Mielőtt rátérnénk a Szent Pál ellen lefolytatott peres és peren kívüli eljárások elemzésére, vizsgáljuk meg azt a kérdést, hogy hogyan viszonyult az apostol a Római Birodalom jogrendjéhez. Kiindulópontunk az a tény, hogy Pál - egyedül az apostolok közül - római polgár (CIVÍJ Romanus) volt. Saját állítása szerint születése óta rendelkezett polgárjoggal (ApCsel 22,28), amiből az következik, hogy már a szülei is római polgárok voltak. Véleményem szerint Pálnak mind az apja, mind az anyja római polgár kellett hogy legyen, mivel a Kr. e. I. században hozott lex Minicia értelmében a polgár és peregrinus házasságából született gyermek az alacsonyabb jogállású szülő státuszát követte (Gai. 1,78).
ARCHIBALD ROBERTSON véleménye szerint Pá] apja - mint sátorkészítő - a római hadsereg hadiszállítója lehetett, s e tevékenységéért kapott családjával együtt a császártól polgárjogot. A következő kiemelendő tény, hogy az apostol jól ismerte a római jog szabályait. Erre abból következtethetünk, hogy minden olyan esetben, amikor szükségesnek látta, élt a jogaival: elégtételt követelt, amikor ítélet nélkül nyilvánosan megvesszőzték (ApCsel 16,37), polgárjogára hivatkozott, amikor ostorral akarták vallatom fogni (ApCsel 22,25), s a császárhoz fellebbezett, amikor az ellene indított perben Festus helytartó a vádlóinak akart kedvezni (ApCsel 25,11).

Mindenképpen említést kell tenni arról, hogy mennyire tisztelte Pál Róma állami berendezkedését és intézményrendszerét, A római keresztény közösség tagjait a hatóságokkal szembeni engedelmességre buzdította, rámutatva arra, hogy minden hatalom Istentől ered, s ezért az állampolgári kötelezettségek teljesítése egyben vallási, lelkiismereti kötelezettség is:
„Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak, Nincs ugyanis hatalom, csak istentől. Ahol hatalom van, azt az Isten rendelte. Aki tehát szembeszáll a hatalommal, Isten rendelésének szegül ellene. Az ellenszegülő pedig magára vonja az ítéletet, (...) Alá kell rendelnetek magatokat, nemcsak a megtorlás, hanem a lelkiismeret miatt is. Ezért fizettek adót is, hiszen Isten szolgái, akik azt behajtják. Adjátok meg tehát mindenkinek, ami neki jár: akinek adó, annak adót, akinek vám, vámot, akinek hódolat, hódolatot, akinek tisztelet, tiszteletet” (Róm 13,1-7). Pál ezt az álláspontját később sem változtatta meg. A két évig tartó római fogságából való kiszabadulása után is arra kérte Timoteust, az efezusi egyház vezetőjét, hogy imádkozzon „a királyokért és az összes elöljáróért" (lTim 2,1-2). Titusznak, Kréta főpásztorának szintén azt üzente, hogy figyelmeztesse híveit: „vessék alá magukat a fejedelmeknek és a hatóságoknak, engedelmeskedjenek és legyenek minden jóra készek" (Tit 3,1).

Pál a rabszolgaság intézményével sem szállt szembe, bár azt tanította, hogy Isten előtt minden ember egyenlő (Gál 3,27-28). A kolosszeieknek írt levelében például ezt olvashatjuk: „ Szolgák! Engedelmeskedjetek mindenben földi uratoknak, ne látszatra szolgáljatok, mim akik emberek tetszését keresik, hanem egyszerű szívvel, az Úr félelmében" (Kol 3,22).
Hasonló gondolatokat tartalmaz az efezusi levél is: „Szolgák! Engedelmeskedjetek félő tisztelettel és egyszerű szívvel földi uratoknak, akárcsak Krisztusnak " (Ef 6,5). Egy másik helyen így fogalmaz az apostol: „Mindazok, akik a rabszolgaság igájában görnyednek, tartsák gazdájukat teljes tiszteletben, hogy ne káromolja Isten nevét és tanításunkat" (ITim 6,1), Hasonló tanácsokat ad Pál Titusznak is: „A rabszolgák mindenben engedelmeskedjenek gazdáiknak, járjanak kedvükben, ne ellenkezzenek, ne csaljanak, hanem tanúsítsanak mindenben igaz hűséget, hogy díszére váljanak minden tekintetben üdvözítő Istenünk tanításának" (Tit 2,9-10).

A birodalom jogrendjének tisztelete vezérelhette az apostolt akkor is, amikor Onezimuszt, a szökött rabszolgát visszaküldte gazdájához, Filemonhoz (Filem 12-14); bizonyára jól tudta Pál, hogy idegen rabszolgát - urának tudta és beleegyezése nélkül - tilos befogadni. Az apostol a híveit is mindig a jogrend által előírt magatartás tanúsítására, a tisztesség és jóhiszeműség követelményeinek betartására biztatta; a tesszalonikai egyház tagjainak például ezt írta: „üzletkötésben senki meg ne károsítsa és meg ne csalja testvérét, mert az Úr mindezt megtorolja" (1 Tessz 4,6).
Érdemes megvizsgálnunk azt a kérdést is, hogy milyen hatást gyakorolt Pál gondolkodásmódjára a római jog szelleme és fogalomrendszere. A római jog az embereket alapvetően két csoportba sorolta; megkülönböztetett szabadokat (liberi) és rabszolgákat (servi). A kor értékrendje szerint a legdrágább kincs a szabadság (Ubertas) állapota volt. Jól tükröződik e felfogás Pál tanításában is. Az apostol szerint a megváltás lényegében nem más, mint felszabadítás a bűn szolgaságából."

