik a holttestet – láthattuk Galba esetét –, akivel három hónappal korábban ugyanezt megtették Otho emberei, közvetlen környezete hallgatólagos hozzájárulásával.

Harmincnyolc évesen 69. április 16-én ért véget Imperator Marcus Otho Caesar Augustus kilencvenöt napos császársága. Bátorsága és külső megjelenése nem állt összhangban egymással, a korabeli források szerint alacsony, zömök ember volt, görbe lábakkal, aki asszonyi kacérsággal szőrtelenítette testét, korai kopaszodása miatt pedig szorosan a fejhez simuló vendéghajat hordott.

A császár halálának csodálatossága és különössége éppen abban állt, hogy sehogyan sem illeszkedik egyéniségéhez, temperamentumához és értékrendszeréhez. A szomorú eseményt szemlélő katonák megsiratták, páratlan császárukként emlegették. A praetorianusok vállukon vitték a tetemet és helyezték máglyára és amidőn fellobbantak a lángok, számos katona dőlt kardjába. Plutarkhosz, aki ellátogatott Otho szerény síremlékéhez Brixellumba, a következő feliratról számolt be, amely nem hivalkodó és irigységet sem kelt:
„Marcus Otho árnyának”. Kortársai tisztelettel és nagyrabecsüléssel emlékeztek meg az önként vállalt halál dicső tettéről, melylyel Otho uralkodói személyisége valódi római példává emelkedett a polgárok szemében.

Forrás:
Lévai Anita – Potó István
Római Caesarok titokzatos élete c. könyve
Vagabund Kiadó
ISBN: 963 86082 3 4