logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Otho (Marcus Salvius Otho) I.

Nemzetsége állítólag az etruszk időkig nyúlik vissza, ám csupán nagyapja lett senatorrá, Livia Augusta támogatásának köszönhetően, akinek a házában nevelkedett, bizonyára valamely távoli rokonsági kapcsolat folytán. Apja, aki arcra megdöbbentően hasonlított Tiberius császárhoz, és annak rokonszenvét élvezte, consul, africai helytartó s az Illyricumban (a mai Horvátország területén) állomásozó hadsereg parancsnoka volt. Híven szolgálta Claudius császárt is.
Semmi jel nem mutatott arra, hogy Marcus apjának, a komoly államférfinak, jó hivatalnoknak és hadvezérnek a nyomába lép. Szinte gyermekéveitől kezdve kicsapongó életmódot folytatott, pocsékolta az időt és a pénzt különféle szórakozásokra. Csakhamar Nero császár ifjonti mulatótársa és bizalmasa lett, akinél alig néhány évvel volt idősebb. Nemcsak jellemükben hasonlítottak egymásra, de arcvonásaikban is. Es mindkettőjük életében drámai súlyú szerepet játszott ugyanaz a nő, Sabina Poppaea.

Otho vélhetően 58-ban vette őt feleségül, amikor Poppaea elvált első férjétől. Mesélték ezután, hogy Othóval kötött házassága csupán látszat volt, és Nero parancsára történt, aki így nyugodtan együtt lehetett a gyönyörű asszonnyal. Otho azonban maga is fülig szerelmes lett a feleségébe, és nem nagyon igyekezett megnyitni háza ajtaját a császár előtt. Ezt a történeteket azonban csak később találták ki. Nero valójában már Otho feleségeként ismerte meg Poppaeát, és akkor figyelt fel a nőre, amikor barátja óvatlanul dicsérgette előtte felesége bájait.

Otho 59-ben elhagyni kényszerült a fővárost, megtisztelő száműzetésbe indulván: átvette Lusitania helytartóságát, a körülbelül a mai Portugália területének megfelelő tartományban. Nero először állítólag szigorúbban akart elbánni vele, ám Seneca közbelépett. A közvélemény azonnal átlátta az ügy hátterét, és a főváros utcáin a következő versikét mondogatták: „Kérded, Othót mért tüntették ki a száműzetéssel? Mert feleségével paráználkodni kezdett."

A provinciák helytartóságát általában volt consuloknak vagy praetoroknak adták, méghozzá néhány évvel az illető tisztség viselése után. Az ifjú Otho viszont mindaddig csak a legalacsonyabb állami hivatal, a quaestori cím viselésével büszkélkedhetett. Nem volt semmiféle tapasztalata sem a polgári közigazgatásban, sem katonai téren, ugyanakkor köztudott volt, hogy iszákos és mulatozásra hajlamos.
A választás azonban minden várakozás ellenére igen szerencsésnek bizonyult. Otho a távoli provinciában egészen mássá lett, új arcát és új képességeit mutatta meg, amelyeket eladdig senki sem tételezett fel róla. Erős, határozott kézzel irányította Lusitania életét teljes tíz éven át, tisztességgel és pontosan, mindaddig, amíg helytartó volt.