Pál korában a rabszolgává válás egyik legalapvetőbb módja a hadifogságba esés volt. Valószínűleg ezért mondja azt az apostol, hogy a bűnös ember a sátán fogságában vergődik (2Ttm 2,26). E fogságból Krisztus váltja ki az emberiséget: ..a szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk (Gál 5,1). A váltságdíj pedig nem más, mint Jézus kereszthalála; ezért írja Pál, hogy nagy volt a mi váltságdíjunk (lKor 6,20 és 7,23).
„Ti is halottak voltatok vétkeitek és bűneitek következtében, amelyekben azelőtt éltetek a világ szokása szerint, a levegőégben uralkodó fejedelem hatalma alatt ” - írja Pál az efezusi híveknek (Ef 2,1-2). A bűnös ember tehát a sátán hatalma alatt áll, s állapota így a halottakéhoz hasonló. E megállapítással kapcsolatban két dologra érdemes rámutatni. Az egyik az, hogy Pál itt egyértelműen a rabszolgatartói hatalom (dominica potestas) intézményére utal.1 A másik érdekesség pedig az, hogy a rabszolgaságot a rómaiak a halálhoz hasonlították.

A kolosszei levél szerint a keresztény hitre térők már nem élnek szolgaságban: Jézus ugyanis ,,kiragadott minket a sötétség hatalmából" (Kol 1,13). Az apostol szerint Krisztus követőinek nem kell betartaniuk a mózesi törvények előírásait, mert a megváltás a törvény szolgaságából is szabadulást hozott: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától" (Gál 3,13). Az Ószövetség és az Újszövetség népének eltérő helyzetét Pál Ábrahám fiainak történetével szemlélteti: Ábrahámnak két fia volt, egyik a szolgáló tői a másik a szabad asszonytól. (...) Ezek az asszonyok a két szövetséget jelentik. Az egyik a Sinai-hegyről való és szolgaságra szül: ez Hágár, (...) A szabad asszony ellenben a magasságbeli Jeruzsálemet jelenti: ez a mi anyánk. (...) Mi tehát, testvérek, nem a szolgáló fiai vagyunk, hanem a szabad asszonyé" (Gál 4,22-31).
FRANCIS LYALL szerint Pál gondolatainak lényegét a mózesi könyveket nem ismerő pogányok is megérthették, mivel mindannyian tisztában voltak a római jog azon szabályával, hogy a gyermek anyja státuszát követi: a rabszolganő gyermeke szolgának, míg a szabad asszony fia szabadnak születik.

Máshol az apostol arra mutat rá, hogy a megváltott embernek Isten szolgájaként kell élnie: „nem tudjátok, hogy annak szolgái vagytok és annak kell engedelmeskednetek, akinek mint szolgák alárendelitek magatokat? Vagy a bűnnek, ami a halálba vezet, vagy az engedelmességnek, ami megigazulást eredményez. De háta Istennek, hogy bár a bűnnek szolgái voltatok, most már szívből engedelmeskedtek annak a tanításnak, amelyet kaptatok. A bűntől megszabadulva űz igazság szolgái lettetek " ( Rőm 6,16-18).
Ennek egyik legfőbb következménye pedig az, hogy a megtérők Isten hatalma alá kerülnek. Erre utal Pál amikor az alábbiakat írja: „ Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja, adja meg nektek a bölcsesség és kinyilatkoztatás telkét, hogy megismerjétek őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy megértsétek ... milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma fölöttünk, akik hívőkké lettünk" (Ef 1,17-19).
Pál szerint az embernek nincs joga ahhoz, hogy bűnös életmódot folytasson és így tönkretegye magát: „Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? ” (1 Kor 6,19). Az apostol gyakran nevezi saját magát is Isten íll. Krisztus szolgájának (Rom 1,1; Fii 1,1; Tit 1,1), s így korholja azokat, akik erkölcsileg elítélnek másokat: „Ki vagy te, hogy más szolgája felett ítélkezel? Saját ura előtt áll vagy bukik " (Róm 14,4).
A bíráskodás joga tehát egyedül Istent illeti, aki minden ember Ura, Ezen utóbbi tényre a rabszolga tartókat az apostol külön figyelmezteti: „Gazdák, adjátok meg szolgáitoknak, ami jogos és méltányos. Gondoljátok meg, nektek is van Uratok a mennyben” (Kol 4,1; vö. Ef 6,9).

Pál többször is használja az „oikonómosz” kifejezést, amely magyarul intézőt, vagyonkezelőt, sáfárt jelent. ,, Úgy tekintsenek minket, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak intézőit. Az intézőtől pedig nem kívánnak többet, mint hogy hűséges legyen " - olvashatjuk a korintusiaknak írt első levélben (IKor 4,1-2). „A püspöknek, mint Isten intézőjének, feddhetetlennek kell lennie" - írja Pál Titusznak, Kréta főpásztorának (Tit 1,7).
Az „oikonómosz” kifejezés latin megfelelője a „dispensator" szó. Dirpcnraíoroknak pedig Gaius szerint azokat a rabszolgákat nevezték, akiknek megengedték a pénz kezelését: „servi, quibus permittitur administratio pecuniae, dispensatores appellati sunt” (Gai. 1,122). E vagyonkezeléssel megbízott rabszolgákkal szemben valóban az volt a legfőbb elvárás, hogy hűségesek és feddhetetlenek legyenek.
A szabadokon belül a római jog éles különbséget tett római polgárok (cives Romani) és idegenek (peregrini) között." Ez a jogi felosztás az alapja annak, amit Pál a megtérő pogányoknak mond: „nem vagytok már idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai" (Ef 2,19). Az apostol szerint Krisztus követőinek neve „fel van jegyezve az élet könyvében ” (Fii 4,3; vő. Zsid 12,22).
LYALL álláspontja szerint e gondolat hátterében az a közismert tény áll, hogy a római hivatalnokok pontosan vezették a polgárok névjegyzékét (census). Pál egy másik helyen arra utal, hogy a keresztény ember a földön idegenként él; „a mi hazánk a mennyben van” (Fii 3,20; vö. Zsid 13,14). Helyzetünk ezért a földön olyan, mint az idegen országból érkezett követeké: „Krisztus követségében járunk” (2Kor 5,20).

