logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Otho (69)

Otho (Marcus Salvius) (69. január - április) 32-ben született. Családja Augustus alatt emelkedett fel a lovagrendből és egészen a konzulságig vitték. Apja Claudiustól kapott patriciusi rangot. Róma divatos elfoglaltságainak szentelt ifjúkora idején a gyönyörű Poppaea Sabina férje vagy szeretője lett. Nero azonban, amikor érdeklődni kezdett az asszony iránt (később összeházasodtak), 58-ban Lusitania helytartójává nevezte ki.
Tíz évvel később, miután Galba kinyilvánította Nerótól való függetlenségét, Otho lett Galba fontos támogatója. Amikor Galbát kikiáltották császárrá és Róma felé kezdett vonulni, Otho vele ment és igyekezett megnyerni magának a csapatok jóindulatát, kifejezve együtt érző aggodalmát a menet szokatlan megpróbáltatásaival kapcsolatban. Feltett szándéka volt biztosítani saját adopcióját Galba utódaként. Amint Rómába érkezett és fejében még mindig ugyanazt forgatta, olyan feltűnő bőkezűséget tanúsított a praetorianus testőrség iránt, amit nem igazán engedhetett meg magának.
Miután Piso Licinianust Galba örökösévé nyilvánították, oly mértékben letört, hogy számos praetorianust bevonva összeesküvést szőtt a császár ellen. 69. január 15-én a testőrség katonái meleg fogadtatásban részesítették a praetorianus táborban (bár tisztjeik kezdetben haboztak), ahol az ő nevére felesküdtek. Galbát és Pisót a Forumon meggyilkolták és fejüket elhozták neki. A szenátus, bár akkorra már értesült Vitellius császárrá való kikiáltásáról Germaniában, beleegyezett Otho megválasztásába.

Mindkét trónkövetelő precedenst teremtett származásával: abból az új hivatali arisztokráciából jöttek, amely a császárság idején alakult ki és lovagrendi származású férfiakból állt. Csakhogy Otho veszélyesen kevés szállal kötődött a hadsereghez, a praetorianus testőrséget kivéve, amelytől viszont minden elődjénél erősebben függött. Azt mondták, eszébe sem jutott, hogy Vitellius versenybe szállhat vele a trónért, a polgárháború gondolatától pedig egyenesen irtózott (érméinek egyikén reményteljesen ünnepli a „földkerekség békéjé"-t: PAX ORBIS TERRARVM).
Ugyanakkor a háború elkerülhetetlenné vált, amikor Vitellius hadvezérei, Valens és Caecina átkelve az Alpokon előrenyomultak Itáliába, és Cremonánál egyesítették erőiket. Otho dél-galliai tengeri hadjárata kevés eredménnyel járt. Ezzel szemben a Duna-vidéki, valamint az Eufrátesz menti legiók támogatták, és az előbbieket csatlakozásra szólította fel. Ez azonban időt igényelt, és ezalatt hadvezérei, Vestricius Spurinna és Annius Gallus feltartóztatták Vitellius előrenyomuló testőrségét a Pó folyónál.

Rómában Otho visszahívta visszavonultságából Verginius Rufust, aki ekkor töltötte be másodszor a konzuli tisztséget. Otho azt remélte, hogy Rufus tekintélye révén helyreállítja majd a bizalmat. Az új császárnak azonban el kellett fojtania a praetorianus gárda körében kitört zavargásokat (eltávolította népszerűtlen parancsnokukat, Lacót).
A testőrségbe besorozott kétezer gladiátort, s ezzel a tettével nem éppen biztató példát adott. Ahhoz sem volt elég bölcs, hogy szárazföldi hadseregének parancsnokságát megossza, noha az ütőképes főparancsnokok hiánya, úgy tűnt, elkerülhetetlenné teszi ezt a lépést. Azonban március 14-én ő maga is elindult északra, s hogy rácáfoljon a puhányságáról terjengő hírekre, gyalog, borotválatlanul menetelt a hadijelvények előtt.
Amikor megközelítette Valens és Caecina erőit, a segítségére induló dunai csapatok már nem voltak messze. Az ellenség azonban, a kisebb csatározásokban elszenvedett vereségek ellenére, már kapott utánpótlást és számbeli fölényt élvezett, különösen mivel Otho maga seregének egy részével főhadiszállásán maradt, a Pótól délre fekvő Brixellum közelében.

Ugyanakkor legjobb hadvezérei, Gaius Suetonius Paulinus, Annius Gallus és Marius Celsus tanácsa ellenére a császár és fivére, Lucius Salvius Otho Titianus, valamint a praefectus praetorio tisztségét betöltő Licinius Proculus eldöntötték, hogy most kell sort keríteni a döntő ütközetre, mielőtt csapataik felmorzsolódnának, vagy még mielőtt Vitellius maga is megérkezne, vagy egyszerűen csak azért, mert Otho képtelen volt elviselni a várakozást.
Az első be riacumi csatának is nevezett döntő összecsapásra Cremonától kissé keletre került sor. A csata gyorsan lezajlott, minthogy Vitellius hívei bekerítették Otho hadvezéreit, és teljes vereséget mértek rájuk. Othót, amikor a hírek elértek Brixellumba, tanácsadói a harc folytatására bíztatták. Ezt követelték a dunai felmentő sereg - amelynek előörsei már elérték Aquileiát - követei is. Otho azonban elutasította a tanácsot és április 16-án öngyilkosságot követett el.

A történetíró Tacitus komor szavakkal jellemzi mind Othót, mind Vitelliust, minthogy mélységesen megvetette a polgárháborút, és ebben a harcban nem látott sem olyan elveket, sem olyan vezetőket, amelyekért érdemes lett volna küzdeni. Otho uralkodói képességeinek megítélése a hatalomban eltöltött idő rövidsége miatt rendkívül nehéz. Nyilván hivatalnokféle volt. Katonai tevékenysége során követett el hibákat, noha ez bocsánatos bűn az ilyen zűrzavaros időkben.
Amikor kinyilvánította, hogy hivatalosan Nero utódja kíván lenni, ez a hozzáállása, noha kétségtelenül népszerű volt, nem aratott osztatlan sikert felelős körökben. Az is vitathatatlan, hogy Otho az őt trónra emelő praetorianusok szolgája volt. Az sem tünteti fel éppen kedvező színben, hogy ő volt az első császár, aki előzetesen támogatta - vagy valójában személyesen szervezte meg - elődje meggyilkolását. Öngyilkossága, ami túl korainak tűnik és amellyel híveit cserbenhagyta, az ellenség elleni elhamarkodott támadásához hasonlóan, magyarázható a kitartás hiányával, de tekinthető dicséretre méltó lépésnek is, amellyel véget vetett a háború szörnyűségeinek.

Suetonius szerint: „Otho... nem nőtt nagyra, rossz lába görbén állt; csaknem asszonyi kacérsággal öltözködött, testét szőrtelenítette, erős kopaszodása miatt pedig szorosan fejhez simuló, szinte tökéletesen élethű vendéghajat viselt; naponta borotválkozott, és mióta csak először ütött ki borosta rajta, vízben áztatott kenyérbéllel dörzsölte orcáját, hogy sohase nőjön szakálla."


Forrás: Michael Grant - Róma császárai - Fordította: Borhy László