De egyike volt a legelsőknek 68 tavaszán, akik Galba pártját fogták; támogatta a szomszédos Hispania Tarraconensis helytartóját, mikor az Nero ellen föllázadt. Merészen támogatta, bár egyáltalán nem volt bizonyos, hogy a lázadás nem végződik-e kudarccal. Amikor pedig ugyanez év júniusában Nero öngyilkossága vértelen győzelmet biztosított Galbá-nak, Otho az új császárral együtt érkezett Rómába mint egyik legközelebbi munkatársa.
Oldalán állt Ptolemaiosz Szeleukosz (Ptolemaius Seleucos) asztrológus, aki jósként és tanácsadóként még a Neróval együtt elmúlatott időkben is szolgált neki. Amikor ő Lusitaniába (a mai Portugáliába) utazott, az asztrológus Rómában, Poppaea házában maradt, és igen nagy befolyásnak örvendett. A szép napok azonban véget értek 65-ben, Poppaea tragikus halálakor. Nero megsiratta ugyan a halottat - bár ő maga volt a gyilkosa -, testét bebalzsamoztatta, és hivatalosan istenné nyilváníttatta, ám azonnal új feleség után kezdett kajtatni.
Az asztrológus ekkor Rómából egyenest régi pártfogójához, Othóhoz ment. Emez pedig, mint azokban az években minden kiváló személyiség, állandóan a halálos ítélettől félt, akár Rómából érkező levelet bontott fel, akár újonnan odairányított tiszteket fogadott. Az asztrológus viszont töretlenül azt Állította, hogy a csillagok ítélete egyértelmű: Otho túléli Nerót.

69. január 10-én fájdalmas csapás érte Otho becsvágyát: Galba Pisót adoptálta és jelölte ki trónutódlásra, bár mindeddig úgy látszott, hogy Othónak jobb kilátásai vannak az idős császár után hatalomra kerülni, hiszen oly erőteljesen támogatta a lázadás kezdetén. Titus Vinnius consul, Galba legbensőbb tanácsadója is Otho jelölését támogatta, ugyanis lányát szánta neki feleségül.
A volt lusitaniai helytartónak voltak ugyan ellenségei, akik ifjúkori mulatozásait és orgiáit emlegették, s azt ismételgették, hogy nem azért akartak Nerótól megszabadulni, hagy most őrültségeinek társa kerülhessen a trónra. Ám éppen ezek a régi kapcsolatok biztosították Otho számára a praetorianusok és a nép rokonszenvét, hiszen ezek kedvteléssel emlékeztek vissza a Nero uralkodása alatti vidám életre, a mulatságok és a cirkuszi játékok megszakítatlan folyamára.
Reménykedtek hát abban, hogy Otho visszahozza ama napok fesztelenségét, amelyek szinte paradicsomi állapotnak tűntek a jelenlegi vén császár szigorához és takarékosságához képest. Otho bizalmasainak segítségével kihasználta ezt az elégedetlenséget. Mindenekelőtt a praetorianusok voltak számára fontosak. Megnyerte magának tisztjeiket, elsősorban pedig a felderítők válogatott egységeit.

Később úgy tartották, hogy ha nincs mellette Ptolemaiosz, akkor Otho már január 10-én végrehajtotta volna az államcsínyt, vagyis abban a pillanatban, amikor Piso örökbefogadásával reményei füstbe mentek. Az asztrológus azonban kereken kijelentette, hogy a csillagok állása rosszat jelent minden olyan cselekedetet illetően, amelyeket ezen a napon kezdenek, s az ügy elintézését néhány nappal elhalasztani tanácsolta. A józan ész is türelemre intett, hogy a kockázatos fellépést kellően elő lehessen készíteni.
Január 15-én, amikor Galba áldozatot mutatott be a Palatinuson, Otho titokban eltávozott, hogy úgymond az építésszel közösen megtekintsen egy falusi épületet, amelyet meg akart vásárolni. Ezután a Forumról a felderítők kisszámú csoportjával együtt gyorsan a praetorianusok kaszárnyájába igyekezett. Ezek nagyobb része bizonyosan közömbösen és várakozva szemlélte volna az eseményeket, ám a kis csoport határozottsága mindüket magával ragadta. A merészeket fegyvertársaik egyre nagyobb tömege követte.

Otho harci jelvényekkel körülvéve állt az emelvényen, és imperatorhoz méltóan üdvözölték. Beszédet mondott, kezét nyújtotta a fegyveresek tömegének, csókokat hintett, és azt kiáltotta, hogy annyi hatalmat kíván csupán magának, amennyit ők neki engedni hajlandóak. Senki sem tudhatta még ebben a pillanatban, hogy a birodalomnak négy császára van. Hárman Rómában tartózkodtak: Galba és Piso a Palatinuson, Otho pedig a praetorianusok kaszárnyájában; a negyedik viszont a Rajna mentén. Ez Aulus Vitellius volt, akit január másodikán az ottani legiók kiáltottak ki császárrá. Néhány óra leforgása alatt azonban csupán ketten maradtak, Otho és Vitellius. A másik kettő, a jog szerint uralkodó Galba és Piso ugyanis ekkor már mindenkitől elhagyatva, holtan hevert a Forumon.