Pál tanításának egyik sarkalatos pontja, hogy a keresztény ember Isten gyermeke: „Akiket Isién Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét kaptátok melyben azt kiáltjuk: Abba, Atyaf” (Rőm 8,15; vö. Gál 4,5; Ef 1,5). A megváltás tökéletesen helyreállította az Isten és az ember kapcsolatát, melyet a bűn megrontott. Krisztus által egészen új viszonyba kerülünk Istennel. Pál mindezt az örökbefogadás aktusához hasonlítja: a megtérő ember Isten családjának tagjává válik (vö. Ef 2,19).
LYALL rámutat arra, hogy a zsidó jog az örökbefogadás intézményét nem ismerte: a zsidó családok kihalását Mózes a levirátus intézményének bevezetésével kívánta megakadályozni (MTörv 25,5-10). A görög jogban pedig az Örökbefogadott gyermek nem került jogilag ugyanabba a helyzetbe, mint a vérszerinti leszármazó, s az eredeti családjával való kapcsolata sem szakadt meg egészen. Egyedül a római jog szerinti örökbefogadás (arrogatio ili, adoptio) járt együtt olyan teljes állapotváltozással (status permutatio), mint amilyen radikális változást a megváltás eredményez az ember életében. Az apostol metaforájának alapjául ezért minden bizonnyal a római jog szabályai szolgáltak."

Pál így folytatja a rómaiaknak szóló üzenetét: „Maga a Lélek tesz tanúságot lelkűnkben, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösei is; örökösei istennek, Krisztusnak pedig társörökösei Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk" (Rőm 8,16-17; vö. Ga] 4,7).
A birodalom fővárosában élő keresztények valószínűleg jól ismerték a római jog alapszabályait, s ezért világos volt számukra az apostol érvelése: aki a szenvedésben sorsközösséget vállal Isten fiával, azt Isten a fiává fogadja (vö. Gál 3,26), s ezáltal ugyanolyan öröklési jogot biztosít számára, mint amilyennel Krisztus rendelkezik (vő. Zsid 1,2; Ef 3,6; Gál 3,29). Az örökség pedig nem más, mint az örök élet: „reménybeli örökösei vagyunk az örök életnek" (Tit 3,7).

Az apostol szívesen használ más helyeken is öröklési jogi fogalmakat.23 Pál legfőbb ellenfelei térítő munkájában a farizeusok közül keresztény hitre tért un. zsidózók (judaisták) voltak, akik azt tanítót ták, hogy a pogányságból megtért keresztények számára a mózesi törvények megtartása elengedhetetlen az üdvösséghez: az embernek tehát előbb zsidóvá kell válnia ahhoz, hogy kereszténnyé lehessen Az apostol e tévtanokat a következőképpen cáfolja: „Testvérek, emberi szokásra hivatkozom. Az ember jogerős végrendeletét senki sem érvénytelenítheti, nem másíthatja meg. Nos, az ígéret Ábra hámnak és leszármazottjának szólt. (...) Ezzel azt akarom mondani, hogy az istentől korábban jogerőre emelt végrendeletet a négyszázharminc esztendővel később adott törvény nem érvénytelenítheti. az ígéret tehát nem vesztheti el hatályát” (Gál 3,15-17; vö. Róm 3,9-4,25 és 7,1-25).
Pál itt azt bizonyítja, hogy az Ábrahámnak, s rajta keresztül az egész világnak adott isteni áldás független a mózesi törvényektől. Isten megígérte Ábrahámnak, hogy általa és az ő utódja, vagyis Krisztus által nyer áldást a föld minden népe (Tér 12,3). Ez az ígéret olyan mások által megváltoztathatatlan intézkedés, mint a végrendelet: amint az ember végrendeletét sem módosíthatja más, a mózesi törvények sem helyezhették hatályon kívül Isten eredeti rendelkezését. A lényeg tehát az, hogy az üdvösséget az ember Krisztus által nyerheti el, s nem a mózesi törvények betartása révén.

Érdemes itt említést tenni GRÉER M. TAYLOR sajátos elméletéről. Pál azt írja a galatáknak, hogy a hívők Krisztus hite (pisztisz Khrisztou) által részesülnek az ígéretben (Gál 3,22), TAYLOR szerint a písztisz Khrisztou ” kifejezés nem a Krisztusba vetett hitet, hanem Krisztus saját hitét, Atyjához fűződő hűségét jelend. Isten a Fiát rendelte a mindenség örökösévé (Zsid 1,2), s úgy akarta, hogy az emberiség Krisztus megváltó műve által váljék az üdvösség részesévé. A megváltást pedig Krisztus hite, hűsége és engedelmessége szerezte meg számunkra: „engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig " (Fii 2,8).
TAYLOR álláspontja szerint Pál tanítása teljes egészében a római hitbizomány (fideicommissum) intézményének szabályaira épül. A hitbizomány a római jogban alakszerűtlenűl rendelt hagyományt jelentett: az örökhagyó felkérte az örökösét arra, hogy a hagyatékból bizonyos személyeknek juttasson valamit. Fontos, hogy e kérelem teljesítése eredetileg peres úton nem volt kikényszeríthető: a teljesítés csupán az örökös hitére, hűségére (fides) volt bízva.
TAYLOR szerint Jézus a fiduciarius, akit az Atya az örökösévé rendelt, s felkért arra, hogy az őt követő embereket részesítse a hagyaték javaiban. Az emberiség tehát Krisztus hite, engedelmessége által jut hozzá a számára rendelt javakhoz: az örök élethez, az üdvösséghez, az örök boldogsághoz"

Szintén a galatáknak úja Pál az alábbiakat: „Amíg az örökös kiskorú, semmiben sem különbözik a rabszolgától, jóllehet mindennek az ura. Gyámok és gondviselők alá van rendelve atyjától meghatározott ideig, így mi is, amíg kiskorúak voltunk, a világ elemeinek szolgálatában álltunk” (Gál 4,1-3). A Krisztus előtti zsidóságot az apostol a kiskort római örökös helyzetéhez hasonlítja," akinek apja a XII táblás törvényben biztosított jogával élve (XII tab. 5,3) végrendeletében gyámot rendelt (végrendeleti gyámság: tutela testamentaria), s aki - bár mindennek tulajdonosává vált - felserdüléséig semmivel sem rendelkezhetett, vagyonát a gyám (tutor) kezelte.
Az apostol arra céloz, hogy a megváltás előtt a zsidók kiskorúak voltak és a „világ elemeinek”, vagyis a különböző ünnepek és szertartások idejét szabályozó égitesteknek alárendelve (vö. Gál 4,10), mintegy szolgaságban éltek. Pál mindezzel óvni kívánta a galatákat a zsidó szokások átvételétől, rámutatva arra, hogy a hívők Krisztus által lelkileg nagykorúvá váltak, s így már nincs szükségük a mózesi törvényekre, melyek azt a célt szolgálták a zsidó nép életében, amelyet a gyám lát el a gyermek kiskorúsága idején. Pál a szeretettől szóló csodálatos himnuszában azt írja, hogy a földi élet az üdvösség állapotához viszonyítva olyan, mint a gyermekkor a felnőttkorhoz képest (lKor 13,1]; vö. Ef 4,13).

WESTBURY- JONÉS mutatott rá arra, hogy ez a hasonlat is összefüggésbe hozható a római jog szabályaival A gyermek és a felnőtt helyzete között a római jog éles különbséget tett: a cselekvőképességet befolyásoló tényezők közül a legfontosabb az életkor volt. A hét éven aluli gyermek (Infans) például a római jog szabályai szerint ügylet-, ill. vétőképességgel egyáltalán nem rendelkezett.

A korábbiakban már szó esett arról, hogy az apostol gyakran hasonlítja az Isten és az ember kapcsolatát a családapa és gyermeke kapcsolatához, Pál levelei szerint a keresztények valamennyien Isten családjának tagjai (Gál 2,19), s így egymás testvérei (vö. Róm 8,29; 1 Kor 6,6; 16,20; 2Kor 2,13; lTessz4,10; 5,26; Gál 6,10; Filem 16 és 20).
LYALL felhívja a figyelmet arra, hogy Isten családja sokban hasonlít a római családhoz: Isten olyan, mint egy nagy pater familias. Ezzel kapcsolatban két dologra érdemes rámutatni- Az egyik az, hogy a római család elsősorban vallási-kultikus közösség volt, melyben a családfő lényegében főpapi feladatokat látott el.” A másik kiemelendő tény pedig az, hogy egyedül a római pater familias rendelkezett gyermekei felett olyan apai hatalommal (patria potestas), melyet az utódok felserdülése nem szüntetett meg, s mely olyan erős függőségi viszonyt eredményezett, amely az Isten és az ember alá-fölérendeltségi viszonyához hasonlítható.
Egy helyen részletesen kifejti Pál, hogy a Szentlélek tetszése szerint különféle lelki adományokban részesítheti az embert (IKor 12, 4-11). Ismét egy érdekes párhuzam: a Lélek éppolyan szabadon osztogathatja adományait, mint amilyen szabadon juttathatott a római családfő különvagyont (peculium) a hatalma alatt állóknak.”

Egy másik helyen azt írja az apostol, hogy „pillanatnyi, könnyű szenvedésünk a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg számunkra" (2Kor 4,17; vö. Róm 8,18). Földi szenvedéseink tehát - melyekben Isten részesít bennünket - a javunkat szolgálják (vö. Zsid 12,5-11). Az apostol által használt „könnyű szenvedés” kifejezés kapcsolatba hozható a könnyű fegyelmezés (levis castigatio) jogával, mely a források szerint minden római családapát megilletett. Köztudott, hogy Pál az asszonyoknak szigorú engedelmességet írt elő férjeikkel szemben,
Az efezusi levélben a következőket olvashatjuk: „Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének S a megváltója. Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férjének" (Ef 5,22-24; vő. 1 Kor 11,3).
Az apostol a nőket az egyházi-gyülekezeti életben is egyértelműen engedelmességre intette: „Mint a szentek minden közösségében, az asszonyok hallgassanak az összejöveteleken. Nincs megengedve, hogy beszéljenek, nekik engedelmeskedniük kell, ahogy a törvény is mondja. Ha tudni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon a férjüktől, mert az asszonynak nem illik az összejövetelen beszélnie " (lKor 14,34-35). Pál Timóteusnak is ezt írja: „Az asszony csöndben, engedelmes lélekkel hallgassa a tanítást. Nem engedem, hogy az asszony tanítson, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem maradjon csöndben ” (ITim 2,11-12). Ismerve az ókori társadalmi szokásokat, nem csodálkozhatunk az apostol szavain. WÉSTBURV-JONES szerint Pál gondolkodásmódjára e téren is meghatározó hatást gyakorolhatott a római jog,"