Tizenötödikén este a praetorianusok és a nép diadalmenetben vezették Othót a Forumon át a Palatinusra: útközben itt-ott még véres hullák hevertek. Hirtelen minden oldalról kiáltozás támadt, kezdetben csak egy-egy torokból és félénken, majd a tömeg átvette, és szüntelenül skandálta: - Salve Otho Nero! Imperator Otho Nero! - Az alsóbb néposztályok ugyanis, amelyek kedvelték Nerót, az ő nevét adták neki hízelkedésül. Hasonlóképpen történt a következő napokban is, a császár pedig úgy tett, mint aki nem hallja a kiáltásokat. Talán azért tett így - teszi föl a kérdést Tacitus -, mert leállítani félt, megerősíteni pedig nem akarta a mozgalmat?
Állítólag a provinciák helytartóihoz írt első hivatalos leveleit is egyszerűen csak Otho Nero néven írta alá. A magánházakban ismét megjelentek Nero arcképei, amelyeket néhány hónapja elrejtettek. A senatus rendelkezése értelmében a köztereken fölállították Poppaea szobrait, hiszen mint divának, azaz istennőnek, hivatalos tiszteletben kellett részesülnie. Nero szabadosainak és jószágigazgatóinak visszaadták korábbi állásaikat, egyik volt tanácsadója pedig Otho beszédeit állította össze. Az egykori császár szívének kedves épület, az Aranyház építésére ötvenmillió sestertiust szavaztak meg.

Mi oka volt ennek a politikának? Természetesen nem az egykori jó barát iránti rokonszenv, hanem az a szándék, hogy megmutassa a társadalomnak: az új uralkodó alapvetően szakít Galba álláspontjával. Ezzel pedig a főváros népének jóindulatát akarta biztosítani a maga számára. Mindebben persze Otho nem mehetett túlságosan messzire, ellenségesen viseltettek ugyanis Nero emlékével szemben a senatorok Es a leggazdagabb emberek, mivel főként ők estek a császár gyanakvásának és kapzsiságának áldozatául.
A császár kénytelen volt tehát ezeknek a rétegeknek a támogatásáért is tenni valamit, annál is inkább, mert hírek érkeztek arról, hogy a Rajna menti hadsereg, vagyis Vitellius legiói Itália felé menetelnek.
Otho igyekezett tehát kimutatni, hogy sem Nero kegyetlenségét, sem őrültségeit nem fogja utánozni, megértette ugyanis, hogy amannak dalnokként vagy kocsihajtóként tartott fellépései legalább ugyanannyit Ártottak, mint a valódi vagy vélt összeesküvések eltiprása. A despota ugyanis lehet kegyetlen, de nevetséges soha.

Megparancsolta Tigellinusnak, a Nero régi környezetében legjobban gyűlölt alaknak, hogy vessen véget életének. Nem bántotta azonban Calvia Crispinillát, aki szerelmi ügyekben volt Nero tanácsadója, és házába fogadta Sporust, akiből fiú létére Nero lányt igyekezett faragni, és hivatalosan feleségül venni. Mindebben tehát bizonyos kettősség nyilvánult meg: a különböző rétegek megnyerésére való törekvés, ugyanakkor pedig saját szeszélyeinek kielégítése. Ilyenek pedig bőven akadtak.
Alapjában véve ártatlan dolgok voltak ezek, amelyek azonban ellenfeleinek lehetővé tették, hogy gúnyolódjanak rajta. Megfigyelték, hogy mivel egyre ritkul a haja, mindig parókában mutatkozik; hogy mindennap nagyon gondosan borotválkozik; hogy arcbőrét lágyítandó és megóvandó, áztatott kenyérből maszkot helyez föl, akár a bőrük finomságára ügyelő hölgyek. Végül azt is, hogy talpát illatos olajokkal keni, amiben egyébként egykor maga Nero is utánozta őt.