Ahogy BRÓSZ RÓBERT írja, „nem lehet azt mondani, hogy a római törvényhozás, jogalkotás kesztyűs kézzel bánt volna a nőkkel. ”M Papinianus, a római remekjogász egy helyen így összegzi véleményét: „in multis iuris nostri articulis deterior est condicio feminarum quam masculorum", vagyis „a nők helyzete sok jogszabályunkban rosszabb a férfiakénál" (Dig. 1,3,5,9).
A nők hátrányos jogi helyzete számos területen megmutatkozott. Elegendő, ha itt csupán Ulpianus tömör regulájára gondolunk, amely szerint a nők minden magánjogi és közjogi hivatalból ki vannak zárva, s ezért nem lehetnek bírák, nem viselhetnek tisztséget, nem perelhetnek, senkiért sem vállalhatnak kezességet, s ügyvivők sem lehetnek; „Feminae ab omnibus officiis civilibus vel publicis remotae sunt, et ideo nec iudices esse possunt, nec magistratum gerere, nec postulare, nec pro alio intervenire, nec procuratores exis tere" (Dig. 50,17,2 pr.).

A nők helyzetéről szóló apostoli tanítás és a római jog szabályai közötti összefüggés egy helyen egészen nyilvánvalóvá válik. Pál azt írja, hogy a liturgikus istentiszteleteken az asszonyok kötelesek fátylat viselni alárendeltségük jeleként; „viselje az asszony annak jelét, hogy hatalom alatt áll” (iKor 11,10). A törvényes római házasság (matrimonium legitimum) egyik típusának az volt a legfőbb jellegzetessége, hogy a nő férje hatalma (manus) alá került (matrimonium cum manu), Ezt az apostol bizonyára jól tudta; nem kizárt, hogy az ő szülei is ilyen házasságban éltek. Nem véletlen tehát, hogy Pál a házassággal kapcsolatban az „ekszouszia” (hatalom) szót használja.
Azt is megfigyelhetjük, hogy az apostol sokszor úgy beszél a házasságról, mint egy kötelemről (obligatio), mely alól fel lehet szabadulni (liberatio): „Ha asszonyhoz vagy kötve, ne törekedj elválni, ha azonban nem kötötted magad asszonyhoz, ne keress feleséget " (1 Kor 7,27); „ha a hitetlen fél elválik, hadd váljék el. Ilyen esetben a testvér vagy nővér nincs lekötve" (IKor 7,15); „az asszony le van kötve, amíg férje él, de ha férje meghal, felszabadul” (IKor 7,39). Ezek szerint Pál a római kötelmi jog fogalmait is felhasználta tanítása során.

A kötelmi jogból átvett fogalmak közé tartozik a „ szphmgfsz " (pecsét) és az „ arrabón ” (foglaló) is, melyek Pál leveleiben többször is szerepelnek,11 Az apostoli tanítás szerint Isten „pecsétjével megjelölt minket és mint foglalót szívünkbe árasztotta a Lelkét" (2Kor 1,22). Isten tehát „a Lélek foglalóját adta nekünk" (2Kor 5,5). Ezt üzeni Pál az efezusiaknak is: „Benne (ti. Krisztusban) kaptátok ti is a megígért Szentlélek pecsétjét, miután hallottátok az igazság igéjét, az üdvösségteket hirdető evangéliumot, és hittetek is benne. Ő örökségünk foglalója, amíg Isten dicsőségének magasztalására teljesen meg nem váltja tulajdonát" (Ef 1,14). E levelében az apostol még egyszer figyelmezteti a kis-ázsiai híveket: „Meg ne szomorítsátok Isten Szentleikét, akinek pecsétjét viselitek a megváltás napjára " (Ef 4,30).
Pál tanításában a „Szentlélekpecsétje" - mely a keresztség felvétele által nyerhető el - a Krisztust követő ember Istenhez való tartozásának, s ezáltal természetfeletti értékének a jele. A jog világában a pecsét ősi időktől fogva a szerződésről (vagy végintézkedésről) készített okirat hitelességének jeleként szolgál. Ezért mondja az apostol egy másik levelében, hogy Ábrahám a hitbeli meg igazul ás - s az Istennel kötött szövetség - pecsétjeként kapta a körülmetélés jelét (Róm 4,11; vö. Tér 17,10). A pecsét tehát a hitelesség bizonyítéka. Ilyen értelemben írja Pál az általa megtérített korintusiaknak - saját apostoli küldetése igazolásaként - azt, hogy „apostolságom pecsétje ti vagytok az Úrban ” (1 Kor 9,2).