Otho a Rajna menti legiók lázadása ellenére bizalommal tekinthetett a jövőbe, ugyanis a birodalomnak és a provinciáknak legalább kétharmada mögötte állt. A keleti és a Duna menti legiók hűséget esküdtek neki, míg Vitellius mellé csak a nyugati seregek álltak: a két Germania, Gallia és Britannia, végül pedig Hispania. Minden attól függött, sikerül-e idejekorán Itáliába irányítani a Duna menti legiókat, hogy az előrehatoló Vitellius-hadsereg útját állják. Erre annál is inkább szükség volt, mivel Otho Itália földjén kevés erővel rendelkezett, Vitellius csapatai viszont - bár tél volt - már átlépték az Alpok vonalát.

A hadi készülődés nyugtalanságot idézett elő, élelemhiányt és drágasági hullámot. Egy évszázad után először jött háború ennyire közel Rómához; egyébként a nép számára a vetélkedés tökéletesen érdektelen maradt, mivel Otho és Vitellius személye a tömegeknek egyaránt édes mindegy volt. Gyászolták Nerót, aki legálisan uralkodott, s az ő idejében a háborúk is valahol messze folytak. A szerencsétlenségek betetőzéseképpen jött a Tiberis áradása, olyan vadul és hirtelen, hogy sokan saját házukban fulladtak meg. A víz visszavonulása után számos lakóház összeomlott, amelyet sietve és rosszul építettek korábban, a magtárakban pedig megpenészedett a gabona.

Március 14-én a császár búcsút vett a senatustól, a testületre bízva az állam ügyeit, majd beszédet intézett a néphez. Másnap elhagyta Rómát. Az utcákon hömpölygő tömeg baráti kiáltásokat hallatott, de az a nép volt ez - mint Tacitus írja -, amely régóta megszokta már, hogy minden uralkodót dicsőítsen. Hangosan és kedvteléssel kiabáltak, bár sem szeretetet nem éreztek, sem a rettegés nem hajtotta őket: elegendő volt a megalázkodás gyönyöre.

Vitellius hada ellen a harcok április elején a Padus (Pó) folyó középső szakasza táján folytak. Otho egységei derekasan és sikerrel álltak helyt az első összecsapásokban, bár a Duna menti legióknak csupán egy része támogatta őket, a derékhad pedig még csak közeledőben volt. A döntő ütközetre Bedriacum alatt, a Padus mentén, Cremona közelében került sor április 14-én. A császár seregei óriási veszteségeket szenvedtek, de nem szórták szét őket, nem tört ki pánik; tovább akartak harcolni, miközben a Duna menti hadtest gyorsan közeledett.
Otho főhadiszállása a túlparton, a folyó jobb oldalán állt, Brixellum (a mai Brescello) közelében. A vereség hírére környezetében mindenki megesküdött, hogy kész tovább harcolni, hiszen a végső győzelem egészen bizonyos. Hogy hűségüket és harci kedvüket kimutassák, az egyik jelen lévő katona szíven döfte magát, ezt kiáltva: - Érted mindenki megteszi ugyanezt! - Otho mégis másként döntött: saját maga követ el öngyilkosságot, és így vet véget a testvérháborúnak.
Már az ókoriak is töprengtek azon, hogyan értékeljék ezt az elhatározást. Vajon a császár idegileg összeomlott, és cserbenhagyta katonáit, vagy éppen ellenkezőleg, férfiasan cselekedett? A magyarázatot talán saját, környezetéhez intézett szavai rejtik: - Ez a háború nem Hannibál ellen folyik. Mi, rómaiak öljük a rómaiakat, és ejtünk sebet közös hazánkon. Mi jelentősége van annak, ki győz, és ki szenved vereséget? Ami jó a győztesnek, lehet, hogy szerencsétlenséggé lesz a haza számára. Arra az elhatározásra jutottam tehát, hogy szebb meghalnom, mint uralkodnom!

Búcsút vett egész környezetétől. Lehetőség szerint gondoskodott mindenkiről, még arra is gondolt, hogy a távozók között szétossza a hajókat és a szekereket. Ezután szobájába zárkózott, s gondosan átnézett és elégetett minden olyan iratot, amely bárkit kompromittálhatott volna Vitellius előtt. Két levelet írt, az egyiket nőtestvérének, a másikat pedig Nero egykori asszonyának, Statilia Messalinának, akit feleségül akart venni. Kérte, hogy hamvait és emlékét őrizzék meg.
Készpénzét igazságosan, szolgálatuk mértéke szerint szétosztotta háza népe között. Ezután unokaöccsével beszélgetett, aki tíz-egynéhány éves fiú volt, vigasztalta, dicsérte hűségét, és eloszlatta gyermeki félelmét. Büszkén idézte föl, hogy Galbát leszámítva, a Juliusok és Claudiusok nemzetsége után elsőként ő adott császári méltóságot saját családjának.

Már talán április 15-én délután búcsút vett volna az élettől, ha nem lép közbe valamilyen kinti zaj, és azok a jelentések, amelyek szerint a távozókat a katonák erővel visszatartják, és árulónak, szökevénynek nevezve fenyegetik. A császár sóhajtott tehát, és megállapította, hogy ezen az éjszakán még élnie kell, majd nekilátott, hogy rendet teremtsen. Ez hosszú ideig eltartott. Aztán késő éjszakáig fogadott mindenkit, aki ezt kérte. Végül megivott egy kupa hideg vizet, magához vett két tőrt, amelyek élét kipróbálta, majd bezárkózott a hálószobájába.
Hajnalban fölébredt, és ellenőrizte, hogy rendben van-e minden, elintézték-e azok dolgát, akik útnak eredtek. Hálószobájából elküldte szabadosát, nehogy bármi gyanú árnyéka essék rá. Amikor az ajtó becsukódott, hegyével fölfelé állította a tőrt, és teste egész súlyával rádőlt, hogy a szívéig hatolhasson a penge. Hangosan, fájdalmasan feljajdult, de csak egyszer. Amikor a szolgák és az őrség betört az ajtón, még élt. Igyekezett elfödni halálos sebét, s ugyanakkor mintegy rá is mutatott.

Utolsó mondataival arra kérte a jelenlévőket, hogy minél előbb temessék el, attól félt ugyanis, hogy a győztesek megbecstelenítik a holttestét úgy, ahogyan három hónappal korábban az ő hallgatólagos egyetértésével tették ezt Galba holttestével és fejével. A praetorianusok a testet saját vállukon vitték ki és helyezték a máglyára, majd amikor fellobbantak a lángok, néhány katona a kardjába dőlve öngyilkosságot követett el. Hasonló jelenetek ismétlődtek meg a praetorianusok különböző egységeinél. Valószínűleg sajátos pszichózis volt ez, a császár ugyanis túlságosan rövid ideig uralkodott ahhoz, hogy valóban imádottá váljék, és feltehetően a győztes Vitellius túlzott bosszúvágyától sem tartottak ennyire.
Plutarkhosz (latinosan Plutarchos), aki néhány évvel később ellátogatott erre a környékre, azt írja, hogy saját szemével látta a szerény síremléket a következő felirattal: Marcus Otho árnyának. A kortársak többsége tisztelettel és csodálattal gondolt a császár önszántából elkövetett öngyilkosságára, úgy tartván, hogy igazi rómaihoz méltóan cselekedett. Tacitus is, aki pedig ítéleteiben szigorú volt az uralkodókhoz, nagylelkűen elismeri, hogy ez a szándék megszolgálta az utódok előtt a jó és a rossz emlékezetet egyaránt.


Forrás: Aleksander Krawczuk - Római császárok