A foglaló eredetileg - a pecséthez hasonlóan - szintén bizonyítékul szolgált: az ókori világban szokássá vált egy bizonyos pénzösszeg vagy más érték (pl. gyűrű) átadása a szerződések (elsősorban adásvételi szerződések) megkötésének jeléül. Gaius szerint amit foglaló (arra) néven adnak, az a megkötött adásvétel bizonyítéka: „quod arrae nomine datur, argumentum est emptionis et venditionis contractae" (Gai. 3,139). A foglaló emellett azonban biztosítékul is szolgált: a feleket rászorította a szerződés teljesítésére. Ha ugyanis a foglalót adó fél nem tartotta be a szerződést, elvesztette a foglalót, ha pedig az nem teljesített, aki a foglalót kapta, kétszeres értéket kellett visszaadnia (vő. Inst. 3,23 pr.). Az apostol tanítása szerint Isten nekünk adja a Szemléiket, amely mintegy foglalója, azaz jele, s egyben biztosítéka a megígért örök üdvösségnek.
Pál leveleiben gyakran szerepel a közbenjárás gondolata. Az apostol szerint Jézus közbenjár értünk az Atyánál: „Krisztus Jézus. aki meghalt, sőt fel is támadt, az Isten jobbján közbenjár értünk (Róm 3,34; vö. Zsid 7,25). A Szentlélek szintén közbenjár érdekeinkben: „ Gyengeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a lelkünk kívánsága, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért” (Róm 8,26-27).
Pál szerint imádságaik által az emberek is szót emelhetnek Isten előtt egymás érdekében. Az apostol - saját állítása szerint - maga is szüntelenül imádkozott keresztény testvéreiért (Ef 1,16; 1 Tessz 1,2; 2Tim 1,3), és arra kérte a híveket, hogy ők is imádkozzanak érte (Róm 15,30; Ef 6,19; 1 Tessz 5,25). A közbenjárás lényegét tekintve nem más, mint képviselet, mely elsősorban jogi fogalom. A jog világában a képviselet azt jelenti, hogy egy jognyilatkozatot valaki más eszközöl a közvetlenül érdekelt fél helyett. A római jog ismerte mind a perbeli, mind az ügyleti képviselet intézményét" Könnyen elképzelhető, hogy Pál gondolkodásmódjára a ius Romanum e szabályai is hatottak.

Pál első római fogsága idején (61 és 63 között) megtérített egy Onezimusz nevű rabszolgát, aki egy kolosszei kereszténytől. Filémontól szökött meg. Az apostol - tiszteletben tartva a birodalom jogrendjét - Onezimuszt visszaküldte gazdájához. A szolga érdekében Pál írt egy pár sort Filemonnak. Az apostol e rövid levelében - többek között - a következőket olvashatjuk: „Ha tehát együtt érzel velem, fogadd Őt úgy, mim engem. Ha pedig megkárosított vagy tartozik valamivel, írd az én terhein re. Én Pál, saját kezűleg írom: Én térítem meg" (Filem 17-19a).
Nem nehéz felismernünk, hogy az apostol e nyilatkozata lényegében egy - az írásbeli szerződések (contractus litterales) körébe tartozó - chirographum, mely a görög-római világban az adós által egyoldalúan kiállított, s általa saját kezűleg aláírt kötelezvény volt. E jogintézménnyel az apostol egy másik levelében is találkozhatunk. Pál a kolosszeieknek így ír a bűnökkel terhelt emberiség Krisztus általi megváltásáról: „a követelményeivel terhűnkre szóló adóslevelet (ikheirógraphon) eltörölte és a keresztre szögezve megsemmisítette. (Kol 2,14).
Jézus tehát magára vállalta bűneinkből fakadó adósságainkat (tartozásátvállalás), kereszthalála által megfizette azokat az Atyának. DEISSMANN felhívja a figyelmet egy érdekes párhuzamra: az adósleveleket a tartozás kiegyenlítése esetén a görög-római világban megsemmisítették, mégpedig oly módon, hogy a görög „X” (khi) betűt rajzolva rá, keresztben áthúzták.

Pál a korintuslaknak írt első levelében az apostoli munkát az építkezéshez hasonlítja: „Mint gondos építőmester, az Istentől nekem juttatott kegyelemmel megvetettem az alapot, de más épít rá. Ügyeljen azonban mindenki, hogyan épít rá. A lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, mást senki nem rakhat. Kinek-kinek munkája mutatja majd meg, hogy erre az alapra aranyból, ezüstből, drágakőből, fából, szénából vagy szalmából épít-e. Az Úr napja ugyanis nyilvánvalóvá teszi, mivel tűzzel érkezik, és a tűz majd megmutatja, kinek mit ér a munkája. Akinek építménye megmarad, jutalomban részesül. De akinek műve elhamvad. (lKor 3,1 CM5a).
WESTBURY- JONES rámutat, hogy az apostol gondolatai szoros összefüggésben állnak a vállalkozási szerződés római jogi szabályaival.1 Az építkezési munkálatokat Rómában rendszerint valóban vállalkozást szerződés (más néven műbérlet: locatio conductio operis) keretében végezték.” A vállalkozónak (conductor) a jó és gondos családapa (bonus et diligens pater familias) gondosságával kellett eljárnia. Ebből következően már enyhe gondatlanság (culpa levis) esetén is felelősségre vonható volt. Ha tehát az építmény a hanyagul végzett építkezési munkálatok miatt összedőlt, a vállalkozó teljes kártérítéssel tartozott. Érdemes rámutatni, hogy a rómaiak a mesterségbeli járatlanságot is gondatlanságnak tekintették: „imperitia culpae adnumeratur” - mondja Gaius, a klasszikus remekjogász (Gai. 50,17,132).

Pál a rómaiaknak hosszasan magyarázza, hogy a hit üdvözít, s nem a mózesi törvények pontos betartása. Abrahám is a hite révén igazult meg Isten kegyelméből, s nem a tettei által. Aki ugyanis „tetteket mutat fel, annak a bér (misztbosz) nem kegyelemből, hanem tartozás (ophetléma) címén jár” (Rom 4,4). Egyértelműen jogi fogalmakat használ az apostol; itt a munkaszerződésre (más néven munkabérlet: locatio conductio operarum) utal, mely alapján a bérmunkás (locator) legfontosabb joga a kikötött bérösszeg (merces) követelése volt.

LYALL szerint Pál a keresztény közösséget egy társasághoz (societas) hasonlítja. A társaság haszna, melyben a tagok részesednek, a Krisztussal való közvetlen kapcsolat: „az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesedés ? S a kenyér, melyet megtörünk, nemde a Krisztus restében való részesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérben részesedünk" (lKor 10,16-17).
A társasági szerződés a római jogban szinallagmatíkus (egyenlően többoldalú) bonae fidei kötelmet eredményezett. A jóhiszeműség (bona fides) megkövetelte, hogy a tagok megfelelő arányban részesedjenek mind a hasznokban, mind a veszteségekben. Ez az alapelv tükröződik Pál következő üzenetében: „erős a belétek vetett reményünk, mert tudjuk, hogy nemcsak a szenvedésben vagytok társaink, hanem a vigasztalásban is" (2Kor 1,7),
Az apostol többször felhívja a hívek figyelmét arra, hogy ne lépjenek társaságra az ördöggel és annak követőivel. „Amit a pogányok áldoznak, nem az Istennek, hanem az ördögnek áldozzák. Igazán nem óhajtom, hogy közösségiek legyen a gonoszlelkekkel" - írja a korintus laknak (lKor 10,20). „ Senki ne vezessen félre benneteket üres beszéddel, mert ezek miatt éri Isten haragja a hitetlenség fiait. Tehát ne vállaljatok velük közösséget ” - inti Pál az efezusi egyházközség tagjait (Ef 5,7).

Mindezeken túl számos egyéb olyan elemet találhatunk még Szent Pál leveleiben, amely összefüggésbe hozható a római jog szabályaival. Megfigyelhetjük például, hogy az apostol állításait gyakran megerősíti esküvel. „Tanúm rá az Isten, akinek Fia evangéliumát hirdetve sitvvel-lélekkel szolgálok, hogy imáimban mindig megemlékezem rólatok” - írja a rómaiaknak (Róm 1,9). „Istent hívom tartán! magam mellett” - mondja egy másik levelében (2Kor 1,23; vő. 11,31; Fii 1,8; lTessz 2,5; 2,10). Pál a galatáknak szóló üzenetét is így erősíti meg: „Amit itt írok, Isten előtt mondom, nem hazugság " (Gál 1,20).
PAUL SAMPLEY véleménye szerint az apostol által használt kifejezések a római jog világából szárm aznak.M Ez könnyen elképzelhető, hiszen „az eskü jelentősége - mutat rá BAJOK Y PÁL - a római éleiben rendkívül nagy volt és megnyilvánult az állami és társadalmi élet minden vonalán.
Cicero szerint az ősi Róma lakói az eskünél semmit sem tartottak alkalmasabb biztosítéknak az adott szó megtartására: „Nullum vinculum ad adstringendam fidem iureiurando maiores artim esse voluerunt" (Cíc. ojf, 3,31,111). Az eskü jelentősége később sem csökkent. Quintilianus a bizonyítás (probatio) szabályait elemezve hosszasan fejtegeti az eskü (iusiurandum) jelentőségét (Quint. 5,6).
Paulus, a klasszikus remekjogász azt írja, hogy az eskünek az ítélt dolognál is nagyobb ereje van: „Iusiurandum speciem transactionis continet maioremque habet auctoritatem, quam res indicata" (Dig. 12,2,2).

„Ha valaki más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tőlünk hallottatok, átkozott legyen!" - írja Pál a galatáknak (Gál 1,9). A többi ókort néphez hasonlóan (vö, MTörv 27,15-26) a2 ősi Róma lakói is átkozottnak (sacer), vagyis a közösségtől elkülönítettnek nyilvánították a legsúlyosabb bűntettek elkövetőit.”
Az átkozott embert (homo sacer) bárki büntetlenül megölhette (vö. Dión. 6,89). E szakrális büntetéssel sújtotta például a XII táblás törvény a cliense érdekeit megsértőpatronust (XII tab. 8,21). Az apostol által használt kifejezés, a tévtanok hirdetőivel szemben kilátásba helyezett szankció (anáthema eszto - sacer esto) tehát ismerős lehetett a birodalom valamennyi lakosa számára.

A modern büntetőjog legfőbb alapelvei közé tartozik a „nullum crimen sine lege" elv, amelynek értelmében egy adott magatartást csak akkor lehet büntetni, ha azt előzőleg törvény büntetendővé nyilvánította. E szabályt már az ókori rómaiak is alapelvnek tekintették: az egyes bűncselekmények elkövetési magatartásait tartalmazó római jogi források mindig utalnak arra a törvényre, amely az adott cselekményt büntetni rendelte.
A „rudium crimen sine lege" elvet valószínűleg Pál is jól ismerte. Erre abból következtethetünk, amit az apostol a birodalom fővárosában élő keresztényeknek írt: „a törvény büntetési eredményez. Ahol azonban nincs törvény, ott törvényszegés sincs" (Róm 4,15).

Végül a római levél egyik legfontosabb tartalmi elemét, a természeti törvényről szóló tanítást is érdemes megvizsgálnunk jogi szempont bői, „Amikor a pogány törvény híján a természet szavára teszi meg a törvényben foglaltakat, törvény hiányában önmagának törvénye. Ezzel igazolja, hogy a törvény követelménye szívébe van írva, amiről lelkiismerete tanúskodik és önítélete is, mely hol vádolja, hol felmenti azon a napon, amikor evangéliumom szerint Isten Jézus Krisztus által ítélkezik az emberek rejtett dolgai feleid - írja az apostol (Róm 2,14-16). Ezek szerint létezik egy örök erkölcsi törvény, mely lényegében megegyezik az ószövetségi tízparanccsal, s melyet minden ember felismerhet saját szívében.
A természeti törvény e páli gondolata visszavezethető a természetjog (tus naturale) fogalmára, melyet a római jog a görög filozófiából vett át.“ Iustinia- nus császár (527-565) Institutiói szerint a természetjog az, amire a természet minden élőlényt megtanított: „tus naturale est, quod natura omnia animalia docuit” (Inst. 1,2 pr.; vö. Dig. 1,1,1,3). E jog szabályai, melyeket mindenütt minden nép az isteni gondviselés alkotásaiként követ, mindig erősek és megváltoztathatatlanok maradnak: „naturalia quidem iura, quae apud omnes gentes peraeque servantur, divina quadam providentia constituta semper firma atque immutabilia permanent” (Inst. 1,2,11; vö, Dig. 4,5,8; 50,17,188,1).

Az Isten által alkotott, örök és változatlan természeti törvényről így ír Cicero, a nagy római szónok, politikus és bölcselő: „A valódi Törvény mindenesetre az igaz értelem, mely a természettel összhangban áll, amely mindenüvé szélárad, amely tartós, örök, amely parancsok révén kötelességre szólít és tilalmak által elrettent az álnokságtól, s amely parancs vagy tilalom révén hat a tisztességtelenekre. E törvény lerontása az isteni jogba ütköző dolog, s az is tiltott, hogy azt részben érvénytelenítsék és éppoly kevéssé lehet egészében véve érvénytelenné tenni.
A senatus vagy a nép révén sem áldozhatjuk azonban fel magunkat az ehhez a törvényhez való kötődéstől, nincs szükség Sextus Aeliusra magyarázói és értelmezői minőségben, s Rómában sem lesz más törvény, s megint más Athénba», s ismét más most, majd megint más később, hanem valamennyi népet mindenkor ugyanaz az örök és változatlan törvény fog irányítani, és valamennyinek mintegy egyetlen közös mestere és parancsolója lesz: az isten. Ő ennek a törvénynek az alkotója, Ő a döntőbíró, Ő a törvényhozó, s az, aki neki nem engedelmeskedik, önmagától hajtva menekül, és az emberi természet tagadása okából szenvedi el a legsúlyosabb büntetést még abban az esetben is, ha el is kerülné az általában ismert büntetéseket" (Cic. rep. 3,22,33).

Mindezek alapján az alábbi következtetésekre juthatunk. Szent Pál igen alaposan ismerte a római jog szabályait, s e normarendszer meghatározó hatást gyakorolt gondolkodásmódjára: a teológiai tanítását tartalmazó leveleiben számtalan római jogi elem található. Felmerül a kérdés, hogy e levelek olvasói ismerték-e olyan részletesen a római jog intézményeit, mint a római polgárjoggal rendelkező apostol? E kérdésre LYALL szerint egyértelműen igennel válaszolhatunk. A birodalom fővárosában élő keresztények mindenképpen tisztában voltak a ius Romanum alapelveivel. Korintus, Filippi és Galatia provincia több városa (így pl. Antióchia) római colonia volt.
Az Égéi-tenger mellékén fekvő Efezus az ókori világ legforgalmasabb kereskedelmi központjai közé tartozott, Kolossze pedig az Efezusból Szíriába vezető kereskedelmi út mentén feküdt. Végül a szabad városi (civitas Ubera) ranggal rendelkező Tesszalonika Macedonia tartomány fővárosa volt: Itt székelt a római helytartó. Minden jel arra utal tehát, hogy e városok lakói jól ismerhették a római jog szabályait.

Végül érdemes rámutatni, hogy az apostol leveleiben nem véletlenül használt római jogi fogalmakat: egészen biztosak lehetünk abban, hogy Pál szándékosan építette hasonlatait és metaforáit a római jog szabályaira. Jól tudta ugyanis, hogy az emberek az új tanokat akkor tudják könnyen befogadni, ha e tanok egy olyan elméleti alapra épülnek, amelynek elemeivel mindannyian tisztában vannak. A zsidók megtérítéséért fáradozó apostolok a zsidó vallás alaptanaiba kapaszkodtak, s mindenekelőtt azt igyekeztek igazolni, hogy Jézus az Ősidők óta várt Messiás, akinek személyében és művében beteljesedtek a próféták jövendölései: egyik evangélista sem idézi annyiszor az Ószövetségei, mint Máté, aki a biblikusok szerint elsősorban zsidóknak szánta írását."
Pál ezzel szemben a pogányok megtérítését tartotta legfőbb hivatásának (vő. Ef 3,8). Mivel a pogány görögök és rómaiak körében nem hivatkozhatott az ószövetségi párhuzamokra, tanítását más kulturális alapra kellett helyeznie. Pál korában a legszélesebb körben ismert kulturális intézményrendszer a római jog volt, mely az élet minden területén éreztette hatását. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy az apostol az új vallási tanok hirdetése során újból és újból a római jog mindenki által jól ismert szabályaira hivatkozott.